"Múltunk a jelenünk, s abból a jövőnk..." (Rocskó A.)


Íme, ott látom Atyám...
Látom Anyám, nővéreim és fivéreim
Magam előtt látom minden ősöm az idők kezdetétől
Mind, hívnak engem, hogy bátran kövessem én is őket
a Nagy Valhallába, hol a hősök Örökké Élnek!


ZELEMÉR-BODASZŐLŐ /2006.02.19-től/
(ajánlom Rocskó Hunor fiamnak...)

Itt látható Európa közepén Magyarország... Igen, ott van kiemelve!


Jól látható a képen, hogy Bodaszőlő mekkora erdő közepén helyezkedik el. A bal oldali kép alján helyezkedik el Debrecen. A kép bal felső sarokban Hajdúböszörmény, középen Józsa képe tűnik fel.



A híres Zeleméry templomrom





Mielőtt elkezdeném e nagy ismertetőt, felhívom a figyelmet arra, hogy kezdetben nem biztos, hogy egységes és összefüggő leszek. De az idő múlásával biztosan kiteljesedik minden. A kora Árpád-kor óta ismert a híres, s általunk el nem felejtett, Zeleméry családnak nevet adó Zelemér falu, mely a tatárjáráskor elpusztult és ezután újratelepült. A falu 1594-ben véglegesen elpusztult, s maradék lakossága vélhetően behúzódott Debrecenbe és Böszörménybe, illetve menedéket keresett a sűrű erdőben. Emlékét odaveszett templomának romja őrizte meg, eddig.


Zelemér a "honfoglalás" idején.

A honfoglalás idején a környéken szláv népek éltek, melyet Anonymus krónikája is megemlít. A magyarság itt meg is telepedett. A honfoglalás előtti alföldi helység nevekről alig tudunk valamit teljes bizonyossággal. Amit tudunk, annak nagy részét a maguk javára foglalják le a szlavisták. Szerintük szláv eredetű és nevű pl. Csongrád, Szolnok, Debrecen, Tokaj stb. Még ha csakugyan szláv eredetűek volnának ezek a városnevek, akkor sem bizonyítanának egyebet, mint, hogy az Alföldre beszivárgó szláv elemek nem szóródtak szét a pusztaságban, hanem összetömörültek, faji sajátságuknak megfelelően falvakban éltek.
De már e városoknak határában lévő gyepüknek, átjáró utaknak, lápoknak, legelőknek, füves mezőségeknek, tavaknak a nevei, melyeknek ismeretére pusztázó őseinknek szükségük volt, azok magyar eredetűek. Így Debrecen környékén a következő elnevezések találhatók: Haláp, Barantó, Zám, Óhát, Kócs, Zelemér.A magyar puszta jelenti a szabad embernek való szabad térséget, amit mindenek felett szeretnie kell, mert ez nyújtja az életet és mindazt, amiben egy pusztázónak kedve telik. Míg a puszta szó a szlávban üreset, kietlent, lakatlant jelent. Önként következik tehát, hogy a pusztázó életet kedvelő magyar alkotta meg a puszta fogalmát.Zelemér, anno Szabolcs vármegyéhez tartozott.
A mai Szabolcs-Szatmár-Bereg megye területén a feltárt régészeti leletekből sejthetően már az újkőkorban, mintegy 10 000—7000 esztendővel ezelőtt, többnyire a folyók mentén, az erdős, az erdősztyepp és mocsaras tájak találkozásánál megtelepedtek az emberek. A Méhteleken, Rétközberencsen, Tiszabezdéden, Tímáron, Tiszalökön, Tiszavasváriban, Tiszadobon, Oros, Nagykálló és Nagyecsed környékén előkerült obszidiánból pattintott eszközök, csiszolt kőbalták, edénytöredékek, csontszerszámok jelzik a nyomaikat. Az eddig legrégibb lelet egy kb. tízezer esztendős kalcedon penge, amit Tiszalökön négy méter mélyről, a löszrétegből ástak ki. A neolitikumi ember a Nyírséget megkerülve vándorolt délkeletről északnyugat felé, az obszidián-lelőhelyekig. Ez a vulkáni eredetű fekete üveg ugyanis könnyen pengeéles darabokra hasadt, nagyszerű volt mindenféle szerszámnak. Az egyéb pattintott kőeszközöket többféle ásványból készítették, így Kisvarsányban leginkább a tűzkövet, Sonkádon a kalcedont munkálták meg. A nyersanyag és a félkész termék cserekereskedelemmel jutott el Erdélybe. A rézkori tárgyakra Tiszadobon, Paszabon, Székely és Nyírlugos közelében, a bronzkori leletekre Nyíregyháza, Nyírpazony, Baktalórántháza és Kispalád térségében bukkantak rá. Ezekből úgy tűnik, hogy a bronzkori emberek a mostani megyét szinte pontosan kettéosztó, kelet-nyugati irányú vonal mentén telepedtek meg. A korai vaskor jellegzetes tárgyai Penészlek, Piricse, Nyírkarász, Tiszabercel, Napkor, Ófehértó, Kántorjánosi határából, tehát jobbára a vizek természetes átkelőhelyeitől vezető utak mentén, a késői vaskoré Gáváról, Balsáról, Pátroháról és Cserepeskenézről kerültek elő. Gyaníthatóan a késő vaskorra az emberek visszahúzódtak a folyók partjára, a hatalmas erdők, a szélesen elterülő mocsarak, ingoványok védelmébe.
Ez a táj már a honfoglalók előtt is sok népnek otthont adott. A regényes képzeletű Anonymus Gestájából tudjuk, hogyan hódoltatta meg a Nyírséget, a Tisza hátat és a Szamos völgyét a honszerző had, kivált az ősbő, Velek, Tas, Szabolcs és Tétény vezette seregek, bár már jóval azelőtt megszállhatták a Felső-Tisza vidékét a magyarsághoz csatlakozott kabar előcsapatok. őseink a magasabb fekvésű, erdővel borított, homokos talajú térségeket elkerülték, a folyók egykori árteréből kiemelkedő hátakat, valamint az Anarcs—Nyírkarász, Buj—Nyíregyháza —Érpatak—Geszteréd irányú földsávot, és a Nyíregyházától Apagy, Nagykálló, Balkány felé elterülő vonulatokat ülték meg. A Tuzsér, Tiszabezdéd környékén a Tiszából kiszakadó, majd Tiszabercelnél visszatérő Kis-Tisza bal partján csak úgy sorjáztak a honfoglalás kori falvak. Honfoglaláskor telepedett meg a Kaplony nemzetség a Kraszna és Szamos mellékén, ebből a nemből származott a Károlyi, Vetési, Bagosi, Csomaközi család. A Semjén vagy Balog nemzetség ősi szállásai a Szamos két partján voltak, utódaik előbb Lőkös, később Kállay néven szerepelte.Szintén a Szamos vidéke adott otthont a Kölcsey nemzetségnek, amelyből a Kende és a Kölcsey- család ágazott ki; és a Guth-Keled nemzetségnek is, amelyből a Báthory, Várday, Zeleméry család eredt. A Káta nemzetség a Kraszna mentén telepedett meg, tőlük származtak a Csaholyiak, Surányiak, Vasváriak.
A vármegyerendszer kiépítését az államalapítás fontos részeként I. István király kezdte meg, hogy biztosítsa a feudális állam gazdasági, katonai és jogi rendjét. Az Árpád-korban ezen a területen Szabolcs, Szatmár és Borsova vármegye osztozott. Borsova vármegye központja a Tisza és a Borsova összefolyásának közelében, az I. István uralkodása végén épített földvár volt, Bors nevű ispánjáról kapta a nevét...

Mi a földvár?

A földvárak rendszerint rekeszes szerkezetű és földdel kitöltött falú faépítmények. Mai, elpusztult állapotukra utaló nevük megtévesztő, hiszen sohasem csak földből épültek, helyesebb lenne tehát föld-favárnak nevezni azokat. A rendszerint stratégiai jelentőségű helyekre emelt, korai, 10-11. századi magyar földváraknak vagy az ország határainak védelmében volt szerepük, vagy - mint Csongrád esetében is - nemzetségfői illetve megyés ispáni központok voltak. Magas falaikat (vizes)árok vette körül, az innen kitermelt földből emelték a falakat, de ezzel magasították a várbelső területét is. A 12-13. századtól kezdve egyre több nemes építtetett birtokán az előzőeknél jóval kisebb alapterületű "magán" földvárat, melyek központjában rendszerint egy kő- vagy fatorony állt. A nagy méretű, ispánsági földvárak - amint azt az 1241-42-es tatárjárás bebizonyította - az Árpád-kor végére elavultak, korszerűtlenekké váltak, ezért felhagyták őket, szerepüket a kővárak foglalták el.
...Borsova az 1241. évi tatárjárás után felbomlott, azonban a Tiszától keletre eső része Bereg néven a XIII. században önállósult. A Tiszától nyugatra és délre fekvő része Szabolcs vármegyéhez került, így jött létre a Tiszántúl egyik legnagyobb nemesi vármegyéje, amely a kisebb területi változásoktól eltekintve változatlan maradt egészen 1876-ig. Szabolcs vármegyét a Taktaköz kivételével északon a Tisza választotta el Zempléntől és Borsodtól. Négy bodrogközi falut mindig is Szabolcshoz számítottak, a Tisza jobb partján elterülő Taktaköz falvai is szabolcsiak voltak, a határ Tiszacsegénél szakadt el a Tiszától. Szabolcs megye központja a Tisza bal partján fekvő Szabolcs volt, a ma is látható földvár I. István uralkodásának kezdetén válhatott a vármegye székhelyévé. Szatmár vármegye északon és nyugaton Borsova és Szabolcs megyékkel volt határos, központja a róna és a hegyvidék találkozásánál, a Szamos partján fekvő Szatmár volt. Nevét első királyi ispánjáról kapta, a földváráról Anonymus is írt. A magyar államalapítás idején új, idegenből jött családok és nemzetségek is letelepedtek a három megyében, így például a Hont-Pázmány, a Guth-Keled, a Szente-Mágócs nemzetségek, amelyek királyi adománnyal hatalmas birtokokhoz jutottak a még XIII. században is tekintélyes királyi birtokállományból.
A megye történetét jobbára a honfoglaláskor, illetve az államalapítás idején letelepedett nemzetségek és a belőlük kiágazó családok alakították, de a fekvése miatt elég gyakran szenvedett a betörő csapatoktól: 1068-ban a Bihar városáig nyomuló besenyők, úzok, kunok kegyetlenül felprédálták a Nyír provinciát (a mai Nyírséget); 1085-ben a Vereckei-hágón a Kutesk vezetésével benyomuló besenyők Ung és Borsova megyéket pusztították, őket I. László király Kisvárda közelében leverte. 1091-ben Szabolcsra és Szatmárra újból a besenyők rohantak rá. A Kapolcs vezetésével betörő sereg Szatmár megye déli határát alkotó Omsó-értől a szalacsi sószállító útvonalon, Szabolcson vonulhatott végig és kelt át a Tiszán Tokajnál. A besenyő betörés után 1092-ben Szabolcs városában László király elnökletével zsinatot tartottak, amelynek határozatait László I. Törvénykönyve néven ismerjük. II. Endre 1233-ban a Beregszászhoz közeli Bereg-erdőben, valószínűleg a királyi erdőuradalom kúriájában adta ki az egyház kiváltságait megerősítő “beregi egyezményt“. 1241-ben a tatárjárás elsősorban Borsova vármegyét sújtotta, a Batu kán vezette fősereg a Vereckei-hágón át özönlött be az ország területére. A szájhagyomány szerint Szamostatárfalva az itt maradt és letelepült tatárokról kapta a nevét.
Szabolcs, Szatmár és Bereg megye településeinek egyharmadát a tatárjárás után ötven évig kisnemesek birtokolták. Részben, mint a királyi várbirtokokon élő katonáskodó elemek jutottak szabadsághoz és birtokhoz, részben mint szabadok, katonai szolgálattal tartoztak a királynak. A XIII. század végétől az egyre nagyobb hatalomra törő nagybirtokosok önkényeskedései és a súlyos adóterhek sanyargatták a népet. Eközben a befolyásosabb családok egy-egy települést a birtokaik központjává tettek, várat emeltek, amivel a birtokközpontjukat felvirágoztatták.
A XIII—XIV. század fordulóján a királyi megyeszervezet helyett megalakultak a nemesi vármegyék. A korábbi várispáni székhelyek ezzel elveszítették addigi jelentőségüket. A megye vagy a távolabbi vidékek nagybirtokosaiból a király főispánt nevezett ki, de inkább a nemesek által választott alispán tartózkodott a XVIII. század elejéig a személycserék miatt folyton váltakozó megyeszékhelyeken. 1437-ig Szabolcsban és Szatmárban egy kivétellel a főispánok a más megyékben birtokos középnemesekből kerültek ki, akiknek nem fűződött érdekük a települések felvirágoztatásához. A XIV. század első harmadában a jelenlegi megyében 500 lakott hely lehetett, ezek közel kétharmadát az I. István, illetve a magyar államalapítás idején nagybirtokossá lett öt nagy nemzetség és a belőlük kivált családok uralták.
A régi Szabolcs vármegye a bölcsője és otthona lett a Guth-Keled-eknek. Lássuk csak, milyen szerepet is játszottak hazánk életében.
Szent István királyunk hazánk terültén létező "várakat" királyi váraknak tartotta. A várrendszer feje az ispán volt. ő ügyelt a várra és a hozzátartozó birtokokra, illetve a hozzátartozó népek ügyeit is intéznie kellett és felettük bíráskodott. Harcba vezette az őrséget és a várjobbágyokat. Az ispán helyettese az udvarbíró, aki később a vármegye alispánja. Szent István után Péter király, hogy híveit szaporítsa a Guth és Kelad jövevény lovagoknak adományozta e várbirtok legnagyobb részét. A szabolcsi vár így "idegen" kézen volt. IV. Béla 1245-ben néhány birtokát felmentett a szabolcsi vár alól. V. István 1265-ben a tatárjárás után elpusztult Harang nevű földet adományozta Guth Keled-eknek.
A vármegye alapjait IV. Béla rakta le. Alatta kezdődik meg a megyei törvényszékek munkája. A Várispánok ekkor már COMES-ek.

A vármegyében a kereszténység megszilárdítása az egri püspökre nehezedett. A vármegye területén 2 főesperesi kerület alakul ki, a szabolcsi és borsovai. Szent István egyházalapító bőkezűsége követőkre talált a főurak körében is.
A szászdi apátságot a Guth-Keled nemzetségből származó Péter comes, 1067 körül alapította. Az apátság Benedek rendű volt és birtokai kinyúltak Szabolcs vármegye területén kívül is. Szabolcs területe nagyrészt várbirtok volt. Nincs nyoma annak, hogy a Guth-Keled nemzetség letelepedése előtt itt akár valamely törzsfő vagy jövevény birtokot nyert volna. A Guth-Keled nemzetség tehát Szabolcs vármegye első nagybirtokosai.

A GUTH-KELED Nemzetség

A Nemzetség a régi magyaroknál, mint minden hun-szkiítha népnél a köz- és magánjogi rendelkezésnek alapja. A politikai és társadalmi jogok teljében csak azok részesültek, kik valamely Nemzetséghez tartoztak. Ilyen Nemzetség (generatio v. genus) a honfoglalás idejében 108 volt, mely szám természetesen csakhamar szaporodott, és pedig a hazának ama régibb lakosaival is, kik a honfoglaló magyarokhoz barátilag csatlakozván, jutalmul a nemzet kapcsolatába felvétettek, s Nemzetségek alapítására jogot nyertek. A Nemzetségek minden tagja nemes volt, a Nemzetségi jogon kívül állók lehettek ugyan szabadok, de nemességgel nem bírtak. A Nemzetség, egy törzsatyától származó rokon családok összessége. A leszármazás feltüntetésére a leszármazó-táblák és családfák szolgálnak.
A leggazdagabb birtokosok voltak e vidékén. Alapítói a Guth és Kelad sváb lovagok Hohenstaufen várából, akiket III. Henrik császár hagyott itt, majd Péter király adományozott nekik birtokokat, mert német pártfogásra támaszkodott.

Egy kis történelmi múlt:

1032-ben I. (Szent) István Magyarországra hívja nővérének és Otto Orseolo elűzött velencei dózsénak a fiát, Pétert.
1038. augusztus 15. István meghal. Ezután Unokaöccse, (Orseolo) Péter trónra lép, s első uralma 1041-ig tart.
1041 szeptemberében a magyarok fellázadnak Péter király zsarnoki uralma ellen és I. István másik nővérének fiát, Aba Sámuelt választják meg királynak. 1044-ig uralkodik. Erre még októberben, Péter király megjelenik Regensburgban, III. Henrik német-római császár udvarában és segítséget kér trónja visszaszerzéséhez.
1042 április 11. környékén III. Henrik német-római császár elhatározza, hogy háborút indít Magyarország ellen.
1043 november 30 előtt fegyverszünetet köt Aba Sámuel királlyal.
1044 április 22-én megkoronázzák Aba Sámuelt, mire ellenfeleli megint III. Henrik segítségét kérik, aki júniusban is bejön seregével Magyarországra. Július 5-én Ménfő (Győr vm.) közelében III. Henrik hadai legyőzik Aba Sámuel seregeit. Aba Sámuel elmenekül, de Hevesben megölik. Ezután ismét Péter foglalja el a trónt 1046-ig.
1045 május 26. III. Henrik német-római császár Székesfehérváron ünnepélyesen hűbérül adja Péternek Magyarországot, I. István koronáját és lándzsáját pedig Rómába küldi.
1046 szeptembere előtt Tiszántúl fellázad Péter uralma ellen. Péter ismét III. Henrik segítségét kéri. I. András a hó végén trónra lép. Péter ezután I. András fogságába esik és rövidesen meghal.

Hohenstaufen egy település és egy régi vár neve Sváb földön. közel Lorsch-hoz. Most a Württemberg tartományában /Németország/ található. Annyit bizonyosan tudunk, hogy Federick épített egy várat Staufen vagy Hohenstaufen-nél és onnantól kezdve a család is erről a helyről neveztetett. Ők voltak a Sváb birodalom fejei. Itt látható a címerük és maga település a várral...

A Guth-Keled-ek századokon át vezérlő férfiakat, sőt fejedelmeket is adtak hazánknak. Az idők folyamán 18 magyar család hajtott ki belőle: /Amadék, Anarcsiak, Balkányiak, Báthoryak, Bánfiak, Buthaiak, Daróczyiak, Dobiak, Diószegiek, Guthiak, Marczaltőiek, Országok, Maróthiak, Ráskaiak, Szakolyiak, Várdaiak, Zeleméryek/
A nemzetség első fészke a Gút falu, mely Székesfehérvár közelében helyezkedik el, de Adony is ezt igazolja. A nemzetség sarja PÉTER COMES, aki a szászdi apátságot alapította. A XIII században a nemzetségnek 2 főága volt, a Majádi és a Sárvármonostori főág. A Majádi főághoz tartozott a Zeleméry, Báthory család, míg a Sárvármonostorihoz az Apaj, Farkas, Várday ág. A Majádiak Nyíradony körül és attól délre próbáltak letelepedni. A Sárvármonostoriak Adonytól ÉK-re, Szabolcs északi részén, Zemplén, Bereg, Szatmár megyében. A Sárvármonostori főágnak elővásárlási joga volt a Majádi főággal szemben.
1288-ban a Guth-Keled és Csák nemzetség tagjai verték le Mihály, Ubul fia és ennek fiai (Kállaiak ősei) lázadását, mely szolgálataik fejében a király Dombrád, Dobos és Beszterce birtokokat adományozta nekik.


A Guth-Keled-ek címere:

Ez a legbiztosabb címer, mert sok pecsét, sírkő, érmékre vésett dombormű maradt fent.



Magyar jogtörténet

1, Ingó és ingatlan
Ingó az a tárgy, amely mozog, vagy amelyet állagának sérelme nélkül el lehet mozdítani. Ingónak tekintették a zálogos ingatlant is. A Hármaskönyv szerint az 50 lónál kevesebből álló ménes ingó, a több lóból álló ingatlan. Ingatlannak tekintettek minden ingót, amely az ingatlan rendes műveléséhez szükséges volt, s az ingatlanhoz tartozott.

2, ősi és szerzett javak
Ingatlanok között különböztették meg őket. ősi javaknak mind a nemesi, mind a polgári és paraszti jogban azokat tekintették, amelyek az elődöktől öröklés útján szálltak az utódokra. Az ősi javak voltak a legkötöttebbek, mert terhelte őket az uralkodó főhűbérúri joga és a nemzetség ősiségben kifejezett joga.
A szerzett vagyonnal szabadon lehetett rendelkezni. A szerzett birtok a következő nemzedékben ősivé vált, ha az első szerző végrendelkezési jogát nem gyakorolta és törvényes öröklés útján szállt az utódokra.

3, Földesúr-jobbágy birtokviszony
13.sz.- jobbágyosztály létrejötte: telkes(colonus), zsellér(inquilinus), házatlan zsellér(subinquilinus). A jobbágyosztály a földesúrnak, mint alávetett osztály szerepelt, amelynek tagjai az általuk művelt föld használatát kapták, s abból mindaddig, míg a törvényekben vagy a földesúrral kötött úrbéri szerződésekben lerögzített kötelezettségeiket teljesítették, a birtokról kitehetők nem voltak. A jobbágy telkét a leszármazói örökölték, özvegye is benne maradhatott. A jobbágy nem munkabért és jutalmat kapott, hanem a föld örök használatát élvezte, s a bért és egyéb szolgáltatásokat fizette a földesúrnak.
A török uralom után a szabad költözködés lehetősége sokkal reálisabbá vált. Majd súlyosbodó jobbágyterhek: Mária Terézia és II. József rendeletei.

4, Királyi főtulajdonjog
Elsősorban a birtokadományozásnál érvényesült.(donatio). Az újabb és újabb királyi adományokat a háramlási jog biztosította, melynek alapján a magvaszakadt családnak vagy a hűtlenné vált nemesnek birtoka visszaszállt a királyra. A 13.sz. második felében már használják a jus regium elnevezést rá, s mindinkább általánossá válik, hogy a birtokadományozásnál, ajándékozásnál kikérik a király jóváhagyását. Ennek szükségességét az oklevelek is hangsúlyozzák. Fő tételei:

-minden birtokjog a szent koronától ered és arra háramlik vissza megszakadáskor, mert a nemesek közössége a szent korona joghatósága alá helyezte.
-a birtokad. Jogát a közösség a koronázással a királyra ruházta.
-a király minden magvaszakadtnak birtokjogai felett teljes hatalommal szabadon rendelkezhet, megtarthatja vagy újból eladományozhatja.
Később fiscalitasnak is nevezték, nem érvényesült a nem adományos, vásárlott birtoknál.

5, Háramlás
-Magvaszakadás (defectus seminis) esetén, ha az adományos fiúága kihalt. Ilyenkor a leányági leszármazottak kénytelenek voltak a leánynegyeddel megelégedni. Ha azonban az adománylevél a leányági örökösökre is vonatkozott, akkor azok is törv. örököltek, s a magvaszakadás csak a leányág kihalása után köv. be.
Beálltával a birtok visszaszállt a királyra még akkor is, ha azt időközben mások megvásárolták. Visszaszállt a leányágtól is ha csak a fiúágot illette.

-Hűtlenség: bírósági ítélettel szállt vissza a földtulajdon a királyra.

6, Az ősiség
Aviticitas. A feudális tulajdoni rendszer egyik legfontosabb jogintézménye és egyben korlátja is, amely a közös szerző őstől leszármazott nemzetségnek az ős által szerzett birtokra vonatkozó igényjogosultságát jelentette. Ez az igényjogosultság akkor érvényesült, ha birtok tulajdonosa azt a nemzetség hozzájárulása nélkül elidegeníteni
Az ősiség szabályai nem vonatkoztak a szerzeményi birtokra. A szerzeményi birtok szerzője ugyanis birtokával élők között és halál esetére szabadon rendelkezhetett, s ez a szabad rendelkezés csak a királyi főtulajdonjog akadályába ütközött.
Az ősiség intézménye a maga kötöttségeivel a feudális kor végén különösen gátolta a földbirtok korszerűsítését. Ehhez hitelre lett volna szükség, azonban a bankok azt nem adtak. 1848-as tv-hozással és az 1852-es ősiségi pátenssel szűnt meg.

7, Adományok fajtái
A tiszta adományt a király csupán érdemek fejében adta, a vegyes adományt a szolgálatokon kívül bizonyos pénzösszegekért. A feudális korban a vegyes adományok váltak gyakoriakká. Teljes adomány volt akkor, h a király olyan birtokot adományozott, mely jogilag is, tényleg is a koronára szállt, míg peres adománynál csak a jog illeti meg a koronát, a föld más birtokában van, akitől az adományosnak perrel kell megszerezni.

8, A kötött tulajdon formái
-Korona javak: II. Ulászló 1514:3. tc.-e határozza meg. Azokat a jószágokat, amelyek a szabad királyi városokhoz, a bányavárosokhoz, Csepel-szigethez tartoztak a tv, szerint elidegeníteni nem lehetett. Nem számított ide a királyhoz visszakerült birtok és a király magán javai.
-Egyházi javak: az egyház a királyok és vagyonosok adományaiból ingatlanvagyonra tett szert. Ha egyházi ingatlan valamelyik birtokosa hűtlenné vált csak őt fosztották meg a vagyontól nem az egyházat. Mivel az egyház egyre több földet vont el Kálmán király elrendelte egyes egyházi birtok visszavételét, valamint a királyi adományokból az egyház javára királyi engedély nélkül sem végrendelkezni, sem ajándékozni nem lehet. Ez volt az ún. holtkézi törvény.
-Hitbizomány: valamely család javára lekötött, s így a forgalomból kivont oszthatatlan vagyon volt, melyben a vagyon állagát sem megterhelni, sem elidegeníteni nem lehetett. 3 -féle utódlást ismert: primogenitúra, majoratus, seniorátus. Spanyolországban alakult és osztrák közvetítéssel került hozzánk.

9, A városi polgárság tulajdonjoga
Az egyes városi polgárok is lehetnek ingatlantulajdonosok főként a város területén. A városban élő, polgárjoggal nem rendelkező lakosok sem, sőt több városban a polgárjog megszerzésének előfeltétele volt ingatlan tulajdona. Más városoknál a polgárjog megszerzése előfeltétele az ingatlanszerzésnek. A városokban a polgárság vonatkozásában a király főtulajdonjoga nem érvényesült. Ha valamelyik polgár örökös és végrendelet nélkül hunyt el ingatlana nem a királyra szállt, hanem a város közösségére.

10, Elbirtoklás
Törvényesen megállapított idő múlása, amelyen belül a tulajdonos sikeresen kívánhatja jószágának visszaadását, de ennek eltelte után a birtokban ülő jogot szerez arra, hogy a jószágot továbbra is megtartsa. Az elbirtokláshoz időmúlás és békés birtoklás kell. Szünetelt az elbirtoklás a külső vagy belső háborúk idején, ha az apa hadifogságban volt és fia is követte, s így nem volt senki a jog megóvására, míg az árva 16.életévét el nem érte. Ha az elbirtoklást akár ténylegesen, akár jogilag megszakították az elbirtoklónak újra kellett kezdenie az elbirtoklást. Az elévülési idő eltelte után vált befejezetté. Az elbirtoklás ellen a tulajdonos vagy örököse a hiteles helyen tiltakozhatott, s ilyenkor jogát 32 évre megóvta.

11, Nemesi cím megszerzésének módjai
-Királyi birtokadomány: bárki nemességet szerzett anélkül, hogy az adománylevélben a király külön kimondta volna a nemesség adományozását.
-Birtokadomány nélkül: nemesi adománylevél útján történt, így jöttek létre az armalisták.
-Fiúsítás: akkor került sor rá mikor a nemesnek fiágon magva szakadt és leányát öröklési joggal ruházta fel. Ilyenkor a fiúsított nő leszármazottai is nemesek lettek, még ha az apa nem is volt nemes.
-Fiúvá fogadás: ha nem nemest valamely fiúági magvaszakadás előtt álló nemes királyi engedéllyel örökösévé tett.
-Törvényesítés: nemes ember házasságon kívül született gyermekét törvényesítette, feltéve, hogy a nemesnek fiai vagy öröklésre jogosult rokonai nem voltak.
-Ünnepélyes honfiúsítás
-Származékos úton megszerezte a nemességet minden nemes atyának törvényes házasságból származó gyermeke. Ha nemes lány ment feleségül ő maga nemes maradt, de gyermekei nem lettek nemesek. Ezeket nevezzük agiliseknek, ha nem nemes apától és nemes anyától származnak.

12, Házassági vagyonjogi intézmények
-Jegyajándék: azok az ingóságok, amelyet a vőlegény a házasság előtt a menyasszonynak adott. A jegyajándék az őt tulajdona lett és birtokában maradt. Akkor volt visszakövetelendő, ha a menyasszony vétke miatt a házasság nem jött létre.
-Hozomány: az az ingó vagy ingatlan vagyon, amit a menyasszony magával hoz a házasságkötéskor és a férjnek átad. A házasság alatt közösen használják, a férj kezeli, de a nő tulajdonjoga fennmaradt. A házasság megszűnésekkor vissza kellett adni a nőnek.
-Hitbér: a törvényes feleség jutalma volt a házassági kötelesség teljesítésért. A hitbér összege a férj osztályhelyzetéhez igazodott. A második házasságban csak az első házasságban megállapított hitbér fele volt, a 3. házasságban egynegyede. Házasságkötéssel keletkezett, de annak kifizetését csak a házasság megszűnte után követelhette asszony a férj örököseitől.
-Közszerzemény: nemes embernek a házassága alatt szerzett vagyonát nem lehetett ennek tekinteni, s így az asszony özvegységre jutva nem részesült a házasság alatt keletkezett szerzeményben.

13, Végrendelet fogalma
A javak utáni örökösödés, ami által a meghalt ember vagyona, jószága az élőre száll.
Javakról halál esetére tett egyoldalú intézkedés.

14, Törvényes öröklés
Végrendelet hiányában és az ősi birtokra nézve érvényesült. Volt fiúörökösödés, ha az adománylevél szerint csak fiágon lehetett örökölni, volt közös örökség, ha leányág is örökölhetett. Először a leszármazók örököltek, ezek közül az atyai javak az atyától leszármazókra, az anyai javak az anyától leszármazókra szálltak. Leszármazók nemlétében a felmenő rokonok örököltek. Lemenők és felmenők hiányában az oldalág örökölt.

15, Nők örökösödése
-Leánynegyed: ez volt az első női öröklési rész, eleinte bármilyen vagyonból. Az ősi vagyonból csak egynegyed rész illette meg, szerzeményi vagyonból a fiúkkal egyenlő rész. Atyjuk halála után ingóságokkal , pénzzel ki lehetett elégíteni. Ha a lány jobbágyhoz ment igényelhette a leánynegyed ingatlanban való kifizetését.
-Özvegyi jog: a feudális jog az özvegyek részére elhalt férjük birtokain eltartást, újabb férjhezmenetel esetén kiházasítást biztosított. Az özvegy, míg férje nevét viseli annak házában maradhat. Ha az örökösök fellépnek ki lehet őt elégíteni vagy bírói ítélettel megfelelő részre szorítani.
-Hajadoni jog: az apátlan árva leánynak az a joga, hogy az atyai vagyon fiúörököseitől rangjának megfelelő lakást és férjhezmenetele esetére hozományt és kiházasítást igényelhet.

16, Örökvallás
A feudális kötelmi jog egyik legfontosabb szerződése, amelyet a nemesi (polgári) ingatlanok átruházása tárgyában kötöttek. Valamelyik hiteles hely előtt kellett kötni, ahol a felek személyesen vagy megbízottaik útján megjelentek, akaratukat élőszóval kijelentették, s a hiteles hely a szerződést írásba foglalta. ősi vagyon esetén az eladási szándékot az osztályos atyafiakkal közölni kellett, mert nekik a vételre elsőbbségi joguk volt. Meg nem hallgatás esetén az osztályos atyafi perelhette a vételt. Örökvallás mellett történt az ingatlanok csere, ajándék, egyezség útján vagy bármely más címen való végleges átruházása is. Az örökvalló levél a 13.sz.-tól kezdve már az eladó szavatosságát is tartalmazta, hogy a vevőt és örököseit minden perben, amely ellenük e vételből folyóan jogos tulajdonszerzés jogcímén megindulna, saját kötelességükkel megvédik. Hozzátartozott végül az is, hogy az eladó a birtokra vonatkozó összes oklevelet átadta, hogy per esetén a megszerző ezeket használhassa.

17, Zálogügylet
A feudális kötelmi jog jelentős szerződése. Az elzálogosítás valamely jószág másnak használatára való ideiglenes átengedése. Erre akkor volt szükség, ha valaki birtokát eladni nem akarta, mivel azonban pénzre volt szüksége, annak hozadékát biztosította meghatározott időre a hitelezőnek az ingatlan egyidejű birtokba adásával. A zálogügylet hiteles hely előtt történt. Ötven Ft-nál nagyobb értékű zálog esetén a beiktatás is elő volt írva. A zálogszerződést max. 32 évre lehetett kötni. A szerződés 32 éven túl is meghosszabbítható volt, ha a zálogszerződés lejárta előtt a zálogösszeg felemelésével a felek ebben megegyeztek. Ha birtokot a kikötött idő után nem váltották ki, az megmaradt a hitelező birtokában, de szabad birtokká nem vált és nem birtokolhatta el. A záloghitelező a szerződéssel azt a jogállást kapta, hogy birtokában tarthatta és szabadon használhatta a zálogos ingatlant, továbbadhatta zálogba az ingatlant, de annyi időre amire ő is kapta, a záloghitelező viselte a birtoklással járó közterheket.

18, Elévülés
Szorosan összetartozik az elbirtoklással. Azon idő elmúlását értjük, amelyen belül a jogosult érvényesítheti jogát, de amelyen túl már nincs joga keresetre. Királyi javaknál 100 év volt, egyháziaknál 40, nemeseknél 32, míg a polgároknál 12 év. A jobbágyoknál csupán egy év egy nap volt az elévülés.

19, Földkönyv
Az ingatlan-tulajdonviszony bizonytalansága arra késztették az állami szerveket, hogy a tulajdont közhitelű könyvekben rögzítsék le. Ezt a célt szolgálta II. József összeírása is, de ez megsemmisült. Telekösszeírás a feudális kor vége előtt inkább csak a városokban volt, ahol ált. a tulajdonviszonyok szilárdabb alapokon nyugodtak. Az 1840:21.tc. a szabad királyi városokban már feltételezte egy, a telket tartalmazó földkönyv vezetését, s ahol nincs a város két év alatt elkészíteni köteles.

20, Betáblázás (intabulatio)
A földkönyvnél a kölcsönügyleteket a betáblázás intézménye segíti elő. A betáblázást az adós javai szerint illetékes megyei közgyűlésen vagy városi tanácsülésen végzik, ahol a betáblázásról jegyzőkönyvet vezetnek, amit a betáblázási könyvbe beírnak. Bárki megtekintheti, attól kivonatot készíthet. A megyei betáblázásnál a megyei nemesi javakat a betáblázás egyetemesen terheli, a városi adós birtokát egyetemes betáblázással nem lehetett terhelni, hanem külön kellett feltüntetni az ingatlanokat.

21, Zálogjog és fajtái
Olyan korlátolt dologi jog, amelynél fogva a hitelező a zálogként lekötött dologból vagy jogból szerezhetett magának kielégítést.
-Kézizálogjog: csak ingó dolgokon állhatott fenn. Ha a kézizálogjog szerződés útján jön létre, keletkezéséhez szükséges a dolog átadása is. Amire nem lehetett végrehajtást vezetni az nem lehetett zálogjog tárgya sem.
-Jelzálogjog: kialakítására a telekkönyvi nyilvántartás valamint a végrehajtási törvény hatottak. Esetében a szerződési biztosítékot a telekkönyvi bejegyzés jelentette. Szerződés nélkül jött létre a törvényes zálogjog, ennek két esete: ahol az állami érdekek kapnak szót, valamint a magánérdekek biztosítása az ún. önhatalmú zálogolás.

22, Elévülés szabályai
Még a felek akaratából sem zárható ki, meg sem hosszabbítható. Az elévülés nem a követelést szünteti meg, csupán a követelések meghatározott idő után bíróilag nem érvényesíthetők, elévültek. Az elévülés a szokásjognak megfelelően a Werbőczi meghatározta 32 éves időhöz kötődött. Egyes törvényeink rövidebb elévülési időt is állapítottak meg.

23, Szerződésszegés
Szerződésszegésnek a teljesítés valaminő megsértését tartották, és attól függően, hogy a teljesítés késedelmes, az adós mással teljesít, vagy a teljesítés lehetetlenülése áll be.
A hibás teljesítés az, ha a szolgáltatás tárgya nem felelt meg a törvényes vagy a szerződéses kikötéseknek, vagy a teljesítés során az adós más kárt okozott a hitelezőnek, ebben az időben még nem ismert.

24, Használatra vonatkozó szerződések
-Kölcsön: amikor valaki tulajdonul elhasználható dolgot olyan kikötéssel enged át a kölcsönvevőnek, hogy az ugyanazon nemben és minőségben ugyanannyit adjon vissza.
-Haszonkölcsön: valamely ingó vagy ingatlan birtoklásának ingyenes átengedése, azzal a kötelességgel, hogy a határidő lejártával a kölcsönvevő azt visszaszolgáltatni tartozik.
-Haszonbérlet: gyümölcsöző dolgot ad át a haszonbérbe adó azzal, hogy annak átvevője, a haszonbérbe vevő a kikötött időn át meghatározott bér fizetése mellett annak gyümölcseit szedheti.

25, Öröklés feltételei
Egyrészt az örökhagyó halála, másrészt az öröklésre kijelölt személy öröklési képessége.

26, Kiesik az öröklésből
Aki érdemtelen az öröklésre és aki lemondott. Érdemtelen, aki az örökhagyó életére vagy végakarata ellen tört, házastársával szemben méltatlan, aki a házasság erkölcsi alapjait megsértette. Lemondhat az öröklésről, aki az örökhagyóval törvényes öröklési kapcsolatban áll, vagy akit az örökhagyó végrendeletében részesített, az örökhagyóval kötött szerződéssel.

27, Végrendelet és fajtái
Halál esetére szóló rendelkezés, amely lehet végrendelet, ha egyoldalú jogügylet, és öröklési szerződés, ha kétoldalú. Végrendelkezni csak személyesen lehet, végintézkedési képessége cselekvőképes személynek van.
Közvégrendeletet a közjegyző vagy járásbíró előtt lehet tenni.
Magánvégrendelet lehet írásbeli vagy szóbeli. A saját kezűleg aláírt és írt végrendelet érvényes, ha a végrendelkezőn túlmenően még két tanú aláírta. Idegen kézzel írtat a végrendelkezőnek is alá kell írnia, plusz négy tanúnak. A szóbeli végrendelet csak 3 hónapig hatályos.

28, Adományozás címei
Minden adomány címen alapult, ennek alapján szállt vissza az adomány a főhűbérúrhoz. Ilyen címek voltak a magszakadás, a hűtlenség, a királyi jog, az új adomány és a királyi beleegyezés.
-Magszakadás akkor következett be, ha az adománybirtokosnak nem voltak leszármazói. Az adománylevelek ált. a fiág öröklésre vonatkozik, ilyenkor a lányok és oldalági rokonok nem örökölhettek.
-Hűtlenség: a hármaskönyv sorolta fel, majd az 1723:9.tc. Ha emiatt fej és jószágvesztésre ítéltek valakit, annak egész vagyona a koronára szállt. A hűtlenné nyilvánított birtokából ki kellett adni végül a gyermekeinek részét is. A gyermek születésével tulajdonostárssá vált a birtokban. Ha tehát az apát elmarasztalták emiatt csak az ő része veszett el a gyereké nem.
-Királyi jog:amely a királyt az idegen kézen lévő, de jogilag rá háramlott birtokra illeti. Ez alapján történt a peres adományozás. 100 év alatt évült el.
-Új adomány: a birtokban ülő személy birtoklásának a király által való új megerősítése. Akkor vált szükségessé mikor a birtokos nem tudta bizonyítani jogcímét.
-Királyi beleegyezés: a király megengedi örököd nélkül álló személynek a birtokkal való rendelkezést. Ez történhetett örökbefogadással, fiúsítással, a leány fiúsításával.

Öröklés és a leánynegyed bonyolultsága
Ha az ember a középkori jogtörténet kérdéseinek tanulmányozására adja a fejét, fel kell készülnie arra, hogy rengeteg ellentmondásba, zavaros, mai szemmel nézve alig érthető érvelések és problémák garmadájába fog ütközni. Középkori törvényeink nagy része például csak töredékesen maradt fenn. Hasonló a helyzet a szokásjog területén is: ennek első összefoglalása csak a 16. század elején történt meg. A szokásjog szerepe például meghatározó volt.
A középkori magyar birtokjog a nemesi státus legfontosabb kelléke. Mégis egy sor olyan jelenséggel találkozhatunk a birtokjog kérdéskörén belül is, amely a mai napig tisztázatlan, vagy csak a legújabb kutatás kísérelt meg rá magyarázatot találni. Ilyen a zálogjog, a birtokokban lappangó királyi jog, a fiúsítás vagy éppen a nova donatio címén adott királyi adományok kérdése. Sőt részben éppen az újabb kutatás eredményeképpen kérdésessé vált még egy olyan, sokáig biztosnak hitt intézmény mibenléte is, amely a középkori birtokjog gerincét alkotta: az ősiségé.

ősiség (lat. Aviticitas)

A vagyonforgalom korlátozására irányuló anyagi jogi intézmények összessége, amelynek kötelező szabályai alapján meghatározott kultúrafokon szinte valamennyi népnél különbséget tesznek ősi és szerzeményi javak között. A szerzeményi javak a feudális jogi rendben az ősi javakkal szemben az a vagyon, amelyet ki-ki életében szerzett vétel, csere, munkabér, elbirtoklás, találás stb. formájában. E javakat az jellemezte, hogy azokat a szerző forgalomba hozhatta, végrendelkezhetett felőlük, de ha osztály útján leszármazóihoz került, már ezek a javak is ősivé váltak.
Az ősiség körébe tartozó jogintézmények között említésre méltó a házközösség, az élők közötti és a halál esetére szóló elidegenítési tilalmak vagy korlátozások (pl. társtulajdonosok vagy a szomszédok hozzájárulásának feltétele, elővásárlási jogok, a végrendelet alkotás tilalma stb.) rendszere. Hazánkban Könyves Kálmán király (kb. 1068-1116) óta ismert az ősi és a szerzett javak közti megkülönböztetés és 1848-ig az ősiség áthatotta magánjogunkat, érvényesült a nemesi, a városi és a jobbágyi javak tekintetében egyaránt.
Az ősiség elvét I. Lajos 1351-i dekrétuma emelte törvényre.

1. Az ősi birtok - Mindenki, aki a (nemzetségi/kláni) rokoni közösség tagja volt, jogot formálhatott az ősi birtokra, s minden férfi egyformán jogosult
- 1351. törvény: az ősiség alapelvei:
1. az ősi, örökölt birtokot nem lehet eladományozni

2. az adományos birtokot sem lehet elidegeníteni
- Az elidegenítésre is volt azonban lehetőség (bizonyos feltételekkel és szükség esetén):
1. a rokonság felkínálták
2. a szomszédoknak felkínálták
3. majd, ha a fentiek nem éltek a jogukkal, akkor másnak is eladhatták

2. A törvényes öröklés
A. Leszálló örökség: az örökhagyó törvényes örökösei; A) csak fiúk örököltek:
a. A csak fiág részére adományozott birtokot
b. A vásárolt birtokban, ha az első szerző azt csak férfiakra korlátozta.
c. Könyvek, levéltár, pecsétgyűrű, fegyverek.

A nők a kifejlett nemesi jogban egyenlő részben örököltek a fiúkkal:
a. A mindkét nem részére adományozott birtokban
b. A vásárolt birtokban, ha az első szerző nem korlátozta azt a fiágra.
c. Az anyai vagyonban.
d. Az ingókban, ha az örökhagyó nem rendelkezett másként.
e. A zálogjogon bírt ingatlanokban.
f. A vérdíj vagy hatalmaskodási ítélet alapján birtokolt ingatlanban.

B. Felszálló örökség: ha nem voltak lemenők és még életben voltak a felmenők
C. Oldalági öröklés: ha nem voltak sem lemenők, sem felmenők, így az ősi jószág a vérközösség és a jogközösség alapján szállt át az osztályosokra:
1. a közelebbi rokonok kizárták a távolabbiakat;
2. Az ágak száma nem volt korlátozva, de a vér- és birtokközösség kimutatása kötelező volt;
3. Elévülésnek nem volt helye az osztályosok öröklési jogában (osztályos atyafiság).

3. A nőnem külön jogai
A. A leánynegyed: régebben az összes vagyon 1-e, de a XIV. századtól: a szerzeményekből a fiúkkal egyenlő rész, az ősiből csak negyedrész
B. A hajadoni jog: árva leányok joga az atyai vagyon fiúörököseitől ellátásra, kiházasításra; minden nőnek külön-külön járt, s az egész fiági vagyont terhelte.
C. hitbér (dos): olyan vagyonigény, mely a férj vagyonát zálogjogilag terheli a feleség javára (özvegység, özvegyi ellátás); csak az első házasságban illette meg a nőt a hitbér teljes összege.
D. A hozomány: az az ingó vagy ingatlan vagyon, amelyet a nő az osztály-nál kapott, és férjének átadott. Közösen használták, de a nő tulajdona maradt és a nő törvényes örököseire szállt.
E. Jegyajándék: lakodalom előtt a vőlegény, vagy más a menyasszonynak adott. A nő magántulajdona lett (rendelkezési jog).
F. Özvegyi jog: amíg férje nevét viselte, annak házában maradhatott, ellátás, ill. kiházasítás. (A jószágot nem terhelhette meg.)

Fő elvének azt tekinthetjük, hogy az ősi javak nem azé voltak egyedül, aki bírta, hanem az egész nemzetségé, tehát egy tágabb vérségi közösségé, amelynek tagjai meghatározott sorrend szerint mint várományosok szerepeltek. ősivé azok a javak váltak, amelyek a szülőtől törvényes öröklés vagy végrendelet útján ugyan, de az öröklés törvényes rendjének sérelme nélkül szálltak a lemenő ágazatra, ízre. Egyszeri törvényes öröklés útján a szerzeményi javak is osztoztak az ősiek sorsában. Ha az ősi javak elpusztultak, azokat a szerzeményiből pótolni kellett. Az ősiség megszabta a vagyon továbbszállásának a rendjét a lemenő ág kihalása esetére. Ekkor az az apai vagy az anyai ágon a vagyon szerzőjétől számított oldalágra szállt és mindaddig a nemzetségen belül maradt, amíg annak élő tagja (íze) létezett. Törvény vagy egyéb jogszabály a jobbágyi javak körében az ősiségről közvetlenül nem intézkedett, de az szokásjogi úton a 17. sz.-tól kezdve kialakult, rendszeressé vált és a bíróságok is elismerték. A jobbágyi ősiségre vonatkozó szabályok részben a vagyontárgyak köre (pl. szőlő), részben a rokonság számításának különbözősége folytán a helyi szokásban rendkívül sok eltérést mutattak. Az ősiség megszűntével (1848, XV. tc., ill. 1852. évi császári pátens) a rajta alapuló vagyonforgalmi korlátozások sem érvényesültek többé, de egyes helyeken a nép körében csökevényei szokásjogi úton még hosszú ideig fennmaradtak, sőt az ági vagyon formájában polgári jogunkba is belekerült.
Az ősiség elve, azaz az örökölt birtokok csak fiágon való öröklődése és a birtokoknak az öröklésben részesedő rokonok (beleértve az oldalági családtagokat is) kárára való elidegenítésének tilalma alapjaiban határozta meg a nemesi társadalom formálódását a középkortól kezdve egészen a 19. századig. Ez a meglehetősen merev öröklési rendszer egyfelől védelmet nyújtott a nemesi elsősorban a köznemesi családoknak azáltal, hogy biztosította a család minden tagja számára a földbirtok és az ezzel összefüggő nemesi státus megőrzését, másfelől viszont komoly problémákat is okozott, minthogy az összes férfi leszármazó általi öröklés a születések számának függvényében folyamatos birtokaprózódáshoz, és így a családok elszegényedéséhez vezetett. De akadályozta az ősiség a birtokok mobilitását is, ami meglehetősen leszűkítette a nemesi családok gazdasági mozgásterét, és egyben politikai nehézségeket is előidézett. Az ősiség sikertörténete nagyrészt annak volt köszönhető, hogy rendkívül zárt rendszert alkotott, amelyben a birtokok elméletileg egyáltalán nem kerülhettek ki a körforgásból.
Mint a legtöbb középkori jogintézményt, úgy az ősiséget is Werbőczy Hármaskönyvéből ismerjük a legalaposabban. A Hármaskönyv első részének csaknem minden paragrafusa közvetve vagy közvetlenül, de kapcsolódik a birtoköröklés szabályozásához. Ezek a szabályok egy többé-kevésbé következetes rendszerré állnak össze, amelynek az egyik legfontosabb eleme a közös örökösödési jog a nemesi családon belül, azaz az ősiség. A köznemesség legalapvetőbb érdeke a birtoköröklés tekintetében az volt, hogy az ősiség minél teljesebb formában érvényesüljön, hiszen ez biztosította társadalmi állásuk stabilitását függetlenül tényleges vagyoni helyzetüktől. A szokásjogban nagyobb súlyt kapnak olyan elemek, mint például a konfliktusoknak a felek megállapodásán alapuló megoldása vagy a döntőbíráskodás, amelyek által a felek közt fennálló tényleges erőviszonyok, illetve a szűkebb közösség megítélése gyakran jobban befolyásolja az ügyek kimenetelét, mint a meglévő előírások.
Jelenség volt például az, hogy a nemesi nemzetségek egyes ágai sok esetben törekedtek a többi ág kizárására az örökségből, ami Werbőczy szemlélete szerint vértagadásnak minősül, és a legsúlyosabb bűnök közé tartozik. A korlátozott királyi adományok, a szabad rendelkezési jog, illetve a fiúsítás intézménye mind azt a célt szolgálták, hogy a nemzetség oldalági tagjait ki lehessen zárni az örökségből, ami arra utal, hogy legalábbis a 14-15. században az ősiség egyáltalán nem érvényesült egyértelműen. Hasonlóképpen áll a helyzet az Anjou-kori nova donatio jogcímen adott királyi adományokkal is, amelyeknek bevezetésével az Anjou uralkodók a nemzetségi öröklés helyett az egyenesági örökösödést kísérelték meg Magyarországon meghonosítani.
Volt azonban egy olyan jogintézmény is, amely belülről kérdőjelezte meg az ősiség rendszerének konzisztenciáját: a leánynegyed. Ez ugyanis a hajadonoknak és az asszonyoknak az apai örökségi fekvő javakból és jogokból a nemzetségi leszármazás jeléül járt, azaz a lányokat illető örökrészt jelentett azokból a birtokokból, amelyekben a nemzetségnek közös örökjoga volt. Ez pedig nemigen egyeztethető össze az ősiséggel, hiszen a lányok örökösödése azt vonja magával, hogy az érintett birtokok kikerülnek a nemzetségtagok ellenőrzése alól. A nemzetségek közös örökösödésének logikája így kizárta, hogy nők is részesedjenek a birtokok örökléséből, minthogy ez azt jelentette volna, hogy a birtokok egy másik, az asszony férjének nemzetsége kezére kerülnek férjhezmenetelekor. A nő fiai ugyanis, akik örököltek utána, már teljesen a másik, az apai nemzetséghez tartoztak, így a nő rokonsága számára a leánynegyedként kiadott birtokok örökre elvesztek volna.
Az ellentmondás első pillantásra súlyosnak tűnhet, hiszen hogyan is járhatna örökrész a lányoknak olyan javakból, amelyeket a rendszer lényege szerint csak a fiúk örökölnek. Úgy tűnik azonban, hogy a középkorban ez nem jelentett komolyabb problémát, két ok miatt sem. Egyrészt már a 13. században, azaz amikor először bukkan fel a leánynegyed a forrásokban, megjelenik az a szokás, hogy a negyed fejében nem birtokot, hanem pénzt adnak ki a lányoknak, és erre a gyakorlatra a század vége felé már mint országos jogszokásra hivatkoznak. A negyed pénzben való kifizetése gyakorlati megoldást kínált, minthogy az örökséget ki lehetett adni anélkül, hogy az ősi birtokokat meg kellett volna bontani. Másfelől viszont úgy tűnik, az ősiség elve sem volt olyan dominánsan meghatározó a birtokok öröklésénél, mint azt a Hármaskönyv alapján gondolnánk. Az esetek egy igen nagy részében ugyanis a leánynegyedet birtokban adták ki, annak ellenére, hogy a legtöbb, a szokásjogra vonatkozó utalás és a törvények többsége is kifejezetten a pénzzel való megváltást írta elő.
Az öröklésre vonatkozó legfőbb szabály az, hogy a nemességet és a vagyont a törvényes fiági leszármazottak öröklik az apjuk után. Ebből következően a nemes apától és nemtelen anyától született gyermekek nemeseknek számítanak, fordítva azonban nem, kivéve azt az esetet, ha az uralkodó az anyát korábban fiúsította. Az öröklés legfőbb tárgya az atyai, vagy a családi birtok, amely lehet ősi (avititia), szerzett (acquisititia), illetve vásárolt birtok (emptitia). Az ősi birtok és a szerzett birtok között Werbőczy viszonylag csekély különbséget tesz. Szerzett birtok alatt azokat a birtokokat érti, amelyeket a birtokos saját maga kapott, így szabadon rendelkezhet felette, ősi birtok alatt pedig azt, amelyet felmenőitől örökölt, ezért magszakadás esetén rokonai is öröklik. Az első öröklés után azonban a szerzett birtok is ősinek fog számítani. Valódi birtoknak is csak ez a kettő tekinthető, a harmadik, minthogy pénzen szerezték, a pénzhez és az ingó javakhoz hasonló elbírálás alá esik. Mivel ez utóbbiakban a lányág is örököl, a vásárolt birtokból is részt kap, de csak az apa után, tehát a fivér által vett birtokokból a nővér nem örökölhet. A szerzett birtokok általában csak az örökösöket (heredes) illetik, de a nőág is örökölhet benne, amennyiben a birtok mindkét ágon öröklődik. A nőágat szerzett birtokban úgy lehet örökössé tenni, hogy ezt belefoglalják az adományt, vagy régebben szerzett birtokok esetében az új adományt bizonyító oklevélbe. Ezen kívül a fiúsítás révén a nőág kezére került birtokok, illetve a leánynegyedként kiadott birtokok is mindkét ágon öröklődnek. Ebben az esetben a fi- és nőági leszármazottaknak azonos rész jut. Amennyiben valaki fiú örökös nélkül hal meg, ősi birtokait oldalági rokonai öröklik, ezek hiányában pedig a koronára száll vissza.
A lányokat a szerzett és ősi birtokokból leánynegyed illeti. A leánynegyedet az érintett birtokok negyedrészének felbecsülése után, pénzben kell kiadni, úgy, hogy ha több lány van, együttesen kell kapják a negyedet, külön-külön tehát csak egy-egy hányadot kapnak. Ez az összeg azonban nem a birtok negyedének valós értéke, mivel az értékbecslést az ún. közbecsű útján kell elvégezni, amely a valós értéknek csupán tizedrésze. A közbecsű elsősorban a nemesi család birtokjogainak védelmét szolgálja, azáltal például, hogy a birtokok eladása esetén, az eladás előtt fel kell azokat ajánlani a közbecsű értékén a rokonoknak, illetve, hogy nem lehet a közbecsű értékén felüli összegért a birtokot elzálogosítani.
Leánynegyedet birtokban csak magszakadás esetén lehet kiadni, ilyenkor a lány házasságkötéséig használatra kapja a birtokok negyedrészét. ő használhatja az apai házat is, házassága után viszont az örökösök a negyedet visszaválthatják. Leánynegyed természetesen csak azokból a birtokokból jár, amelyekben a nőág nem örököl, hiszen azokból a lányok is portiot, azaz egyenlő hányadot kapnak. Egy különleges esetben a lánynak mindenképpen birtokban kell megkapnia leánynegyedét, tudniillik ha rokonai tudtával birtoktalan emberhez megy feleségül, ilyenkor a birtokok örökjogon illetik; (ha rokonai beleegyezése nélkül kötötte a házasságot, a negyed ismét csak pénzben jár).
A leánynegyed földben kiadása nemcsak a nemesi nemzetségek számára jelentett problémát, hanem a király számára sem volt túl előnyös. Ez ugyanis csorbította a korona háramlási jogát, márpedig a háramlott birtokok szerepe igen fontos volt abban a rendszerben, amelyben a király a politikai egyensúlyt gyakran tartotta fenn földbirtokok adományozásával. Mivel ebben a tekintetben a király és a nemesség jelentős részének érdekei egybeestek, több királyi törvényben is megjelent a leánynegyed földben kiadásának tilalma, és ezek a törvények általában a szokásjogot jelölték meg saját forrásukként.
Az első törvény, amely megtiltotta földbirtokok leánynegyedként való elidegenítését, III. András 1290-es dekrétuma volt, amelynek huszonharmadik cikkelye kimondta: Továbbá, senki idegen nem léphet be nemesek vagy a fentebb említett szászok birtokaiba a neki járó hitbér vagy leánynegyed címén, hanem az elhunytak örökösei vagy nemzetségébe tartozó legközelebbi rokonai váltsák meg azokat országunk szokásos becsűje szerint. Ezzel szemben a következő törvény, amely a leánynegyedre vonatkozik, azt mondja ki, hogy egy esetben, nevezetesen ha örökösök hiányában a birtokok a királyra szállnak vissza, a leánynegyedet földben kell kiadni. Az 1300 körüli kompiláció szövege így fogalmaz: Továbbá, ha egy nemesember férfi örökös nélkül hal meg, és ezért birtokai törvény szerint a király kezére szállnak, akkor az elhunyt lányának vagy nővérének leánynegyed jogát a lányoknak vagy nővéreknek egy helyen és egy tagban, birtokban kell kiadni, örökös birtoklásra. Az 1300 körül keletkezett kompiláció után a leánynegyed nem bukkan fel dekretális forrásban egészen 1435-ig, Zsigmond Decretum maiusáig. Ez a törvénykönyv már jóval részletesebb előírásokat tartalmaz a leánynegyedre nézve, mint az előző kettő, de ez is csupán a család kihalásának esetéről beszél. A szöveg szerint az örökösök nélkül elhunyt nemes lánya az atyai házban maradhat, és apja birtokainak negyedrészét el kell neki különíteni használatra házasságkötéséig. Házassága után azonban a birtokokat pénzen kell megváltani secundum consuetudinem regni nostri, kivéve azt a különleges esetet, ha a lányt rokonai akaratából vagy beleegyezésével birtoktalan, azaz nemtelen emberhez (homo impossessionatus) adták feleségül. Ebben az esetben mindenképpen földben kell kiadni a negyedet, megint csak dictante regni nostri consuetudine. Mátyás király 1486-os törvényének huszonhatodik cikkelye megismételte a Decretum maius határozatait, azonban hozzátette a nemesember hajadon lányát leánynegyedében apja vagy bátyja által nemesíteni kell.Ugyanez került be az 1492-es törvénybe is, amelyben II. Ulászló szóról szóra megismételte Mátyás dekrétumának szövegét.
A felsorolt törvénycikkeken kívül a középkorból mindössze egy olyan törvény maradt ránk, amely a leánynegyedről rendelkezik: az Aranybulla negyedik cikkelye. Ez a törvény, amely a szerviensek szabad diszpozíciós jogáról intézkedik birtokaik felett, azt mondja ki, hogy a fiúörökös nélkül elhunyt szerviens birtokának negyedrészét lánya örökölje, és csak a többiről rendelkezzen szabadon.
A jogszokás a leánynegyed tekintetében (sem) volt mindig egyértelmű és világos, különböző egyéni érdekek alapján történő egyezkedések vagy egyes helyi szokások jelentősen módosíthatták, és gyakran módosították is érvényesülését. Ezek a módosulások azonban alapjában nem változtattak az eredeti szabályon, amely nem engedte, hogy birtokot adjanak ki leánynegyed fejében.
Meglepő módon, ha a tényleges gyakorlat felé fordulunk az általános előírásoktól, amelyet akár a törvények, akár a szokásjog fogalmazott meg, teljesen más kép tárul a szemünk elé. A 13-14. században és a 15. század első felében a leánynegyed fejében adott birtokadományok száma elérte, sőt egyes időszakokban meg is haladta a pénzben kifizetettekét. A kései Árpád-korban például úgy tűnik, a birtokban való kiadás volt gyakoribb.
A földben kiadott leánynegyedek aránya az Anjou korban valamelyest csökkent, az 1320-tól 1410-ig terjedő időszakban
Hasonló arányok figyelhetők meg a pénz-, illetve földadományok közt az 1411-16 közötti időszakban a Zsigmond-kor közepén. A Zsigmond-kori Oklevéltár III-V. kötete szinte kivétel nélkül tartalmazza az adott évekre vonatkozó okleveles anyagot. Az említett hat évben összesen 169 oklevél említi a leánynegyedet érdemben. Ebből a 169 esetből 137 volt olyan, amelyben a negyedet ténylegesen kiadták, vagy az adomány jellegét meg lehetett állapítani. Huszonegy esetben korábban kiadott leánynegyedekről volt szó, így összesen 116 eset maradt, amelyben az eloszlás 59/57 volt a pénzfizetések javára. Nemtelenhez feleségül ment nők hét esetben kaptak birtokot.
Lassú tendencia figyelhető meg a földadományok felől a pénzzel való megváltás felé, de csak a 15. század elején változott meg ezek aránya az utóbbi javára. Földet csak akkor adtak ki birtokban, ha a nemzetség tagjainak nem állt elég készpénzük rendelkezésre a negyed kifizetéséhez. Időről időre valóban megtörtént, hogy birtokot pénz hiányában adtak, mint abban az 1382-es esetben, ahol egy kisnemes adott át birtokot unokaöccsének anyja leánynegyede fejében, mert pénzzel nem tudta kifizetni.
Néha birtokot is lehetett leánynegyedként adni, azonban csak zálogképpen, amit a fiági rokonok mindig megválthattak. Léteznek példák arra is, hogy hajadon lányoknak földben kiadott negyed esetén a házasságkötéshez kikötötték a visszaváltást, de a női ág fennmaradása is lehetett a kikötés tárgya. (Ez utóbbi kikötés mellesleg teljesen logikus, hiszen ha a nőnek nem voltak örökösei, a birtokok tejesen idegenek kezére kerültek volna.) Mindezeken felül a leánynegyedként kiadott birtokokat igen gyakran kifejezetten örökre és visszavonhatatlanul (perpetuo iure et irrevocabiliter) adták, ami szintén ellentmond annak a feltételezésnek, hogy a visszaválthatás kikötése általánosan hozzátartozott volna a negyed kiadásához.
Gyakran adtak ki földet leánynegyedként, ezek azonban nem ősi, hanem vásárolt birtokok voltak. Minthogy ezek nem tartoztak a nemzetség közös örökségébe, nem is számítottak igazi birtokoknak, hanem az ingóságokkal estek azonos megítélés alá.
Az elsődleges oka annak, hogy miért nem tartották magukat oly gyakran a szokásjog és a törvények előírásaihoz, az a szükség lehetett, hogy gondoskodjanak a női leszármazókról azután is, hogy azok kikerültek a családból. Bár az öröklési rendszer mint láttuk alapvetően nem engedte a nők örökösödését az atyai birtokokban, mégis biztosítani kellett valamiképpen a lányok társadalmi státusát is.
Amikor nemtelennel kötött házasságról volt szó, valóban csaknem mindig birtokban adták ki a leánynegyedet.
A leánynegyedben kiadott birtokok alapján az örökösök, sőt időnként már a nemes lányt feleségül vett férjek is nemeseknek számítottak.
A nemtelennel kötött házasság valóban komoly fenyegetést jelentett a nő és gyermekei számára, azonban messze nem a vészhelyzet volt az egyetlen eset, amikor a lányokról való gondoskodás földbirtok átruházásában öltött formát. Csaknem minden társadalomban és a középkori társadalmak sem jelentettek ez alól kivételt megtalálható az a jelenség, hogy amikor a nők férjhez mennek, családjuk bizonyos anyagi javakkal látja el őket, amelyek nemcsak társadalmi helyzetük biztosítása szempontjából fontosak, hanem védelmet és tekintélyt nyújtanak nekik új családjukban is, ahol gyakorlatilag idegenek közt kell maguknak elfogadható pozíciót kivívniuk. Hasonló célt szolgál az az adomány is, amelyet a férj ad újdonsült feleségének, rendszerint házasságuk napján. A két adomány aránya változó, sok társadalomban a két összeg pontosan megegyezik, máskor az egyik vagy a másik nagyobb. A középkori Európában is megfigyelhető ez a két adomány: a hozomány, illetve valamiféle hitbér, Morgengabe stb. formájában. A középkori Magyarországon a hozomány gyakorlatilag nem létezett, házasságkötéskor csak a férj adott feleségének adományt: a hitbért (a szülők csak apróbb ingóságokat: ruhákat, ékszert stb. adtak). Érdekes módon a leánynegyedhez hasonlóan a hitbért sem pénzben fizették, hanem a férj birtokaiból adta ki, ám ezek a birtokok nem kerültek a nő rendelkezése alá. Amíg férje élt, ő gondoskodott róluk, halála után pedig az özvegy haszonélvezeti joggal rendelkezett felettük, egészen addig, amíg újra meg nem házasodott. Ilyenkor a rokonok pénzzel megválthatták a birtokokat. A leánynegyed alapvetően a hiányzó hozomány szerepét látta el a középkori Magyarországon, azaz a lány apja vagy rokonai ezzel segítették beilleszkedését új családjába, illetve a megfelelő megbecsülés kivívásában. Ami igazán fontos, az az öröklött birtok. Nem csoda hát, hogy a 13-14. században, amikor a pénz még a gazdasági életben is jóval kisebb szerepet játszott, ugyanígy a földbirtok számított meghatározó értéknek.
Az, hogy a leánynegyedet birtokban adták ki vagy pénzzel váltották meg, valószínűleg mindig az adott helyzet függvénye volt. Ahol elég föld állt a család rendelkezésére, nyilván könnyebben adtak ki földet a negyed fejében, mint ott, ahol földszűkében voltak. Másfelől ma már nem rekonstruálható személyes vonások is közrejátszhattak ebben a döntésben, mint például a családtagok, apa és lánya, báty és nővér egymás iránt érzett szeretete. Különösen fontos lehetett ez olyankor, amikor az egyenes fiág kihalt, és törvényesen a birtokok az oldalágak kezére jutottak volna. Ilyen esetekben a leánynegyed földben kiadása legalább a birtokok egy részét biztosította a lány mint egyenes ági leszármazó számára. Azok az esetek, amikor nemcsak a leánynegyedet, hanem az egész örökséget próbálták meg a lányoknak biztosítani, bizonyítékul szolgálnak arra, hogy ez valós törekvése volt a fiú utód nélküli nemeseknek. A legjobb példa erre a fiúsítás intézménye, ahol királyi kegyként lehetett elnyerni a birtokok női ágon való továbbörökítésének lehetőségét. Bár a fiúsításokat a 14. század végére a nemességnek sikerült azokra az esetekre korlátozni, ahol negyedfokig nem volt élő rokon a családban, kevésbé törvényesített formában ugyan, de továbbra is találhatunk próbálkozásokat arra, hogy a birtokokat a közelebbi nőrokonnak biztosítsák, a távolabbi fiági rokonság ellenében.
Ha elfogadjuk tehát, hogy a leánynegyed kiadását az éppen aktuális helyzet, a családok közti erőviszonyok és egyéb, az adott viszonyok függvényében fennálló tényezők legalább annyira befolyásolták, mint a szokásjogi vagy törvényi előírások, érthetővé válik a földben kiadott leánynegyedek magas száma, s egyben arra is magyarázatot kapunk, miért csökken ez a szám a középkor folyamán folytonosan a pénzbeli kielégítés javára. A 13. században és a 14. század elején még viszonylag bőséges lehetőség volt újabb birtokok szerzésére, így könnyebben lehetett a negyedet is földben kiadni. A 14. század második felétől azután az adományozható birtokállomány jelentős megcsappanása után, és a nemzetségi öröklési rend megmerevedésével ez egyre nehezebbé vált, így a leánynegyed pénzbeli megváltása vált egyre általánosabb gyakorlattá. Érdekes azonban, hogy egyes zárt közösségekben, ahol a házasságok túlnyomó többsége egy viszonylag szűk körön belül köttetett, a leánynegyed földben való kiadása jóval tovább fennmarad. A birtokok ugyanis a kis méretű közösségen belül forogtak, így nem kellett jelentősebb veszteségektől tartani.

Az igazi Zeleméry családi címer?!

Ez a legfontosabb projectem; ami már fejben összeállt. A jogi engedélyek beszerzésének köszönhetően egy kicsit részletesebben szeretném bemutatni a Zeleméry család címerét, hamarosan.

Kezdem az eddig ismert magyar anyagokkal:

Zeleméry Lászlónak halálozási évét Wagner feljegyzése szerint 1573-ban történtnek tartották; holott a sírkőnek felirata szerint az 1570-ben (!) történt.

A sírkő vörös márványból készült, a mely jó állapotban van, eltekintve némely csonkitást, melyek közül legkárosabb az arcon van. A kő magassága 2 m., szélessége 1.20 m. Felirata, mely a kőnek szegélyét futja körül, a következő:

HIC IACET NOBILIS VIR DOMINVS LADISLAVS DE ZELEMR (SIC) CESARIS MAXIMILIANI PROVISOR IN ARCHIEPISCOPATV STRIGONIEN. CVM DNA SCHOLASTICA CONJVGE SVA FILIA MAGNIFICI MARCI YAXIT DE NAGILAK. QVIEVIT IN DNO ANNO M, D. LXX.

A sírkő magára a sírra, mint sírfödél volt alkalmazva, ahonnan Jantulik András plébános 1775-ben felvétette, mert a templomnak roskadozó tornya megszilárditásánál útban volt, és a templom szentélye falának külső oldalához támasztva helyeztette el.
A kastély falába befalazott több régi, feliratos kő között van Zeleméry Istvánnak, László fiának sírköve is 1588-ból, melyről a címer teljesen lekopott, a felirat alig olvasható.

A sirkő alsó bal sarkában van a címer, mely mellső jobb lábával három ágú kinyílt virággal ékített növényszálat tartó medvét ábrázol.
Azonban Csergheő Géza a Zeleméry családnak azt a címerét mutatja be - Anjoukori okmánytárban -; amit Zeleméry Mihály 1333-ban használt pecsétjén előfordult. Eme, a Gut-Keled nemzetségbeliek által használt közös címer, a sárkány- vagy farkasfogakat mutatja.


A 15. század végi, 16. század eleji magyarországi lovagi sírkövek a 16. század későbbi évtizedeiben is hatást gyakoroltak a hazai síremlékszobrászatra.
A valószínűleg 1533-ban, az elpusztult régi helyett újonnan készült gyulafehérvári Hunyadi János síremlék fedlapja egyértelműen a késő-Mátyás kori sírkőcsoport mintájára készült, tumba-oldallapjainak domborműves kompozíciói pedig a nagyvázsonyi Kinizsi-síremlékkel rokoníthatóak. Külön hangsúlyoznunk kell e síremlék kiemelkedően magas szobrászi színvonalát.

Egyik legkésőbbi képviselője e későközépkori síremléktípusnak az 1570-ben elhúnyt Zeleméry László nyitrasárfői sírköve, amely leginkább Máriássy István 1516-os síremlékével mutat rokon vonásokat.
forrás:Prohnenko Igor – Zsilenko Mária – Buzás Gergely:A NYALÁBVÁRI PERÉNYI-SÍRKŐ, A Magyar Nemzeti Múzeum visegrádi Mátyás Király Múzeumának középkori régészeti online magazinja, 2016


Bodaszőlő hivatalos címerében, így a fent említett "medve" és a "sárkány" fogak kerültek be.
forrás:http://www.bodaszolo.hu/images/cimer.gif




A szlovákok szerint:

A Zeleméry címer...

Miroslav Kollár: Slachticke rody spojene s dejinami Nitrianskej Blatnice v rokoch 1526 az 1918 (2021.03.)

A szlovák tanulmány szerint Nyitrasárfőn (szlovákul Nitrianska Blatnica, község Szlovákiában, a Nyitrai kerület Nagytapolcsányi járásában.) a Zeleméry család kezdetben a Gut-Keled család családjainak címerét használták, pajzs három bal oldali ékkel.

A családtagok pecsétjén 1333-ból és 1520-ból is ez látszik. Később az ékek, farkasfogakká alakultak.

Zeleméry László latin feliratú sír márványtábláján Nyitrán az 1570-es (!) kérdéses évszám látható, jobb alsó sarokban teljesen más címerrel. Egy egyenes; álló medve látható; a mancsaiban tartva, három gally liliom virágot. A címer színei ismeretlenek.
Azonban Nyitrasárfőn fellelhető Zeleméry családi címerek azt bizonyítják, hogy a század végén a család tagjai előnyben részesítették a címerükön az oroszlánt, kezében három liliommal (írisz) rendelkező hosszú szárú és gyökérű virággal.


Hasonló címer található belépve a kastélyba, fent a falon, ahol is egy az oroszlán tart három liliommal rendelkező szárt. A takarókban egy feliratos szalag található.






Befejezem a saját kutatásommal, gondolataimmal:



forrás:https://mmakademia.hu


Zeleméry László talpas keresztjét a Mátyáskálvária ihlette. A kereszt előlapja gyöngyökkel és ékkövekkel van kirakva. Talpa háromszögű, ívesen felhajló. A keresztet tartó vázát három szfinx veszi körül, kezükben a Zeleméry-címer. A hátlapon vésett ábrázolások: a rézkígyó, Mózes és Áron, valamint egyéb ószövetségi áldozati jelenetek. Felirata szerint Zeleméry László főispán csináltatta 1586-ban (!).



Amiből kiindultam, hogy van egy keresztünk - 1586-os dátummal - egy névvel - Zeleméry László - és egy ranggal - főispán -, ami Zeleméry László (1570) halála után keletkezett.

És ez volt az "pont"; ami elindította fejemben a "nyomozást". A mai napig a Zeleméry László nevet, mindig az 1570-ben meghalt személyhez kötöttük és társítottuk, aki ráadásul még Esztergomi Főispán is volt. Tehát azt a Zeleméry Lászlót, aki 1570-ben halt meg.

A "László" keresztnév vitte el a gondolatmenetemet sok alkalommal, hisz hozzá - Lászlóhoz - társítottam én is dolgokat, helytelenül.

Itt egy példa erre:
Ismerjük még Zeleméry László esztergomi jószágkormányzóét is (1563), aki az esztergomi kincstár híres álló ezüstkeresztjét készíttette a Mátyás-kálvária mintájára (1586)
Esztergom, Székesegyházi Kincstár; az állandó kiállításon. Mikó Árpád: Reneszánsz. Budapest, 2009. 119–120., 80. kép
forrás:MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet Budapest, 2018

A fenti megállapításból azt lehet leszűrni biztosan, hogy a talpas kereszt 1586-ban készült; amit Zeleméry László fia, László készítetett; apja 1570-ben bekövetkezett halála után.

Oké, de mondhatjuk; hogy évszámelütés is lehetett, hisz esztergomi főispán Zeleméry László volt. Ez így igaz, az volt, a haláláig.

De nézzük a tényeket:
Az esztergomi érsek és káptalan birtokainak történetét a XVI. és XVII. század folyamán folytonos küzdelem jellemzi. A török hódoltság következtében az érsek birtokainak legbecsesebb része török kézbe került, csupán Szent-Kereszt és a hozzátartozó birtokok maradtak meg. 1542-ben az érsek még 500 porta birtokosa a vármegyében, 1550-1553 között azonban már csak 372 portja volt. A XVII. században sem javult a helyzet, bár Pázmány sokat tett a szent-kereszti uradalom helyreállítása érdekében, de mint már láttuk, az érseki javak folyton ki voltak téve a pusztításnak, sőt 1684-ben a kuruczok a szent-kereszti érseki kastélyt is felégették és lerombolták. Az érsekség birtokai közül Kis-Tajna, Orovnicza, Vieszka, Lehota és Szent-Benedek határait 1578-ban járta meg a vármegye alispánja Zeleméry László, az érseki javak kormányzója.
forrás:BARS VÁRMEGYE TÖRTÉNETE, Irta dr. ifj. Reiszig Ede

Úgy tűnik, hogy Zeleméry László 1578-ban alispánként az érseki javak kezelője volt. Tehát nem főispán volt. Nézzük meg mi történt egy évvel később.

Az örökös főispáni méltóságot az esztergomi érsekek Esztergom eleste után is megtartották; de midőn Veráncsics Antal halálakor (1573), a prímási szék üresen maradt, az érsekségi jövedelmek kezelői viselték a főispánságot, és pedig 1579-ben Zeleméry László, 1588-ban Illésfalvi Chutor János. Az érseki szék betöltése után (1596) a főispáni méltóságot ismét az érsekek viselték.
forrás:(Értek, a törtud. körébl XIII. kötet.)A MAGYARORSZÁG VÁRMEGYÉI ÉS VÁROSAI KÖZPONTI SZERKESZTŐ BIZOTTSÁGÁNAK FELÜGYELETE ALATT ÍRTÁK AZ ESZTERGOM MEGYEI HELYI MUNKATÁRSAK.

Ez volt a második szikra, ami kinyitotta végleg a szememimet. Az ifjabb Zeleméry László (Ladislav Jr.) az apja halálát követően 1579-ben szintén főispán tisztséget töltött be 1588-ig (a talpas kereszten 1586 dátum van). Kimondható, minden jel arra mutat, hogy a híres Zeleméry talpas kereszt az ő nevéhez (Ladislav Jr.) köthető és nem az apjához, a híres Zeleméry Lászlóhoz. Ez azért is fontos, mert a Zeleméry család utolsó férfitagja volt Ladislav Jr., így hitelesebb képet kapunk a család címeréről, ami feledésbe merült...idáig.

Térjünk csak vissza a kereszthez:

Az esztergomi Főszékesegyházi Kincstár gyüjteményében az 1964.50.1. leltári számon nyilvántartott Zeleméri László talpas keresztje.
Leírása: Háromszögletű talpának sarkain szárnyas ülő szfinxek a Zeleméry család címerével ( 3 fejsze és oroszlán virággal) A talpon hólyagos serleg, hármashalmú fedelén ékkövekkel díszített kereszttel, kétoldalra hajló szár nyúlik ki . A kereszten domborművű Krisztus test, a szárakon balra Mária jobbra János ev. szobrocskái. Hátoldala vésett: kígyó, 3 ószövetségi jelenet: Mózes a Sinai hegyen, aranyborjú, égő áldozat. Mária szobrának hátánÁron, Jánosén Mózes. A középtagon felirat.
Állapota: sok gyöngy és ékkő hiányzik.
Magasság: 68 cm, Szél: 25cm Talpátmérő: 18 cm.

Irodalom: Genthon, 1948. 243-244 old A kereszténység egy évezrede, Magyar Nemzeti Múzeum, 2001, 4.11


Amit illene tudni a kereszt kapcsán:

Varga Péter ötvös restaurátor-művész



forrás:https://mmakademia.hu/alkoto


Az Esterházy-kincstár darabjaihoz, illetve a budapesti Iparművészeti Múzeum műtárgyaihoz kapcsolódó megbízatásai mellett számos felkérést kapott hazai köz-, és egyházi gyűjteményektől – országos múzeumoktól és kis plébániáktól egyaránt – kiemelkedő darabjaik restaurálására, többek között a Magyar Nemzeti Múzeumtól és az Országos Széchenyi Könyvtártól.
Restaurátorművészi tevékenységének meghatározó munkáiként tartja számon többek között az Esztergomi Főszékesegyházi Kincstár számára restaurált Koronázási eskükeresztet (arany; 13. század; Magyarország), a Hegyikristály ládát (15. század; Németalföld vagy Felső-Itália) és Zeleméry László talpas keresztjét (tűzaranyozott ezüst; 1586; Magyarország?); a budavári Nagyboldogasszony-templom (a Mátyás-templom) számára restaurált 18. századi örökmécsest (ezüst; 18. század; Magyarország), oltárfeszületet (ezüst; 18. század; Augsburg), és gyertyatartópárt (ezüst; 18. század; Augsburg); a Veszprémi Püspökség számára restaurált pásztorbotot (tűzaranyozott ezüst; 18. század) vagy a veszprémi Gizella Királyné Múzeum számára restaurált kelyhet (tűzaranyozott ezüst; 15. század; Magyarország).

Pályája egyik kiemelkedő állomása, amikor 1978-ban, Dr. Kovács Éva művészettörténész, a Szent Korona Testület Technikai Albizottsága vezetőjének felkérésére – Dr. László Gyula és Dr. Györffy György professzor, Dr. Lovag Zsuzsa régész-művészettörténész, Szvetnik Joachim és Rácz Jenő ötvösrestaurátor művészek, valamint felkérője mellett – részt vett az Amerikai Egyesült Államokból Magyarországra érkezett Szent Korona vizsgálatában. 1980 és 1998 között, a Szent Korona Testület Technikai Albizottságának tagjaként tovább folytatta a Szent Korona restaurátori szakértését és felügyeletét, melyet 2007 óta a Szent Korona Testület Tudományos Szakértői Bizottságának tagjaként azóta is folyamatosan ellát.

Hasonlóképpen kimagasló megbízatása volt a Szent Jobb kézereklye aranydróttal való megerősítése, melyre 1999-ben Szabó Géza, a Szent István Bazilika kanonokja és a Szent Jobb akkori őre kérte fel. A Szent Jobb kiemelése és a restaurátori munkák Paskai László bíboros, esztergomi, illetve esztergom-budapesti érsek, Dr. Farkas Attila érseki tanácsos, művészettörténész, Dr. Szentágothai János professzor, a Magyar Tudományos Akadémia akkori elnöke, Dr. Kovács Éva művészettörténész és Isa Marianna textilrestaurátor-művész, valamint Kis Sándor technikai munkatárs jelenlétében került sor.

2005-ben érte az a megtiszteltetés, hogy a magyar klenódiumok közül kézbe vehette és restaurálhatta a Szent László-hermát, Magyarország talán harmadik legfontosabb középkori, sodronyzománcos ötvösművét és ereklyéjét is, melynek restaurálása négy hónapot vett igénybe. 2006-ban Dr. Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát kérésére Szent István király koponyaereklyéje számára új ereklyetartót tervezett és készített. A Pannonhalmi Főapátságban álló kettős kereszt-ereklyetartó ötvösművészi munkásságának egyik főműve. 2012-ben megbízást kapott a Szent László koponya-ereklye házának restaurálására, majd az esztergomi Főszékesegyházi Kincstárban őrzött Mátyás-kálvária restaurátori vizsgálatára és annak alapján szakvélemény készítésére.

2012-ben, 40 éves szolgálat után elhagyta az Iparművészeti Múzeumot, és 2013-ig, nyugdíjba vonulásáig a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága, majd annak jogutódja, a Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Szolgáltatási Központ munkatársaként a fertőd-eszterházai Esterházy-kastély ötvöstárgyait restaurálta, szakértette, gondozta, illetve felügyelte. 2013-ban kulturális szakértő lett, majd 2014-ben szakértőként felügyelte a Várbazár fémrestaurátori munkáit.

Ötvös restaurátori-művészi pályájának, életútjának, művészi magatartásának mintegy összefoglalását adja a Magyar Művészeti Akadémián tartott székfoglalójában elhangzott ars poeticája: „Az alázatosság nem erény, hanem az a talaj, amiből minden más fakad."


"A keresztet tartó vázát három szfinx veszi körül, kezükben a Zeleméry-címer"



Tulajdonjog:(Főszékesegyházi Kincstár, Esztergom), Fotós: (Mudrák Attila)

Jól látható a címeren a három farkasfog, a liliomot tartó "oroszlán" a három dombon. Ha a fentébb bemutatott címereket megnézzük, eltérést (eléggé jellegzetest) csak Zeleméry László sírkövőn látható címerben láthatunk, egy MEDVÉT. Felvetődik a kérdés, hol az ősi címer, amit évszázadokon keresztül használtak e család tagjai is. A heraldika szerint is pont a Guth-Keled címer az egyik legbiztosabb címer, mert nagyon sok forrásunk maradt fent belőle.
Egy biztos számomra, ahol a "sárkány"; farkas fog; ott van az igazi címer is. A címerekkel (Heraldika) kapcsolatban, ami egy különálló tudomány (volt mit tanulnom ebből is); ismételten érdekes dolgokra bukkantam.

A királyi Magyarország főnemesi családjainak címerváltozatai a 16-17. században

A címerhasználat gyakorlata már a kezdetektől azt mutatja, hogy kialakultak a családi címerek változatai, melyek bizonyos esetekben és régiókban szabályos rendszerré álltak össze, mely jelenséget önálló fogalommal címertörésnek nevez a heraldikai irodalom. A nyugat-európai címertani szakirodalom alapmunkái viszonylag sok információval szolgálnak a címertörések vonatkozásában. Ezek szerint a címertörés már az élő heraldika korai szakaszában, a 12. század végén megjelent.
Kialakulásának elsődleges oka az volt, hogy a címer csak akkor töltötte be igazán funkcióját, ha egyértelműen jelölte a viselő személyt, és nem adott lehetőséget a tévedésekre. Szigorúan véve mindezt, a címert öröklőknek, ha többen voltak, már a második generációban gondot okozhatott a címer teljes azonossága. Egyes területeken ugyan a sisakdísz töltötte be a megkülönböztető szerepet, de a címerpajzson való jelölés is általánosabban elterjedt. Az azonosíthatóságot szolgáló rendszerszerű változtatás, a címertörés már leírt fő jellegzetességei és okai mellett alapvető és magától értetődő törvényszerűsége, hogy az ősi címer a családfő ágán változatlan marad, azt a családi viszonyok nem befolyásolják.
A változtatásokat meg lehet közelíteni, illetve össze lehet foglalni kevésbé teoretikusan, a gyakorlat szempontjából.Eszerint az alábbi esetekről beszélhetünk:

1. az egész címer megváltoztatása, mely általában új földbirtok megszerzéséhez kapcsolódott és így gyakorlatilag a címerbővítés egyik esete;
2. a címerkép színeinek megváltoztatása, mely a korai időszakban igen elterjedt, sőt előírásszerű volt;
3. a heroldalakok megváltoztatása;
4. a heroldalakok számának csökkentése, vagy növelése, vagy újabb alakok alkalmazása. Végül, mint ismert, ez utóbbi mód vált uralkodóvá; különösen a tornagallér vált kedveltté, elsősorban Angliában, ahol először a 13. században használták megkülönböztető jelzésként.

Összegezve tehát azt is mondhatjuk, hogy a címer bármilyen megváltoztatása címertörésnek minősül, amennyiben megfelel a megkülönböztetés fent írt céljainak.

Magyarországon már az élő heraldika korában jelentős eltérések mutatkoztak a címerek használatában a nyugat-európai gyakorlathoz képest, ezért nem meglepő, hogy a nem alakult ki a változtatások hasonló rendszere. Kérdés viszont, hogy a kétségtelenül meglévő változásokat minek tekintjük, a személy családon belüli, vagy más helyzetére utaló címertörésnek, vagy más okból állandósult – avagy nem állandósult – egyszerű változtatásoknak, módosításoknak.

A magyarországi gyakorlat tekintetében a címerváltozatok vizsgálata és felkutatása folyamán a címer meghatározásának azon – sokszor ki nem mondott, inkább magától értetődőnek gondolt – elemét szokás axiómának tekinteni, mely szerint az a tulajdonos állandó és csak meghatározott esetekben, ám akkor véglegesen és csak uralkodói adománnyal változtatható jelzése. Ez az elméleti megközelítés azonban a gyakorlatban számos esetet nem ír le, hiszen már a korábbi heraldikai szakirodalomban közismert volt egyes családi és más címerek változásáról „elfajulása”. Ennek ellenére a kérdést átfogóan Bertényi Ivánnak a középkori címerváltozatokra vonatkozó tanulmányáig egy címertani munka sem tárgyalta, noha számtalan helyen beleütközött a kutatás a problémába.

„Klasszikus” címertörést (mint rendszert) nem lehetett a magyar forrásokban fellelni, és viszont: a már akkor is ismert családi címerváltozatokat nem lehetett, – bár nem is próbálták meg –, ebből a megközelítésből megmagyarázni. Annak ellenére, hogy egy-egy családi címer változataira vonatkozóan számos adat, sőt tanulmány látott már ekkorra napvilágot.
Az címertöréssel és a címerváltozatok megítélésével kapcsolatos kételyek és ellentmondások tisztázása így az 1980-as évekre már évszázados adóssága volt a magyar címertani szakirodalomnak.


A Levéltári Közlemények 1988. évi 1. számában jelent meg Bertényi Iván nagydoktori disszertációjának szerkesztett változata, Címerváltozatok a középkori Magyarországon címmel. Ebben a szerző vizsgálatait minden korabeli forrástípusra kiterjesztve mutatja be a középkori címerhasználók (elsősorban az uralkodó, de családok és városok) címerváltozatait, a változtatások eseteit és indokait. Témánk szempontjából módszertanilag azért is fontos e tanulmány, mert kérdésfeltevésében szakított a heraldikai szakirodalom hagyományos felfogásával, mely a címerek állandóságából kiindulva azok változatait uralkodói adomány folyományaként ismerte csak el. Megállapításaiban pedig számos részletkérdést tisztázott, melyeket kiindulópontnak tekinthetünk a 16-17. századi címerek vizsgálatakor is, annak ellenére, hogy – mint azt a szerző is hangsúlyozza – a középkorban még nem voltak teoretikus megkötések a címerképekkel kapcsolatban. Ilyenek a heraldikai udvariasságból fakadó változatok, melyek épp e szabály miatt nem értékelendők túl. Szintén meghatározó észrevétel az, hogy az egykorú szemlélők „csak a fő alakokat tekintették a címerek lényeges, meghatározó elemeinek.” Más tekintetben jogos kérdéseket vetnek fel az ott írottak a jelen dolgozat által vizsgált időszak vonatkozásában is, mint a címerváltozat meghatározása, a különböző címerek használata, vagy a művészettörténeti megközelítés kérdéseiben. A szerző egyik jelen dolgozatban is kiindulópontul elfogadott kijelentése, hogy a magyarországi heraldikát tekintve címertörés helyett helyesebb a címerváltozatok kifejezés és egyben megközelítési mód használata.


Nézzük is meg előszőr, hogy Zeleméry László halálát követően a leányok milyen családokban voltak.

Bossányi, nagybossányi

A család a Divék nemzetség egyik ága, a középkorban a Trencsén megyei birtokos nemesi rétegből nem emelkedett ki. A Mohács utáni időszakban egyes felvidéki vármegyék közigazgatásában játszott szerepnél csak a 17. században a bárói címet szerző Mihály (Zeleméry Katalin fia) jutott magasabbra, az alnádorságig. A kiterjedt család főnemesi ága két generációt ért csak meg. A család 1414-ben már részesült címeradományban, azonban a szöveg nem írja le a címert, a birodalmi mintára kiállított okirat közepére pedig nem került befestésre, így semmilyen információval nem rendelkezünk arról. Azonban miniden bizonnyal a Divék nemzetség medvéje és lombos fája lehetett a címer fő motívuma, a család származására tekintettel. Ha mégsem ez volt, akkor sem jelent meg más címerkép az eddig ismert források tanúsága szerint. A családtagok pecsétjein a (lombos) fa előtt jobbra lépő medve látható, a korban megszokott módon a fa mellett égitestekkel (félholddal és csillaggal). A bárói diploma azonban megváltoztatta a címert. A pajzsbeli címerképet (kék pajzsban zöld talajon fenyőfa előtt jobbra lépő természetes medve) – minden bizonnyal a hagyományok jegyében – nem érintette a változás (abban égitestekként arany napot és félholdat ír le a szöveg), viszont jobbról és balról egy-egy kitárt szárnyú angyal adódott hozzá, mint pajzstartók, a sisakdísz (ami azelőtt növekvő, ágaskodó medve volt), növekvő, koronás, nyelvét kiöltő oroszlán lett, amely baljában arany koronát, jobbjával kivont meztelen jardot tart. A takarók vörös-fehér, és sárga-kék színűek.
Az ág címeres pecsétjeinél meg is figyelhető ez a változás, mely feltehetően a hamar bekövetkező kihalás miatt nem ment át a heraldikai köztudatba. Bossányi II. Mihály egyik pecsétjére ugyan nem kerültek fel az angyalok, egy későbbin azonban jól kivehető a bárói címer. Ez a címervariáns azért érdekes mert viszonylag korai példája és jól szemlélteti a bővítés (kifejezőbbé, előkelőbbé tétel, új tartalmak közlése) igényének és az ősi címer továbbvitelének kompromisszumát. A csillagnak napra való váltása Bossányi Gábor címerében is előfordul, tehát az nem értelmezhető címertörésként.


Anna fia egy Újfalussy leányt vett el.

Újfalussy

A család a Divék nemzetségből származva igazak rá a Bossányi és a Majthényi családoknál írtak, illetve mindaz, amit a szakirodalom a nemzetség címeréről megállapított. Ennek megfelelően címere lombos fa előtt jobbra lépő medve, a fát jobbról és balról egy-egy égitest (csillag, félhold) kíséri. Az 1667-ben kiadott bárói diploma nem rendelkezik a címerről, viszont ettől függetlenül a jelek szerint a 17. század közepéig megőrződött címer a század második felében némi változáson ment keresztül. Újfalussy Gergely 1644-ből származó pecsétlenyomatán a fent leírt nemzetségi címer látható, a sisakdíszben jobbra fordult, növekvő medvével. Bő fél évszázad múlva Újfalussy Sándor levelén ettől eltérő címert találni. A pajzsban alul jobbra lépő medvét látni, mögötte viszont fenyőfa látható, jobbról balfelé fordul holdsarlóval, balról csillagtól kísérve, a sisakkoronán felröppenő, koronás (?) sasmadár áll fejét jobbra fordítva, a pajzs két oldalánál pedig címertartók láthatóak, jobbról talán griff, balról feltehetően oroszlán fogja a pajzsot. Mint látható a változás formája egyértelműen rokon a Bossányi bárói címerrel: megváltozik a sisakdísz, pajzstartókat kap a címer és – az egyetlen azonos pont – a pajzsbeli fa fenyőfaként van leírva.
Sajnos a rendelkezésre álló forrásanyag szórványossága egyelőre nem teszi lehetővé, hogy a változtatás közelítően pontos idejét, személyekre való kiterjedtségét meg lehessen határozni, így is nyilvánvaló azonban, hogy az Újfalussy család címere megváltozott mégpedig egyfelől az általános gyakorlat mentén (sas), másfelől a rokon családéhoz hasonlóan (fenyőfa, pajzstartók).

forrás:Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar DOKTORI DISSZERTÁCIÓ Csízi István


Érdekes hozadéka a családfának, hogy László halála után Dóczy Sára ismét férjhez ment a Bossányi Jánoshoz; aki meg Sára elhalálozása után elvette Zeleméry Katalint. A házasságot követően Katalin a kihalt Zeleméry család birtokának egy részét a Bossányi - "Bošán" - családnak adta át.

Egy dolog biztos, hogy a felvidéki családok között igencsak terjedt a medve motívum a címerben.

Mit is tudunk Szepes vármegyéről, címeréről?

Szepes vármegye címere az Országház épületén a Kossuth téren. Az oroszlán a Thurzó család, az unikornis a Korotnokyak, a zergére hajazó kőszáli kecske a Berzeviczyek címeréből való. A virágot tartó medve középen pedig a szepesi tízlándzsás széket idézi (a szék itt egy közigazgatási forma és nem ülőeszköz).




Zeleméry István, 1596...a megtalált pecsét


Nyugodtan elmondhatom, erre vagyok a "legbűszkébb" jelenleg, hisz pont a "Múzeumok Éjszakája" tart - 2022.06.25. - és most kaptam meg a Magyar Nemzeti Levéltárból - a szükséges engedélyek után - az általam fellelt anyagot.

Elsőként mutathatom be; kis közösségemnek - Bodaszőlő lakosságának - Zeleméry István 1596-ból fenmaradt pecsétjét, amit nem kell különösebben ecsetelnem, milyen nagy szó 426 év távlatában. Az ő nevéhez társítjuk azt, hogy az 1596-os Mezőkeresztesi csatában elesett.

Íme a Zeleméry István pecsét:



Tulajdonjog: Magyar Nemzeti Levéltár


A pecsétről magyarázatként szolgál, hogy egy másolat; ami látszik is. Természetesen sokkal nehezebb így elemezni, mint egy jó minőségű viaszpecsétet és azt is láttuk eddig, hogy sok minden múlt a készítő képességén, hitelességén is. Nagyon sok nemesi címer leírása, illetve az elkészült nemesi címerlevél eltérést mutat. A történelem is már csak ilyen.

Az egyébbként nagyon jó minőségű képeket elemezve, az alábbi dolgot állapítottam meg.
A sárkány, vagy farkas fogak nagyon jól látaszanak, a hármas domb nehezen látható, talán a fogaktól jobbra felfedezhető egy ív.
A háromágú írisz szépen mutat középen. Azonban az "állat" első ránézésre megtévesztő lehet.

Próbáltam milyen jobban elemezni az állat formáját, de elsőre azért feltűnt, hogy túl kecses. Izmos mellkasa, "hosszú" nyaka, keskeny deraka van.



A fényeket figyelve pedig feltűnik, hogy az állat nyakától jobbra egy nagyobb fényfolt látható, ami lefelé vezet, íves formában.



Egy kicsit kinagyítva:



A jobb oldali képen is kivehető az állat hátsójától jobbra elhelyezkedő árnyék, ami felfelé mutat, vezet. Ez lehet a "farok".

A következő képek is színelemzések alapján jöttek ki. Jól látható a nyak mellett megfigyelhető "dudor", ami lefelé kanyarog íves alakban.



Ezt követően megpróbáltam az "árnyék" vonalait felhasználni.



Folytatom...


A Zeleméry család és birtokai

Füle, Érmelléki főúr II. Endre korában, talán a Guthkeled nemzetségből, melynek egyik ága, a Zeleméri család alighanem tőle származott. 1219. őt küldte Endre Halicsba a Msztiszláv orosz fejedelem által szorongatott Kálmán herceg segítéségére. A kunoktól segített oroszok 1219 aug. 14. Füle seregét teljesen szétverték, s őt magát is fogságba ejtették, honnan Kálmán herceggel, s a többi magyar fogollyal csak 11/2 év múlva szabadult ki 1231-32. Később bán volt, talán Szörényben. Túlélte a tatárdúlást, mialatt ősi javai úgy elpusztultak, hogy alig volt, hova fejét lehajtsa. Utoljára 1249. szerepel, ismét a Halics elleni hadjáratban, melyet IV. Béla veje, Rosztiszláv érdekében indított Danilo ellen. Ez a hadjárat sem sikerült. A San melletti Jaroszló alatt Danilo megverte a magyarokat, Füle bánt elfogták s Danilo elé vezették, ki a csípős nyelvű magyar urat válogatott kínzással ölette meg.

A Zeleméry család őse (Zeleméry) Felcicián, aki a Rakamazi - Majádi főág - ágból való. Két testvére volt, János és Lukács. Jánosnak három fia volt, Vid (1310); Domokos; Felicián. Ebből az családból csak Feliciánnak született fia, András (1335). Lukácsnak két fia volt, Felicián és Micsk? János. A Zeleméry család, egy ősi, kihalt család, mely a Báthori családdal egy közös törzsből és a Guth-Keled nemzetségből ered. Első ismert törzse Zelemér (Zelemirus) volt, kiről az ősi birtok-helység Szabolcs megyében Zelemér nevet kapott és róla a család is neveztetett.

A Zeleméry családfa...

Füle (Érmelléki fõúr)























▌























Felicián ▬ János ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ Lukács









▌
▌










▌









Mihály comes (Michele de Zelemér, ispán, 1310)
Vid (1310) ▬ Domokos ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ Felicián
Felicián ▬ Micsk? János







▌










▌











János (de Zelemér) (1321-24) ▬ Tamás mester (1321-47) ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ Mihály (szabolcsi alispán) (1321-37)
András











▌








▌













Péter de Zelemér magister (alispán) (1342-72) ▬ János (1348-68) ▬ István (1335-68) ▬ László (1332-1348: tengeren túl, 1347 Nagy Lajos király nápolyi hadjárata) ▬ Mihály (1347)
Mihály (1348)













▌























Zeleméry László mester; miles (Mária királynő Vitéze, udvari lovag)(1383-1424, Aradi alispán és Solymosi várnagy, Báthory vagy Szokolyi Erzsébet, Erzse vagy Kata, Esóld asszony) ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ Mihály mester (1394-1422)





▌
















▌





Erzsébet (1413-25, Waradi Péter fia, László mester diák, debreceni királyi sókamarás. Váradról származott, és kamarai alkalmazottként tudott végül megyei birtokoscsaládba beházasodni. Litterátus, magiszter, Kapy András szolgálatába állt a debreceni sókamaránál) ▬ Anna (1413-25, Petri Ders fia: Benedek, két fiúk volt Pál és Péter) ▬ Antal (1413-1425+ előtt)












Miklós, Nyitrai püspök (1438-57) ▬ László alispán (1438-64, ellési, Ellõsy, de Elleus Sándorfi N. Apollónia) ▬ Mihály (1445) ▬ Péter (1445)
▌


















▌


▌
Varadi Benedek, késõbb Benedek Kamarás, Benedek de Zelemér (1459-93, Ujlaky Margit) ▬ János (Parlaghy Katalin?, korábban Jakabházy Miklósné) ▬ Erzsébet (1489, Cseri Miklósné és Mulathi Salathiel, 1466-67 Nógrád vármegye ispán, budai kanon és királyi kancelláriai jegyzõ) ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ Zeleméry Mihály, Lankai kamarás (1475-1524, özv. Bánházy Jusztina) ▬ László
Mihály (1488-1502, Borbála) ▬ Márta (1488, Parlagi Antal)
László (1476)
▌














▌
▌


▌

János Kamarás, Szepesi Kamara prefektusa (1515-1549, ruszkai Dobó Anna) ▬ Ferenc ▬ Zeleméry Katalin, Kata (1517-1551, özv. Kalendai v. Galandai Péter, özv. Fodor László) ▬ Anna (1503) ▬ Mátyás (1503) ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ Zeleméry Kamarás Borbála (1497-1556, Zay Péter, Stresemley György, Gechey János. 1502-ben Zay Péter férjével VI. Sándor pápától bőnbocsátó levelet kaptak)
Ferenc (1513)
Péter (1515)


Parlaghy László (1524), György és Mihály ▬ Parlaghy Kata (1.Jakabházy Miklós, 2.szatmári Filpessy Mátyás, 3.özv. Zeleméri Kamarás Jánosné-1549)
▌












▌









Zeleméry Kamarás László egri várnagy, Esztergomi fõispán, 1556 Zelemér egyetlen földesura (1556-1573, Nagylaki Jaksith Skolasztika, akinek első férje Dobó Domonkos?) ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ Zeleméry Kamarás Miklós (1549-67, Hennyey Margit (1584.2.4.-Borsi), Henyey Miklós lánya Dombai Anna által)
(Katalin)









▌










▌











Péter (1575-1583, maroszéki primor?, Thamássy Borbála) ▬ János, Imre, Mihály, Miklós (1580) ▬ László (1606, nagylucsei Dóczy Sára utóbb nagyugróczi Bossányi ifj. Jánosné) ▬ Anna (1612, Forgách András de Ghymes et Gács, tábornok) ▬ Zeleméry Kamarás Katalin, Kata (1640+, 1. Bossányi János de genere Atilla, 2. Szentlászlóy Gábor de ... ) ▬ István (1589 )
Zeleméry Kamarás Borbála, Bora (1582-1607,serkei Lorántffy Mihály) ▬ Miklós és Anna









▌




▌
▌
▌
▌











János (Borbála, Mihályfi Tamás leánya) és Borbála (1613, Kendy cs.)




Forgách Péter korona-õr (1637, Újfalussy Kata)
báró Bossányi Mihály (1635, alispán)
István (1596, Mezõkeresztes, Margit de Pákos, utóbb sámsoni Kõrössy Mihály)
Lorántffy Zsuzsanna (1660. április 18., I. Rákóczi György erdélyi fejedelem) ▬ Mária (Rákóczy Zsigmond) ▬ Borbála, Bora (1610) és Erszébet, Erzse (1610)












A családfához szeretnék magyarázatot adni, sokat még; ahogy időm is engedi. Próbálom átdolgozni majd időközönként, ha találok valamilyen "tényszerű" adatot. Azonban előre jelzem, nem biztos, hogy mindenkinek egyetért majd azzal, amit gondolok, de szerintem bizonyos dolgokat megmagyaráz...pl.: miért is voltak az 1400-as években a Zeleméry családtagok között bitrokviszályok és perek, főleg "László" és Mihály között!


Megint a László keresztnév (milyen érdekes?) amivel bajom volt, nekem is. Ide sorolható a "Kamarás" rang is, ami teljesen megtévesztő.

A Zsigmondkori Oklevéltár 1413. október 21. anyaga mindent megmagyaráz : A váradi káptalan előtt Zelemer-i Péter fia: László mester - gyermekei Antal és Anna és testvére, Mihály nevében is - összes birtoka, birtokrésze és prédiume, úm.a Szabolcs megyei Zelemer, Zyleghaz, Cheketelele, Fyzes, Maladon, Echelaka, Thegee, Budmonosthora, Adonmonosthora, a Szatmár megyei Gelse, Illew, Enchench, Therem negyedrészét örök jogon átengedi Warad-i Péter fia: László mester vicecamararius Salium regalium de Debrechen-nek (Debreceni Sókamarás-nak), akihez leányát: Erzsébetet Romanico more (Római stílusban) feleségül adta. Ha Warad-i az idők folyamán újabb javakat szerez, akkor örökösök nélküli halála esetén mindezek az említett leánynegyeddel együtt feleségére, annak testvérére az említett Antalra és utódaikra szállnak, ha viszont túléli őket a leánynegyed örökre az ő birtokában marad.

1415.04.14. Mihálylaka és Szentgyörgy birtokokat Zelemér felől meg akarták határolni, de Zeleméry László és veje, László diák ellentmondottak, ezért megidézték őket.

1416.07.04. Baktha-i Gergely, szabdasi (?) alispán és négy szolgabíró előtt Mihály Zelemer-i nemes tiltakozik az ellen, hogy László Debrechen-i sókamaraispán akadályozza őt és Zelemer-i jobbágyait ottani birtokrészhez tartozó minden földje, kertje, erdeje, kaszálója és rétje használatában.

1419.04.15. Zsinat tartsanak vizsgálatot Zelemyr-i László diák, a Debrechen-i királyi vicesókamarás és testvére: Lőrinc panaszára, mely szerint Zelemyr-i birtokrészükön lakó familiánuskat: Miklóst és Vince Bálint nevű jobbágyukat Zelemyr-i Péter fia: Mihály (vízkereszt 01.06.) táján megvert, megsebesített.

1420.09.06. Jakab fia: János és Hanczho fia: János 600 forintért zálogba adnak János várdai custos-nak (őr-kanon) és testvérének: Zelemér-i Péter fia: László mester Debreceni sókamarásnak 15 jobbágyot (sessio-t) és halászóhelyeket...

1425.Febr. 6. (in Dorothee) Miklós leleszi prépost és a konvent emlékezetül adja, hogy személyesen megjelent előtte Zelemer-i Péter fia: László mester és a következő bevallást tette: ő bizonyos nehézségei miatt a Szabolcs megyei Monossthorusadon, Bewd, Theghe és Eghazasgelse, a Szatmár megyei Ogelse, Zalmad, Theneu, Enchench és Illő, valamint a Bihar megyei Thamasy és Chazlow birtokokban és prédiumokban lévő minden birtokrészét, amelyek öröklött jogon illetik meg, minden haszonvételükkel és tartozékukkal vejének (gencro): László mester volt debreceni sókamarásnak és feleségének: Erzsébetnek (nob.) - Péter fia: László leányának — meg fiainak: Jánosnak és Lászlónak 600 újforintért elzálogosítja visszaváltásig, amely készpénzben plene et integraliter absque scilicet decima et nona partibus esedékes, szavatossággal. Papíron, a hátlapján pecsét töredékével. DL 83067. (Baranyay cs.)

1425 Márc. 30. (in Tata, f. VI. a. Ramis palmarum) Zs. emlékezetül adja, hogy megjelent előtte Petri-i Ders fia: Benedek - a maga meg felesége, Zelemer-i László leánya: Anna (nob.), továbbá fiai: Pál és Péter nevében - és elmondta, hogy egykor Anna apja: Zelemer-i László és frater-e: néhai Antal Zelemer és Ethcleka birtokokon bizonyos birtokrészeiket, azok minden jogával Ladislao litterato de ipsa Zelemer, sororio eiusdem domine tradidissent et contulissent. T[...]que sive postea ipsa domina Anna, consorte sua in annis puellaribus existente et in habitatione ipsius patris sui residente iidem pater et Ladislaus litteratus sororius sue eandem dominam taliter induxissent, quod ipsa omne ius suum possessionariorum, quod eam in predictis possessionibus concerneret, eidem Ladislao litterato et eius consorti fassa fuisset seu traditioni et collationi premissis consensum prebuisset et sic ipsa domina, uti puella in tenera etate constituta sensuque maturo ignara se huiusmodi suis iuribus hereditariis spoliasset et privasset. Ezért Benedek kérte felesége és fiai nevében az uralkodót, hogy orvosolja a feleségén esett sérelmet. Unde nos audita premissa narratione ipsius Benedicti habito super hoc tractatu diligenti, quia hoc, quod puelle in tenera etate constitute in iuribus possessionariis de iure et de huius regni nostri consuetudine non possint habere facultatem faciendi alienationem, nobis visum extitit pro eo, tum huiusmodi regni nostri lege et laudabili consuetudine attentis, tum etenim pensatis fidelibus servitiis memorati Benedicti per eum maiestati nostre laudabiliter exhibitis et impensis, premissam fassionem seu alienationem aut impignorationem iurium possessionariorum sepefate nobilis domine Anne ipsam concernentium per eam, ut dicitur, in annis puellandi seu eius tenera etate memorato Ladislao litterato et eius coniugi statis ad quod, ut premittitur, faciendi de consuetudine huius regni nostri insufficiens fuisse dicitur. Hiis tamen ita existentibus et omnis litteris superinde sub quacumque verborum forma emanatas mera auctoritate nostra regia et potestatis plenitudine revocamus, irritamus, cassamus et anullamus nulli quoque vigoris vel roboris esse decrevimus presentium litterarum nostrarum vigore et testimonio mediante. - A szöveg élén jobbról: Ad relationem Petri Herrici magistri tavarnicorum regie maiestatis. Hártyán, hátlapján pecsét nyomával. Székely Nemzeti Múzeum, Barabás Samu gyűjteményének elpusztult okleveleiről készült mikrofilmek 32. (DF 291377.)

Ez a fent maradt irat nagyon, de nagyon fontos. Kiderül belőle, hogy Anna kiskorú volt, amikor megfosztották őt attól a jogtól, hogy örököljön. Kamarás lászlót - Váradi Lászlót -írástudó, okos embernek jellemezték. Anna az apja, illetve Kamarás László és Anna nővére (Erzsébet) házában lakott. Petri Ders fia: Benedek természetesen ebbe nem nyugodott bele, a szokásjog miatt is.

1476.06.15 Bathor-i István comes országbíró bizonyítja, hogy megjelentek előtte egyrészt Zelemer -i Camerarius (Kamaras) Lászlónak Zelemer -i Péter fia László leányától: Erzsébettől született fia: Benedek, magára vállalva Mihály nevű testvérének és Ferenc nevű fiának a terhét, másrészt Zelemer-i Mihály fia László fia Mihály, magára vállalva összes rokonainak a terhét, és bejelentették, hogy véget akarván vetni mindazon pereskedésnek, amelyeket egyrészt László fia Benedek indított a nevezett Mihály fia László fia Mihály ellenében a Benedek nagyatyjának: Péter fia Lászlónak Monosthorosadon, Bewd, Thege, Eghazasgelse szabolcsmegyei és Enchench szatmármegyei birtokokban általa zálogba bírt birtokrészei miatt, másrészt viszont Mihály indított Benedek ellen a Benedeknek ugyanazon Zelemerben lévő háza, curiája, kertjei és jobbágytelek-helyei miatt, egymás közt ily megegyezésre jutotta: mivel Mihály fia László fia Mihály belátta, hogy Benedek nagyatyjának, Péter fia Lászlónak a nevezett birtokokban lévő birtokrészeit könnyen visszaszerezheti tőle az őt illető jogon, másrészt mert Benedek a jelen Szent György nyolcadád Gwth-i Orzagh Mihály nádor előtt őt bizonyos bírságban marasztaltatta el, azért Mihály Theghe birtok felét, továbbá a Monosthorosadon, Bewd, Eghazasgelse és Enchench birtokokban lévő birtokrészeinek a felét, amelyek 600 arany forint fejében voltak Benedek elődjeinek elzálogosítva, békésen visszaadta Benedeknek, sőt Benedek kezén hagyta a nemesi házat és curiát, amelyekben Benedek jelenleg lakik, a kerttel és a jobbágysessió-helyekkel teljesen lemondva az őt azokban esetleg még megillető jogról. Ugyanakkor megszüntettek minden egymás ellen indított pereskedést és minden peres iratot érvénytelennek jelentettek ki. - Regeszta forrása: OL regeszta BÁTORI ISTVÁN ORSZÁGBÍRÓ

A fenti iratokból látszik, hogy a "Kamarás" rangot a Zelemériek a fent említett Váradi László révén szerezték meg és vitték tovább, mint Zeleméry lászló mester is. Váradi szép lassan "felvette" a "Zelemér-i Péter fia: László" titulust, így a Zeleméry Erzsébettel (milyen érdekes, hogy itt meg pont az Erzsébet keresztnév okozott a családfakutatóknak problénmát) kötött házasságából született Benedek keresztnevű fiúk, már a Kamarás címet vitte tovább. Így pedig szépen (?) elfiúsították a Zeleméry család; amúgy meg kihaló ágát.

A fiúsítás lényege, hogy ha egy nemesnek nem született vagy nem maradt fiú gyermeke, akkor valamelyik nőrokonát, illetve nőrokonait, legtöbbször a leányát, leányait nevezte meg örököseként, méghozzá férfiak módjára. Az aktushoz királyi jóváhagyásra volt szükség, mivel egyébként az öröklött (családi), azaz ősi nemesi birtok magszakadás miatt a királyra háramlott volna.
A nemesi családok férfiágának kiahalása a fiúsított lány férjének lehetőséget adott új birtokok megszerzésére, amit a lány férfi rokonai igyekeztek megakadályozni, amiből sok birtokper támadt.



Zeleméry László:
1394 Júl. 26. (in villa [....], in Anne) Mária királynő Zelemer-i Péter fiai : László és Mihály mesterek kérésére szabolcsmegyei Zelemer nevű birtokukon vásár tartását engedélyezi, a kereskedőknek szabad jövést-menést biztosítva. A szöveg élén jobb felől: Relatio magistri Ladislai filii Laurentii de Sth [?...] Vízfoltos, szakadozott hártyán, a szöveg alatt pecsét nyomával. Hátlapján XVIII. sz.-i írással : Imo angeli quoque legére nequirent. M. Tud. Akadémia kézirattára.

1394 Júl. 26. ([in] villa [.]er[...], [in Anne]) Mária királynő a váradi káptalanhoz. Iktassa be új adomány címén Zelemer-i János fia Péter fiait : László mestert, udvarának miles-ét és Mihály mestert a szabolcsmegyei Zelemer, Zileghaz, Cheketeleke, Ethelaka birtokokba és az utóbbi birtok vámjába. A váradi káptalan 1394 szept. 16. okl.-ből. M. Tud. Akadémia kézirattára.

1463. október 17. Szeged Dl 97272 ( Vay cs.) Csongrád megye (Iohannes Enchezdorfar comes et iudices nobilium) előadja, hogy Borsus-nak nevezett Imre Hodwa[s]arhel-ihospes bemutatta Mátyás király oklevelét, amely szerint Elles-i Ramacha István és Zelemer-i László, valamint az ő Beken-i esküdt jobbágyuk felakasztottak egy Fodor Pál nevű Bőkén-i jobbágyot. A megye azonban akkor az országosan elrendelt hadrakelés (exercitus generalis iuxta constitucionem regni) miatt nem tudott foglalkozni az üggyel, a hadoszlás után (descensus exercitus) pedig hiába várt több alkalommal is Borsus Imre megjelenésére, ezért per­ vesztésre ítéli. Kelt Zegedini II. p. Galli. Fényképen, eredetije elpusztult.

1398 Jún. 11. Szombathely. Zeleméri László és Almási János solymosi várnagyok, Arad megye alispánjai az aradi káptalanhoz. Iktassa vissza Apácai Gergelyt Csályai László birtokainak negyedrészébe, amelyet Stibor erdélyi vajda 1398 máj. 21. megbízása (5326. sz.) alapján megítéltek számára. Ortvay : Temes 278. (Az 5368, sz. okl.-ből.)

Zeleméry Mihály:
1348-06-26 1348-06-19 Buda. Miklós nádor, a kúnok bírája azt a pert, amelyet rakamazi Benedek fia: Pócs [Pouch] indított zeleméri [de Zelemer ] Mihály fia: Mihály, rakamazi [de Rakamaz] László fiai: János és István, encsencsi [de Enchenchen] György fiai: János és Mihály, szalmadi [de Zalmad] Feucian fiai: András és Miklós, Hodus fiának: Lőrincnek fiai: Domonkos és Éliás, zeleméri [de Zelemer] János fiai: Mihály, László, János és Péter, valamint Lukács fiának: Jánosnak özvegye ellen birtokai felosztása miatt, a felek kérésére pünkösd nyolcadáról Szent Mihály ünnepének nyolcadára halasztja. - A per 1347. július 9-én a nádornak Szabolcs és Bereg megyék részére Karász [Karaz] (Nyírkarász) mellett tartott közgyűlésén kezdődött, amikor a nádor zeleméri János fiai: János és László, valamint az említett özvegy távolléte miatt (László tengeren túlon volt) hamvazószerda nyolcadára halasztotta; minthogy ekkor Pócs János fiát: Jánost és az özvegyet nem hozta a bíróság elé, pünkösd nyolcadára halasztódott az ügy; ekkor György fiai: János és Mihály azt állították, hogy birtokaik bátori Bereck fiaival: Jánossal és Miklóssal való megegyezés folytán, osztályosan szállottak rájuk; János özvegyének ügyvédje szerint pedig az özvegy hitbér és hozomány címén és vesen-i Domonkos fiának: Miklós mesternek védelme alatt [? per conservationem] tartózkodik a szabolcsmegyei Gelse (Nyírgelse) birtokon. Pócs azt állította, hogy ezek szerint a birtokok 1/9-e illeti őt. Ezután történt a halasztás. Az oklevélben szerepelnek még: Hodus fia: Lőrinc fiainak procuratora: Máté nevű serviensük és zeleméri János fiának: Mihálynak procuratora Jakab fia: Mihály nevű serviense, továbbá Lukács fia: János özvegyének procuratora: Lugas [dictus Lugos] János. Papíron, zárópecsét kis darabkáival. (No. 910.) - Regeszta forrása: Publikált regeszta: Kállay 944. sz. MIKLÓS NÁDOR

1502-08-12 II.Ulászló király meghagyja a jászói konventnek, hogy vizsgálja ki Fynke-i Gábor és László, Fyge-i Chatho Péter és Bernát panaszát, amely szerint Dengelegh-i Dávid és Thordai Miklós özvegye, Potentiana, valamint Zelemer-i Mihály felesége, Borbála, Hodos-i Jako Ferenc a felsorolt Nyek-i jobbágyokat a Borsod megyei Nyek birtokon levő Pythynehegye nevű szőlőhegyre küldték, ahol a jobbágyok a gyümölcsöt elvitték, a gyümölcsfákat kivágták, a terület nagy részét tönkre tették több mint 100 arany forint kárt okozva, ugyancsak a nevezettek familiárisai László és Gábor egy Nyek-i jobbágyát megverték, megsebesítették, Rechk-i István és Bernát felsorolt Domozhaza-i és Dobfenek-i jobbágyai Chatho Péter és Bernát Gömör megyei Repas nevű birtokáról Mykocha Antal jobbágy két ökrét elhajtották, Thwlws-i Bay Mihály fia Boldizsár a Fynke-iek két Nyek-i jobbágyát támadta meg, Kys Máté jobbágy szekerét Thwlws-i házába vitte, Thwlws-i Olah János özvegye, Erzsébet és fiai: Benedek deák és Ambrus, Thas-i Domonkos felesége, Katalin és Thas-i Máté felesége, Ágota, Bay-i Mihály özvegye, Anasztázia, Thwlws-i Boldizsár, Chonka László, Anasztázia sponsus-a Chatho Péter rétjeit és vetéseit a Borsod megyei Thwlws birtokon barmokkal legeltették, tönkretették, több mint 400 arany forint kárt okozva. A vizsgálat után idézze meg a felsoroltakat az idézés napjától számított 32. napra a személyes jelenlét elé meghagyva jobbágyaik előállítását is. - Regeszta forrása: OL regeszta (Bándi). ULÁSZLÓ 2 KIRÁLY

Zeleméry János:
1368-03-21 feria tertia prexima p. dominicam Letare. A kolosmonostori konvent bizonyítja, hogy megjelentek előtte egyrészt Johannes filius Zelemer , et Petrus filius Stephani, filii Cheke de Chumpaz, másrészt Nicolaus filius Johannis felii Petri, amikor a nevezett Zelemer fia János és István fia Péter azt a bejelentést tették, hogy a néhai Chycha úrnónek, matris predicti condam Petri, ave prefati Johannis, patris scilicet ipsius Nicolai, filie videlicet Chumpaz-nak járó leánynegyed fejében a Külső-Szolnok megyében fekvő három birtokból: Chumpazból, Gerebse-ből és Felkethel-ből, amelyek őket öröklött jogon illetik teljes elégtételt adtak az említett János fia Miklósnak, biztosítva őt, hogy amikor akarja, megtörténik ama birtokrésznek a többiektől való elválasztása. Eredeti, hártya, függő pecsétje hiányzik. KOLOZSMONOSTORI KONVENT

1380-10-29 (secundo die Simonis et Jude, 1380.) Az egri káptalan bizonyítja, hogy Zelemer -i János fia: Péter fia: László a Gelse birtokon, valamint Zelemer falunak Bezermen falu felé eső részén lévő részbirtokait elzálogosította Abram-i Miksós fiának: Péternek. Papír, hátlapján pecsét töredéke. - Regeszta forrása: OL regeszta (Fügedi) EGRI KÁPTALAN

1503-12-27 A leleszi konvent előtt Zelemer-i Kamarás János a maga, testvére: Mátyás és nővérei: Anna s Borbála nevében a Szabolcs megyei Gelse, Adon, Thedey s Bewd, meg a Szatmár megyei Enchench possessiókban levő részeik eladományozásától II. Ulászló királyt, a felkérésétől, elfogadásától, a birtokbavezetéstől és a részek hasznai szedésétől pedig mindenkit eltilt. – Hátlapján rányomott pecsét maradványa. – Regeszta forrása: OL regeszta (Ila). LELESZI KONVENT

1513-05-13 VI. a. Sophie. Zelemer -i Kamarás Benedek fia Kamarás János a maga, édesnővérei: Anna és Borbála, Zelemer -i Kamarás Mihály fia Ferenc és az említett Borbála leánya: Katalin hajadon nevében a fenti Kamarás Benedek és Mihály által a Szabolcs megyei Zelemer possessióban bírt részek eladományozásától II. Ulászló királyt, Zelemer-i Mihályt és mindenki mást az elidegenítésétől, végül a Várad melletti Szűz Mária monostroban élő pálosokat és másokat annak megszerzésétől és elfoglalásától eltiltotta. Eredeti – csonka szöveg, papír, hajtásoknál több helyen csonka. Hátlapján kitöredezett rány. p.– Regeszta forrása: OL regeszta (Ila) VÁRADI KÁPTALAN

1521-01-23 2. d. Vincency mart. Nagmyhal-i Zabranczy János, Bwthka-i András, Hozzwmezew-i György 1521. jan. 23-án úgy egyeznek meg Zelemer-i Kamoras Jánossal, aki feleségét, Rwzka-i Dobo Annát képviseli, hogy febr. 17-én letesznek Anna hitbére fejében 350 forintot, Anna pedig előző férje, Ramocza Ferenc birtokait visszaadja. Papír.– Regeszta forrása: OL regeszta (Bándi)

1524-04-07 Buda. V. p. Ambrosii. II. Lajos király közli a váradhegyfoki káptalannal Zelemer -i Kamarás János panaszát, amely szerint a közte és Zelemer -i Mihály között per alatt állott, majd ez utóbbinak halála után Kamarás Jánosra szállott, a Szabolcs megyei Zelemer possessióban levő kilenc jobbágytelket Parlag-i László hatalmaskodva a maga részére elfoglalta, később ugyan felét visszaadta a panaszosnak, de a másik felét ma is birtokolja és használja; elrendeli egyben a király e parancsnak Parlag-i László részére történő kikézbesítését, elrendeli végül élőszóban történő felszólítását is, hogy az idézés keltének 15. napján a királyi perszonális prézencia előtt jelenjék meg, mert ha nem jelennék is meg, a megjelenő panaszos kérésére az ügyben ítélet hozatik. Csonka szöveg a A váradhegyfoki kápt. 1524. április 27-i jelentéséből.– Regeszta forrása: OL regeszta (Ila) LAJOS 2 KIRÁLY

Itt van még Péter; akit marosszéki primor-ként jelenítettem meg a képen; de nem biztos, hogy primor volt. Ugyan tényleg volt egy Zeleméry Péter; de akit én találtam, azt Zeleméri (bár többször Zeleméry-nek írták a lenti források szerint is) Péterként is írták (Náznánfalvai); így a János nevű fia is hozzá tartozik.

Zeleméry Péternek (Náznánfalva) u. f. a. Velker kúriával, Sály, Sospatak, Ikland, Bodon, Gerebenes, Pétbe, Urai, Csanád, Kis-Szöllős, Náznánfalva kúriával, Szentkirály, Kisfalud, Szabéd, Harczó, Kövesd, Meggyesfalva, Kölpén, OsittSzeot-Iván, Mikháza, Csikf'alva községekben és Bancza pusztán levő birtokaira B. Zs. Gvulafejérvár, 1583. április 28.1. 23

forrás:Erdélyi Múzeum XVII. kötet. 1900. X. füzet
forrás:Balogh Judit, A székely nemesség kialakulásának folyamata a 17. század első felében, Erdélyi Tudományos Füzetek 254
forrás:Erdélyi Magyar Adatbank, Székely Oklevéltár, 1219–1776


1570. május 21. (in Thorda, XXI. Maii) Hűséges szolgálatai jutalmául Naznanfalwai Zelemery Péternek (e), valamint utódainak és örököseinek adományozza örökjogon, haszonvételeikkel, tartozékaikkal és a bennük lévő királyi joggal együtt a Chitffalwa/Chyttfalwa-i és Baardos-i (Maros sz) királyi részbirtokokat. (I, f. 253v) forrás:Az erdélyi fejedelmek királyi könyvei I., az erdélyi MÚZEUM-EGYESÜLET kiadása Kolozsvár, 2003


Torda vármegye birtokosai között a 16. század második felében szembeszökő, ugyanakkor jóformán természetesnek is tekinthető, hogy a frissen megtelepedtek nagyrészt fejedelmi szolgálatnak köszönhetik felemelkedésüket, illetve az is, hogy egy részük nem erdélyi származású: simai Borbély György , a kálnói és a kápolnai Bornemiszák , Petrichevich Horváth Kozma és a két Zeleméry.
A Zeleméry-birtokok egy része Péter, Borbála lánya révén a Kendy , majd a Haller családhoz jutott.
Birtokaik voltak Bodon / Mezőbodon; Csanád, Csinád / Erdőcsinád; Gerebenes / Mezőgerebenes; Ikland; Pete / Mezőpete; Sályi / Mezősályi; Sóspatak / Kerelősóspatak; Uraly / Mezőuraly.
forrás:DÁNÉ VERONKA „MENNYI JOBBÁGYA ÉS MENNYI PORTIÓJA” TORDA VÁRMEGYE BIRTOKOS TÁRSADALMA A 17. SZÁZAD ELSŐ FELÉBEN


A családfán ugyan ott hagytam; hátha lesz egyértelműbb válasz is erre, bár az Erdélyi Magyar Adatbank, Székely Oklevéltár dátuma alapján (a képen, 1575.) akár arról a Péterről is szó lehet, illetve, hogy nem erdélyi származásúak. Az is érdekes, hogy se előzményűk, se utóhangjuk sincs, ami szintén egybeesik a családfával. Sok az egybeesés, nem tudom..., de egy biztos, hogy a keresztnevek használata, mint János, Borbála az nagyon hasonlít a családban használt keresztnevekre.

Több helyen is tévesen van feltűntve; miszerint a Zeleméry család kihalást Zeleméry István 1596-os Mezőkeresztesi csatában történt halálával kapcsolják össze. Zeleméry István volt az utolsó Zeleméry? Nem, nem ő. Ott van Zeleméry László is, akinek a felesége Dóczy Sára...de erről később.


A Zeleméry ősök 1310-ben vették ki részüket az ősi vagyonból. Így kapták meg SZALMAD, GELSE, UJLAK, TEGYE (Zelemér mellett) falvakat egészen és a BÓT mellett eső SZILAS felét. A Báthory és Szakolyi ősöké lett Rakamaz, Batand és Bagota. A Báthory, a Szakolyi és Zeleméry családok ősei testvérek voltak.

GELSE, a Perényi család levéltárának egy 1336-ból származó okiratában "Egyházasgelse" név alatt szerepel és ekkor a Zeleméry család volt a földesura, 1484-ben a Bogáthy család bírta, a XIX. század első felében a Bihary, Bereczky, Czakó, Horváth, Iánky, Molnár, Szalay, Zsiday, Egry, Hajdú, Nyíry, Hetey, Jármy, Finta, Mezőssy, Mikecz, Morvay családok voltak a birtokosai, jelenleg pedig gr. Dessewffy Miklós. A községben gör. kath. és református templom, s izraelita imaház van. Gelséhez tartozik Baromlak puszta, Ujtanya és Szalmad, mely utóbbiról már 1336-ban van írott emlék. A Kállay család levéltárának egyik oklevele szintén említi 1463-ban.

SZENT JÁNOS, korábban UJLAK (Zenth Janus Wylok). Utóbbi néven tűnik fel már 1310-ben a Zeleméryek birtokai között. Ezt a földet a XV. században Szent Jánosnak nevezik. Maradványait a fancsikai és nagycserei határban emelkedő erdős Szent-János hegy rejtegeti.

THEGE (Thegee, Thegey). A Hajdúnánási Tedej puszta. XVI. században a Báthoryak a földesurak.

MIHÁLYLAKA (Possessio Myhalaka. Mihalloka). A Guth-Keled nemzetség birtokai között fordul elő először 1323-ban. A XV. században a Várdayak és a Zeleméryek pereskedtek miatta. Zelemér és Szentgyörgy mellett feküdt, talán Monostor puszta északi részén. Dénes karbeli áldozár, mint - Váradi Püspökség - káptalani kiküldött Zeleméri Mihály fiait a Mihálylaka birtokát illető ügyben Pelbárt, Aladár fia ellen megidézte, 1323.

Zelemér János, a Zelemér Jákob fiának, Miklósnak nevében tiltakozik, a mikor 1341-ben Dancs mestert FELKECZEL oláh falu birtokába beiktatják, mint állítólag a Valkó várához tartozó birtokba.

Visegrád. Pál országbíró előtt rakamazi Benedek fia: Pouch pert indított rokonai: rakamazi László fiai: János és István, György fiai: János és Mihály, szalmadi [Zalmad] András és Hudus fia: Lőrinc ellen, mivel ezek birtokaikból nem akarnak osztályrészt adni neki, holott velük egyenesági leszármazásban van. Többszörös perhalasztás után - többek közt azért is, mert a felperes a birtokokra vonatkozó okleveleknek másolat helyett eredetiben való felmutatását kérte, - az országbíró újabb határidőt tűzött ki, amelyen az említett felekkel együtt megjelent Zeleméri Mihály fia: Mihály is, aki szalmadi Andrással együtt birtokolt. Ekkor a felek kijelentették, hogy a felosztást nem ejthetik meg, mivel erre nézve köztük és a rokon Bereck fiai: János és Miklós közt a nádor előtt folyik per. De vállalták, hogy ameddig az említett ügyben megtörténik a döntés, addig János és István (László fiai), valamint Hodus fia: Lőrinc Odunmonustura nevű birtokukból 12 telket, György fiai: János és Mihály Ábrányfalva [Abram] birtokból hat telket, Zeleméri Mihály és Szalmadi András Szalmadból 12 telket adnak Pócsnak. Zeleméri Mihály viszont szalmadi Andrásnak a szalmadi telkek helyébe saját zeleméri birtokából nyolc telket ad használatra, míg Bereck fiaival az örök-osztály létrejön. A statutióra kiszemelt királyi emberek: magyi István, váli Pető [Petheu de Waly] és csobaji [de Chobay] Adorján fia: István. Hártyán, zárópecsét nyomával. (No. 8. App.) - Regeszta forrása: Publikált regeszta: Kállay 678. sz.

Zeleméri Jakab fia, Miklós 1354 szept. 18-dikán beleegyezett, hogy az erdélyi püspök birtokában maradjon azon ZILAHI SZŐlŐ, melyet ezen Jakab állitólag szerződés útján megszerzett; ennek fejében a püspök átadta KÉTELI részjószágát Miklósnak.

1368-ban a kolozsmonostori konvent bizonyítja: János, a Zelemér fia és Péter, a Cheke (de Chumpaz) fiának Istvánnak a fia bevallották, hogy a Péter anyjának s az említett János nagyanyjának Chychanak a leánynegyedét CHUMPAZ, GEREBSE és FELKECZEL részjószágokat Külső-Zonuk vármegyében, mint jogos örökségét, mindennemű haszonélvezettel átadták a konvent előtt a János fiának Miklósnak és jogos utódainak háborítatlanul örökös birtokul. Kijelentik egyszersmind az említett János (a Zelemer fia) és Péter (az István fia), hogy a mikor az említett birtokok negyedét Miklós, János fia átveszi, határral jelölje meg, különítse el, semmi ellentmondás sem fogja akadályozni.

Chompazi Ze lemyr Miklós fiai: Márton és Miklós 1396 júl. 27-dikén eladták 600 arany forintért az őket örökség útján megillető külsőszolnoki Chompaz birtokot Mármarosi Drág mesternek.



MALÁD vagy MALÁTON. Az újvárosi határnak a Kadarcs középső folyása mentén elterülő része, mely 1413-ban és még utána pár évtizedekig a Zeleméry család birtoka.

ETHELAKA (Poss. Ethelaka). Újváros, Böszörmény, Debrecen között között a nagy hun király pompás fapalotája állott. 1413-tól a Zeleméry család birtokai között szerepel. Azonban már 1495-ben Korvin János herceg, Balmazújváros földesura erőszakkal elfoglalta.


Attila fapalotája

Hajdanában, egykor régen
A négyszáznegyvenkilences évben...
Más idők jártak még erre
Hős napok a hun emberre...

Míg Attila nagy hun király
Követséget Bizáncból vár.
Priscos Rétort - mily szerencse,
Hogy sorsa idevezette.

Mert sorsa idevezette,
S mindezt papírra vetette.
Az utat is feljegyezte.
Nékünk emléket szerezve.

Theosodiustól küldött követséggel,
Ide igyekezvén, jöttek nappal, éjjel.
Buda özvegyénél pihentek keveset,
Végre megérkezvén mindent feljegyezett:

Attila városa, hol ég-föld határos,
A nagy rónán fekvő fejedelmi város.
Mint óriás falu, úgy tűnik Priskosnak,
S úgy mindazoknak, kik Bizánchoz szoktak.

Azért királyszék ez, jelzi katedrális,
Utcáin nem ritka az emeletes ház is.
Bástyái is vannak, lápos veszi körül,
Ha veszély támadna, a nép itt tömörül.

Köntös gátján is túl a város határa,
Mióta laknak itt, nincs adat se rája.
Ám a királyi lak ettől messzebb vagyon,
Szemlátomást azért nem is olyan nagyon.

Dereng a Látókép, s ott a fapalota,
Ez itt a vidéknek legmagasabb foka.
A nagy katedrális úgy van méretezve,
Hogy tornyának csúcsa fenn van az egekbe'.

Mégis lába alá vetve a nagy hun királynak
Küszöbvonalában fapalotájának.
Innen a Látókép, hisz itt mindent látni,
Mert várost, s a tájat belátja akárki.

Etellaka e hely, mert királya lakja.
Udvartartásának ez vagyon alapja.
Köréje települt apraja és nagyja,
S itt a fapalota... Attilának lakja.

Csodálatos e vár, a gerenda és deszka
Úgy vagyon illesztve, sehol nincs hézagja.
Sok, sok fényes tornya, több étterem benne,
Vágy rá az idegen, bárcsak vendég lenne.

Cifra palota ez, pompa és kényelem,
A királyné része még kecsesebb elem...
Ízlésben, s kellemben hiányt nem szenvede,
Szép domborművekkel, s faragvánnyal tele.

A teteje nyugszik négyszög oszlopokon,
Mik gondosan metszve vannak oldalukon.
Köztük léc-sor feszül, folyosó fut végig,
S boltozata vagyon annak, tetejéig...

Erős kerítése áll, mint vár délcegen,
Inkább látványért van, mintsem hogy védelem.
Roppant területű elkerített résszel,
Ez királyi udvar... felérhetjük ésszel.

Mindenfelől házak terpeszkednek köré,
De egy sincs oly rangos..., egyedül az övé.
Főtisztek laknak itt, s udvartartás vagyon,
Onegesius laka különbözik nagyon.

Ugyanis az övé különb mint az átlag,
Dísze fakerítés, de tornyot nem láttat.
Nem messze emellett fürdő építve itt,
Pannóniából vette e mester köveit.

Hol Kadarcs vize folyik, közelben van Elep,
E folyó kanyargós, jelentése kegyes...
A Kösübe tartva, bekerít egy teret,
Melynek Kőudvara szakrális hely lehet.

Kövei oly szentek, ha jőnek jeles napok,
Rítust tartanak ott Kádár s táltospapok.
Ilyenkor megtelik a kőudvar útja,
Közepében vagyon az áldozókútja.

Kevéssé nyugatra, innen nem oly messze,
Zelemér terül el... meg Zelem-erecske.
Kis patak-ér mellett településféle...
Hol Attila herceg gyermekkorát élte.

Rövid ez az idő, s hamar félbe szakadt...
Messze földre vitték, s évekig ottmaradt.
Cserébe érkezett ifjú Aetius Rómából
A császár rokona, hercegi családból.

Míg Attila herceg Bolognában művelődött,
Aetius Zeleméren, s Etellakán nevelődött.
Akkor még e szokást üdvösnek találták.
Így ismerték jól meg egymás kultúráját...

Ellenfelek lettek, ez már más történet,
Csillagokban írták, így hozta a végzet.
Fapalota helyén csak egy csárda vár most.
De még mindig fennáll a királyi város!


János őr-kanonok, Domokos jogtudor utódja, de csak négy éven át látjuk e káptalani méltóságban, Zeleméri Lászlóval közösen megszerezte Poroszlai Jánostól zálogjogon ennek POROSZLÓN létezett részbirtokait s azokba 1420-ban mindketten be is iktatták magukat. Valószínű, hogy János kanonok a fentébb említett (Várdai) Zeleméry László testvére volt,14171421.

SZILEGYHÁZ, SZILTELEK (Zyleghaz, Zylthelek). 1423-1493-ig biztos a Zeleméry családé. Böszörmény DNy-i részén terülhetett el.

Balás mester, kanonok. A XV-ik század közepén a váradi káptalannak négy Balás nevü tagja volt: egy prépost és három kanonok. Ezek közöl csak kettőnek ismerjük vezetéknevét, kiknek egyike Vasvári, a másik Zeleméri; de vajon-e két név alá vonható-e a másik két Balás is, vagy inkább a négy Balás ugyanannyi külön személyű annak eldöntésére nincsenek elegendő adataink. Annyi bizonyos, hogy Hunyady Jánosnak volt egy Balás nevű udvari káplánja és jegyzője, ki vele együtt részt vett a szerencsétlen várnai csatában, s kit 1445-ben május 11-én Pesten kelt levelével IV. Jenő pápához, mások szerint a francia királyhoz, vagy tán mindkettőhöz küldte, hogy segítséget kérjen a törökök ellen. Kanonok volt Váradon, s mint ilyet Hunyady János 1446-ban Karthali (?) Pállal együtt szabolcsmegyei dicatorrá tőn, hogy a jobbágyos nemesektől minden öt telek után egy arany forintot, a nem jobbágyosoktól pedig minden négy nemestől szintén egy forintot szedjenek. E szabolcsi küldetése arra látszik mutatni, hogy ő maga is szabolcsmegyei, s valószínűleg az alább előforduló Zeleméri volt,1445.

HIMES (Hymus, Hymes). 1332-ben a pápai tizedjegyzék derék templomos falunak mondta. A XV. században a Bacskay, Thegze, Várday, Zeleméry család birtoka. 1451-ben a Zeleméry részt Himesen a Várdayak 30 arany forintért és 200 juhért vették zálogba.

Zeleméri Balás kanonok, történelmünkben is ismeretes nemzetségből származott. Életéről keveset tudunk, mindössze annyit, hogy volt egy testvére László, s hogy Zelemért már akkoron nem csak ők bírták, mert Zeleméri Ders Balás és Péter szintén birtokosokul említtetnek benne. De a megoszlott ős birtokon az atyafiságos egyetértés nem igen virágzott, sőt a jó rokonuk valóságos hadjáratot intéztek egymás ellen. 1460 tavaszán a legsürgősebb mezei munka idején az említett két Ders ahelyett, hogy szántani, vetni küldték volna jobbágyaikat, felfegyverezték azokat, még Imre deákot is, s fegyveresen reá törtek Balás kanonok és testvére László zeleméri udvar-házára, két nap és két éjjel ostromolták azt, legalább is kétezer forint ára kárt okozván ezáltal. Az ostromlottak ezután nem késtek panaszt tenni a királynál, különösen hangsúlyozva nemcsak a szenvedett kárt, hanem hogy jobbágyaik közül sokat megsebesítettek, sőt meg is öltek. Hogy viszont ők hányat tettek ártalmatlanná, s hogy valószínűleg csak a kölcsönt kapták vissza ősi szokás szerint: arról hallgatának. Különben Balás kanonoknak nehezen volt része ez erőszakoskodásban, mert ő Váradon lakott Szent-Jakab-utczai házában, a Császári István kanonok tőszomszédságában, csupán egy ház választván el őket, a Török Kelemen háza. Balás kanonok a Zelemériek ismeretes családfájáról hiányzik,14581460.

CSEKE vagy CSEGETELKE (Chjeketheleke). Józsa Szentgyörgy és Zelemér határán emelkedő hatalmas Csege halom környékére tehetjük. Az itt lévő szántóföldeket erőszakosan elfoglalták, ezért Zeleméry Mihály 1489-ben bepanaszolta az országbírónál testvéreit, Parlaghy Antalnét - Z. Márta - és Cseri Miklósnét - Z. Erzsébet -.

BODAGYAKRA. A gyakor, gyakar a történelmi magyar nyelvi emlékek szerint cserjés, tövises, csipkebokros berek, liget, csalitos erdő, amit a latin dumetum, rubetum, lucus, nemus szavakkal jelöl. Tehát nem egy lakott hely. A Zeleméry fiúk és Petri Derzsek 1496-ban megosztoznak Zelemérfalván, annak szántóföldjein és erdőin. Az utóbbi között van Vezeus, Czompor, Nyáras, Ágh vagy Nagyerdő, Középgyakor, Szánas völgy, Szőkehegy, Eresztvén, Kevér Jakab erdeje, Hatház-uta melléke, Nyilasút-melléke, Határallya, Előharaszt, illetve megnevezik a Bodagyakra nevű bokros helyet (rubetum) is. Ez az a terület, amelyen Boda-szőlőskertet kiosztották.

Maghy Sebestyén, olvasó-kanonok. Családja szabolcsmegyei, atyja, Pál, al-országbiró volt, testvérei Demeter és Gergely; de hogy azon Maghy Péter, ki 1467-ben mint az abaújmegyei Szikszó városa lelkésze emlittetik, rokona volt-e? adatok hiányában meg nem határozható. Birtokaik közül csak a szabolcsmegyei Magh s némely zeleméri részjószágok ismeretesek, mely utóbbiakat atyjuknak, az al-országbirónak anyja, Zeleméri Dersy Margit után örökölték.

TISZA-BÜD
Az Anjou-kori okmánytárban 1347-ben "Bődmonostor" (Bewdmonustra) név alatt találjuk. Már 1430-ban egyszerüen "Bewd" és "Beud" formában szerepel. 1413-ban a Báthoryak voltak a földesurai, 1476-ban a Zeleméryek. Birtokviszonyai és története különben szorosan összefügg a szomszédos Szent-Mihályéval. A XIX. sz. elején vidéke még annyira posványos volt, hogy a lakosok évenként kb. 100,000 kéve nádat vágtak az itteni erekben. A XIX. sz. első felében a büdi Dogály, a gr. Dessewffy és az Oláh család voltak a birtokosai, most pedig gr. Dessewffy Aurél, Korniss Ferenczné szül. Dogály Irma, Bekény Péterné szül. Oláh Ilona és Oláh József, akinek nagyon szép és elegánsan berendezett urilaka van, melyet Oláh Károly 1860-ban építtetett, mostani tulajdonosa pedig átalakíttatott. Korniss Ferencznek is van egy érdekes kúriája, melyet e század elején Dogály János építtetett. A lakosok temetkezési egyletet tartanak fenn. A község gör. kath. temploma 1760-ban épűlt. Tisza-Büdhöz tartozik: Dankó, Borzikhát és Laposhát puszta.

NYÍR-ADONY
Nyír-Adony hajdan Bihar vármegyéhez tartozott. 1347-ben "Adonymonostora" (Odonmonustura) név alatt találjuk, 1428-ban pedig "Monostoros-Adony" elnevezés alatt, a Boldogságos Szűz tiszteletére szentelt premontrei prépostsággal, melynek a Báthoryak voltak a patrónusai. Ekkor a község az ecsedi uradalomhoz tartozott. Néhány évvel előbb a Zeleméryek voltak a földesurai, 1487-ben pedig már a Szokolyi család. A mult század második és e század első felében még sok oda telepített oláh lakta a községet, a kik azonban az idők folyamán megmagyarosodtak. Jelenlegi, legrégibb földesura a gróf Károlyi család. A községben két templom van: az 1799-ben épült róm. katholikus és az 1812-ben épült gör. katholikus. Az izraelitáknak is van egy zsinagógájuk. A község határában hajdan két község volt: "Odun" és "Tamási". Az utóbbi, mint puszta, még ma is fennáll; de az előbbinek még csak itt-ott találják a maradványait. Mindkettő a török világ alatt pusztult el. Tamásiról egy, a Békésmegyei oklevéltárban kiadott 1323-iki 49oklevél szól. Nyír-Adonyhoz tartoznak még Tamásin kívül Kis- és Nagy-Tivorán, Szakolyi-Kert, Kis- és Nagy-Aradvány.


A Zeleméryek sókamarás hivatása

A debreceni sókamarára a kutatás szerint az első biztos adat 1408-ból származik. Nem tudjuk, hogy hol állt a középkori sóhivatal épülete. A kutatás felvetette, hogy miután királyi birtok lett a város, 1406 és 1411 között a régi földesúri kúria adott otthont az intézménynek. 1408-ban a Kapy család őse, Tétényi András állt a kamara élén. Kapy 1405 és 1416 között különböző sóhivatalokat igazgatott a Felső-Tisza vidékén s Északkelet-Magyarországon. Így 1407-ben Szatmár, Szalárd, Máramaros, Tokaj s Poroszló sóhivata-lait irányította. 1408-ban, 1411–12-ben, 1414-ben és 1416-ban állt bizonyosan a debreceni kamara élén. Úgy tűnik, Ozorai arra törekedett, hogy nagyobb regionális egységet hozzon létre, amely erdélyi és máramarosi körzethez tartozó hivatalokat (vagy legalább egy részüket) egyaránt magában foglalta. Adataink azt sejtetik, hogy Kapy gyakran egyszerre több kamarát is vezetett, vagyis ő felügyelte a Felső-Tisza vidéke s Északkelet-Magyarország jelentős része só ellátását és igazgatását. Így Debrecen (többnyire) valószínűleg nagyobb szervezeti egység része volt, amelybe szór-ványos adataink szerint Máramaros, Szatmár, Szalárd, Poroszló, Tokaj, Kassa is bele-tartoztak. Kapy alkamarása Debrecenben Zeleméri László volt, aki 1416 után is irányította a városban lévő sóhivatalt (címe hol kamarás, hol alkamarás). Zeleméri 1413-tól 1423-ig állhatott a debreceni intézmény élén.

forrás:DEBRECEN VÁROS 650 ÉVES SPECULUM HISTORIAE DEBRECENIENSE 7. (A Debreceni Egyetem Történelmi Intézete Kiadványai), Sorozatszerkesztő: PAPP KLÁRA


A kamarási intézmény régi keletű, és Európa-szerte szokásos akirályi udvaroknál. A Habsburgoknál és a német királyi udvarokban a középkor óta dívott. A kamarások, udvarnokok általában királyi lakok előtermében tartottak udvari szolgálatot. Mivel ez személyi szolgálat volt, kitüntetésnek számított. A Habsburgok a kamarási méltóságot nemesi származáshoz kötötték. A követelmények az idők folyamán változtak. Mária Terézia uralkodása alatt 1760-ig öt nemesi őst kellett csak igazolni. Mégpedig apai vonalon a dédapáig, anyain a nagyapáig. 1760-ban emelték a követelményeket az apai ágon nyolc, anyain négy ősre.

A közhangulat nyomására 1222-ben II. Endre az Aranybulla kiadására kényszerül, amely ugyan a magyar alkotmány egyik legfőbb tartópillére, de minden rendelkezése nem válik betarthatóvá. Egyik rendelkezése szerint: pénzváltók, kamaraispánok, sókamarások és vámosok országunkbeli nemesek legyenek. Izmaeliták és zsidók ne lehessenek.

A só szállítása, raktározása és árusítása a sókamarák élén álló kamaraispán hatásköre volt. Jövedelmét az biztosította, hogy a só a feudális korban az egyetlen ételízesítő és főként tartósító eszköz volt. Mint bérlő szerződéses viszonyban állt a királlyal, s maga és alkalmazottjai ténykedéséért közvetlen felelősséggel tartozott neki. Mátyás király (1458-1490.) 1459. június 11-én kelt oklevelében a tapolcai, kapornaki és szentbalázsi (Zenthbalas) sótárak kamarásává Unyomi Miklós sümegi várnagyot nevezte ki.

A középkor századaiban különös jelentőséggel bírt a só kereskedelme. Mivel az ország keleti részén, Erdélyben található gazdag sóbányák döntő többsége királyi tulajdonban volt, a Kincstár komoly jövedelemre tett szert ennek kereskedelméből. A királyi sót az uralkodó ezzel megbízott szolgálói és tisztviselői kocka alakú tömbök formájában, lehetőség szerint vízi, ennek hiányában szárazföldi úton fuvarozták. A bányákból a kijelölt központi sókamarák raktáraiba vezetett a só hivatalos útja, csak innen szállíthatták tovább, egészen a felhasználás helyére. Erdélyből a Maros vizén, nagy hajók rakományaként jutott el a szegedi kamarához, hogy innen az ország távolabbi részei felé szállítsák tovább. E távolsági sókereskedelemben jutott szerep egy mára elpusztult, egykor Szentes mellett állt településnek, a középkori Sajt falunak. Tény, hogy Szegeden már az Árpádok idején sókamara működött, az Erdélyből a Maroson leszállított só kezelésére.

Szalacs középkori történelméről már írásos adataink is vannak. Szalacs kora középkori történelméről elég keveset tudunk. Annyit azonban feltételezhetünk, hogy a település lakott volt a népvándorlás idején is. Erre utalnak a véletlenül felszínre került szórványos leletek is. Az Árpád fejedelem vezetésével 895- 96-ban elkezdődött honfoglalás a 900-as évekre fejeződött be. Erre az időszakra tehető az Érmellék elfoglalása, benépesítése is. Valószínűnek tűnik, hogy ezeket a területeket kezdetben meghagyták védelmi vonalnak, gyepűnek. Nem is szállták meg csak az Érmellék déli részét, ahova székelyeket telepítettek. Később, ahogy az államhatalom, megszilárdult a nemzetségek felosztották maguk között a még el nem foglalt területeket. Az Érmelléken a Guth keled, Hont Pázmány, Ákos és Kuplon nemzetségek foglalnak területeket. Az általuk el nem foglalt, gazdátlan területek a király vagy a királyné birtokát képezték. Szalacs ez utóbbiak közé tartozott az oklevelek tanúsága szerint. Az érmelléki települések közül az írott források Szalacsot említik legkorábban. Nevével egy 1067 tájáról származó oklevélben találkozunk. Ez egy Szabolcs vármegyei településen, Vécsen történt határjárásról számol be, melynek során egy birtok szomszédainak felsorolása kapcsán említést tesznek a szalacsi nagy útról is (…ad magnam viam Zoloch). A Szalacs név szláv eredetű és sólerakodó helyet jelent. Ez utóbbit támasztja alá a település sókereskedelemben betöltött szerepe is. A szalacsi német telepesekről tesz említést egy, 1236-ból származó oklevél is, melyet az akkori király IV. Béla állított ki a dési telepesek, vendégek számára. Ez a kiváltságlevél kimondja , hogy a király a szatmári és a szalacsi hospesek jogait adja a désieknek, amely bíráskodásra, a király és kíséretének elszállásolására, sószállításra és félvámmentességre vonatkozott. . Nemrég kiderült, hogy ez a kiváltságlevél oklevéltani szempontból nem hiteles, de annyi azért kikövetkeztethető belőle, hogy a hamisítás időpontjában a közvélemény valamilyen kapcsolatot látott a két település között és Szalacs Szatmárral azonos kiváltságokat kapott még 1236 előtt. A középkori Szalacs életében fontos szerepet játszott a só, amint az a település szláv elnevezéséből is látszik (sólerakodóhely). Az észak- erdélyi sókereskedelem egyik csomópontja volt Szalacs. A só fontosságát bizonyítja, hogy pénz helyett fizetési eszközként is használták a sókockákat. A középkori Magyarországot az erdélyi sóbányák (Torda, Dés-, Kolozs-, Vízakna) látták el sóval. A bányák művelői között a magyarok mellett idegen telepeseket is találunk, akik általában önkormányzatot és kiváltságokat kaptak. Például, a sóvágók évente néhány napig a saját hasznukra vághatták a sót, melyet aztán szabadon értékesíthettek. A legtöbb sóbánya királyi tulajdonban volt, ami a sókereskedelem révén nagy bevételi forrást jelentett az egész középkoron keresztül. Elég erre egyetlen példát felhoznunk: III. Béla uralkodása idején (1172- 1196) a király jövedelmeinek 6,6 %-a származott a sóból. Ebből is látszik, hogy az uralkodó érdeke volt, hogy Magyarországon külföldi sót ne fogyasszanak, ezért biztosítania kellett az egész ország királyi sóval való ellátását, ami nem volt könnyű feladat, hiszen az ország keleti részéről a nyugati határig kellett a só szállítását megszervezni. E feladat megoldására két módszert alkalmaztak az Árpád-korban; királyi lerakatokat hoztak létre, illetve egyházi testületeknek utaltak ki sót, akik azt a bányákban vagy a sólerakatokban átvették, majd terjesztették. Ilyen királyi sólerakat működött Szalacson is. Ennek szerepe az erdélyi sóbányákból érkező só elraktározása, majd elosztása volt. A só a Meszesi- kapun át érkezett társzekereken sókockák formájában, majd innen tovább vitték Szolnok irányába. Nem tudjuk pontosan ki és mikor létesített itt sólerakatot, de az biztos, hogy 1217-ben már működött, mert II. András a Szentföldre vezetett keresztes hadjárata idején a szalacsi sóközpont jövedelméből utalt ki 500 Márkát a johannita rend (egyházi lovagrend, amely a XI. század végén alakult Jeruzsálemben a zarándokok befogadására, ápolására, de később a keresztes hadjáratokban fegyveres szolgálatot is teljesített a szent helyek védelmében) számára. Így akarta a király megjutalmazni a Szentföld útjain őt szívélyesen fogadó johannitákat a mohamedánokkal szembeni derekas helytállásukért. A szalacsi sólerakat gazdasági jelentőségét bizonyítják azok az adatok, melyek a jövedelméből kiutalt adományokra vonatkoznak. Leginkább egyházak részére tett egyszeri adományról vagy évenkénti járadékról van szó. Ezek az adatok sejtetni engedik azt is, hogy az itteni lerakat nem csekély kereskedelmi forgalmat bonyolított le, s jelentős hasznot hozott a kincstárnak, legalábbis a XIII. század első feléig. A már említett 1217-es adomány mellett II. András a szalacsi sóközpont jövedelmébol kiutalt még 1217-ben kétszer 100 Márkát a johanniták kraki vára (Szíria) számára, 1232-ben a bakonybeli apátságnak évi 30 Márkát, 1233-ban a tihanyi apátságnak a szalacsi sóváltók által adandó ezer sókockát (zuanus), 1236 előtt pedig a pilisi ciszterci apátságnak 100 Márkát, V. István pedig 1264 körül egy velencei kereskedőnek 75 Márka értékű sót. Az adományozások nagyrészt II. András uralkodása (1205- 1235) idején történtek. Ez nem véletlen, hiszen o arról volt híres, hogy hatalmas birtokokat, sokszor egész vármegyéket is eladományozott, hogy megnyerje a nagyurak bizalmát. Bérbe adta a királyi jövedelmeket is (pl. pénzverő kamarák, sókamarák), így a királyi birtokok népeinek nyílt ellenállásába ütközött. Szalacs kiváltságos lakói is félhettek attól, hogy a király eladományozza Szalacsot, mint királyi birtokot valamelyik földesúrnak és akkor földesúri joghatóság alá kerülve, elveszthetik kiváltságaikat. A király bőkezű adományaiból világi és egyházi főurak egyaránt részesedtek. Az egyház egyre nagyobb szerephez jutott a sókereskedelemben: a csekély számú királyi sólerakatot az egyházi testületek segítették az országos sóellátásban, oly módon, hogy a sótelepeken nagy mennyiségben felvásárolták a sót, s azt viszonteladóként kereskedelmi forgalomba hozták, és emellett még a királytól adományul nyert évi sójáradékukat is szabadon forgalmazhatták. A só az országnak csak néhány helyén kitermelt tömegszükségleti cikk lévén, kellő elosztás mellett, kockázattal alig járó s nem jelentéktelen hasznot hozó kereskedelmi árucikk volt. Ezért igyekszik a királyi hatalom kezében tartani, irányítani a királyi só nagybani forgalmát. Ennek ellenére a XIII. század elejére az egyház számos kiváltsághoz jut e téren. A királyi lerakatok mellett szinte kizárólag saját kezébe összpontosította a belföldi sóelosztást. Igaz, hogy rendelkezésére is állt a szükséges munkaerő és anyagi felszerelés. II. András uralkodása hozott fordulatot e téren. II. András 1222-ben a nemesek nyomására egy aranypecséttel ellátott oklevelet (Aranybulla) bocsájtott ki, melyben megerősítette és kibővítette az elégedetlen nemesi csoportok kiváltságait. Ez az okmány abban a korban az alkotmány szerepét töltötte be. Ez az országos jelentőségű irat a sókereskedelem szabályozásával is foglalkozott. A 25. cikkelye a másik nagy királyi sóközponttal, Szegeddel együtt megemlíti Szalacsot is: “Sót az ország közepén ne tartsanak, hanem csak Szalacson és Szegeden és a végeken. Ez a rendelkezés kedvezőtlen volt az egyházzal szemben, mert a nagy adományozások idején egyházi kezekbe került só-privilégiumokkal szemben a király érdekeit védte, hiszen úgy Szalacson, mint Szegeden egy-egy régi királyi sóraktár létezett. Az Aranybulla sóra vonatkozó rendelkezései a gyakorlatban nem léptek életbe. A dekrétum megújított változatába már be sem kerül ez a cikkely. Időközben a pápa támogatásával az egyház képviselői kikényszerítik a királytól az ún. beregi egyezményt (1233), mely orvosolta az egyházi sérelmeket, kárpótlást nyújtott veszteségeikért és rögzítette kiváltságaikat is. Elsősorban a sókereskedelemben juttatta őket egyoldalú előnyökhöz. Az új szabályozás értelmében az egyházak végezhették a só elszállítását a királyi lerakatokból. Az egyháznál meghagyott szállítási vállalkozásnak a király is hasznát látta, ugyanis így mentesült a lerakatok és szállítási üzemek berendezésének és fenntartásának terhe alól. A XIV. század végén egyre több királyi sólerakat és sókamara (a só kitermelését, raktározását, forgalmazását biztosító hivatal) létesül az országban. Például I. (Nagy) Lajos király megszervezi a máramarosi sókamarát, mely Szatmáron és Várkonyban rendelkezett lerakatokkal. Ez az új sókamara egyenletesebbé tette az ország sóellátását, de maga után vonta a szalacsi sólerakat szerepének csökkenését is . A szalacsi sólerakat forgalmának csökkenéséhez bizonyára más tényezők is hozzájárultak, melyek a település fokozatos hanyatlásához vezettek. 1397-ben még működött itt a sólerakat, de már nem lehetett olyan szerepe az országos sókereskedelemben, mint az árpádkor utolsó harmadában. 1407-ben Luxemburgi Zsigmond (magyar király 1387 és 1437 között) Szalacsot a váradi káptalannak adományozta, s ezzel valószínűleg a sólerakat is megszűnt.

Máramaros területén a magyarok betelepülése előtt feltehetően szlávok éltek, akikről tudjuk, hogy csak nagyon lassan olvadtak be a várszerkezethez tartozó népek közé. Hóman Bálint feltételezése szerint a szláv országok városainak alapítói is valószínűleg németek voltak. Szent István az Intelmekben világosan kifejtette, mennyire fontos az idegenek befogadása. ők voltak a hospesek (külföldről betelepült vendégnép), akik a keresztes hadjáratok idején tömegesen érkeztek az országba, és királyaink velük telepítették be Erdély nagy részét, valamint a Szepességet. Később ők alkották a városi polgárság egyik elemét. Bizonyosra vehető, hogy a római korban már művelt, s a XIII. században ismét felvirágzó sóbányák tették szükségessé a Tisza-völgy városainak kiváltságolását. Az Árpád-korban a bányaművelésnek már három módját ismerték: 1. földesurak által, királyi jogosítványok alapján; 2. királyi vagy földesúri bányatelepek; 3. királyi bányavárosok útján. A koronavárosok az utóbbiakhoz tartoztak. A sóbányászat állami monopólium, a királyi kamara legjövedelmezőbb forrása volt. Máramaros földje terméketlen, a Visk, Huszt, Técső és Hosszúmező városokbeli szász és magyar Hospeseket különféle jogokban és szabadságban részesítették. Az oklevél nem említi a sóbányászatot és -kereskedelmet, amelyek a későbbi források szerint a városok főjövedelmi forrását jelentették és kialakulásukban is szerepet játszottak. Bélay szerint a sókamara szervezete és a bányák alkalmazottai valamennyien magyarok lehettek, és nagyrészt városokban élhettek. A sóbányászat fellendülésével a bevételük megnőtt. A sókamaraispán és familiárisai, illetve a bányászok lelki üdvéért miséket tartottak, ezekért hetente 12 dénárt kaptak, amit odvarpenz-nek neveztek, ezen kívül a sóbányászok kősót adtak az istentiszteletért. A sóvágókat nem terhelte semmilyen adó, ami nagy harc eredménye volt. Mi több, később számos előjogot élveztek, például évente négyszer: karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor és mindenszentekkor külön járulékot kaptak. A megyei sóaknák a huszti várhoz tartoztak, a király jövedelmét gyarapították. 1495-ben oklevél erősítette meg a sóvágókat szabadságaikban, megtiltva háborgatásukat; ha a kamara részére bármit elvettek tőlük, akkor annak az illendő árát meg kellett fizetni. Ez az eljárás a modern kisajátítás jogintézményének felelt meg és ugyanúgy kártalanítás járt érte, mint ma. Egy 1498-as statutúm arról rendelkezett, hogy a huszti, técsői és szigeti sóvágók a maguk részére bírót, illetve saját maguk közül esküdt-polgárokat választhattak; emellett számos más kedvezményt is rögzített. A városok későbbi kiváltságlevelei arról intézkedtek, hogy a királyi só eladása végett Magyarországon és Erdélyben utazó, a máramarosi öt városba való polgárokat vámfizetésre ne kényszerítsék, illetéktelen hatóságok ne ítélkezzenek felettük, s áruikkal ne tartóztassák fel őket. 1500-ban a városok vámkiváltságot kaptak: az Ugocsában birtokos Perényieket II. Ulászló többször is figyelmeztette, hogy a Tisza melletti Tekeháza vámjának megfizetését a máramarosi polgárok javára engedjék el. Az elmaradt haszon (lucrum cessans) kártérítéséül évi 2000 darab kősót adományozott a bécsi kamara közvetítésével. II. Ulászló és II. Lajos a városokat az összes vám alól felmentette. Az 1514:III. tc. a királyi koronára tartozó fekvő jószágok és jövedelmek felsorolása Huszt várát az öt várossal és a sóbányákkal említi. Az 1518:XIV. tc.-ben Huszt vára a máramarosi és erdélyi sókamarákkal már a király konyhájára szánt jövedelmek közt szerepel; az 1519:XI. tc. a magán földesúri kézbe adott birtokok visszavételéről határoz, de úgy, hogy kimondja, melyeket kell a kincstárhoz, melyeket a budai tiszttartóhoz utalni. Azoknak, akiknek 1588 után adományozták valamelyik várost, és időközben elhaláloztak, bizonyos összeg fejében a birtok családjuknál maradhatott zálogba; kivéve azokat a birtokokat, amelyeken kincstárhoz tartozó bánya, sóakna volt ezeket vissza kellett szolgáltatni. Az 1655:CIX. tc. meghatározta, hogy a sószállítók hol és kinek fizessenek adót. Úgy rendelkezett. hogy az öt város sószállítói csak harmincadot tartoznak fizetni, és azt is csak a behozatal és a kivitel helyén. A száraz helyeken vámot sem szabad szedni, csak a jól karban tartható helyeken, hidakon, töltéseken. Eszerint azokat lehetett vámfizetésre kötelezni, akik a sót vízen szállították. A Tisza folyón szállítókat is csak a behozatal és a lerakás helyén lehet vámolni. 1669-ben a Compilatae Constitutiones-ben II. Rákóczi György fejedelem a sóból harmincad címén beszedett vám eltörléséről rendelkezett, illetve konkrétan kifejtette, hogy a nemesség és az öt város harmincadfizetését is tilalmazza: Ugyan Máramaros atyánkfiai instantiájokra (kérésükre), hogy ennekutána máramarosi nemesség, sem pedig Huszt, Visk, Tétső, Hosszúmező és Szigeth nevű városok lakosi harmincaddal ne tartozzanak, nagyságod consensusából communi voto condudáltuk (beleegyezéséből, közös akarattal).


SZEGVÁR

1471-ben meghalt Szeri Pósafi István, családjának utolsó fiági sarja, így birtokai közt Szeg és Szentgyörgy is visszaszállt a Szent Koronára, azaz a király azokat újra eladományozhatta. I. Mátyás király nem is késlekedett: még december 21-én a Guthi Országh és a Nádasdi Ongor család megkapta István örökségét úgy, hogy minden, lakott és lakatlan falut fele-fele arányban megosztottak közöttük. Ezt az eljárást főleg nagybirtokosok esetében használták, hogy nagy, egybefüggő birtoktestek (országok az országban) ne alakulhassanak ki. Alig egy hónappal később, még az új tulajdonosok beiktatása előtt a Szeri Pósafi család leányági utódai tiltakoztak a birtokok, többek között ZenthGergh és Zeegh elvétele miatt, a beiktatás mégis megtörtént. Ami Szeget illeti, az előbbiek ellenére bizonyos része 1488-ban Zeleméry Mihály és Márta birtoka volt: e szerint a leányági leszármazottak igényéből valamit csak elismertek; 1501-ig van még egy tulajdonos, János is. 1513-ban Dóczy Gergely nemesi előneveként már a "szegi" jelző szerepel, ami abban a korban egyet jelentett az állandó lakhellyel is. 1521-ben fia, Dóczy János Szegen részbirtokos, és itt áll saját udvarháza, amelyből hét évvel később puskával lövöldöztek az ide érkező Zápolya János királyra. Szeg másik részbirtokosa 1519 előtt Korlátkövy Péter, majd pedig az Erdődy család. Szentgyörggyel kapcsolatban elsőként azt kell megemlítenünk, hogy 1493-ban a krakkói egyetemen tanult Zeithgyergy-i Márton, aki minden bizonnyal a mai Szegvár határába eső faluból származott. E falu 1499-ben még az Ongorok kezén volt, de 1506. októberében II. Ulászló király azon a címen, hogy jogtalanul lett az Ongoroké, érdemeiért visszaadta Pető Jánosnak, aki ekkor a leendő (alig négyhónapos) II. Lajos nevelője volt. Pető az egész falunak azonban nem volt földesura, mert 1508 márciusában Nádasdi Mihály elcserélte ZenthGewrgh-i félbirtokát Szobi Mihállyal az ügyletet 1512-ben is megerősítették. A mai faluterület harmadik részének, Sápnak a története másként alakult, mivel az a Garamszentbenedeki Apátság birtoka volt. Az Apátság századokon át küzdött ősi birtokainak megtartásáért, így 1488 novemberében és 1489 júniusában is tiltakozott Csanytelek és Sáp bitorlói: a váci püspökség és a Szeri Pósa család leszármazottai ellen. Úgy tűnik, hogy az erélyes fellépésnek volt némi eredménye, Mátyás király ugyanis 1489. novemberében visszavonta minden olyan rendelkezését, amely csökkentette az Apátság korábbi birtokait, jogait. 10 évvel később a környéken birtokos Sáry család használta e területet: négy évi pereskedés után 1503-ban az Apátságnak sikerült e birtokát visszakapnia. 1519-ben Szeg részbirtokosa, Korlátkövy Péter szegi és sápi birtokait elzálogosította az Erdődy családnak, akik 1521-ben a teljeskörű tulajdonjogot is megszerezték. Ma még nem tudjuk, hogy Korlátkövy miként szerezte meg Sáp birtokát. 1471 tehát fontos fordulópont volt Szeg és környezete életében. Igaz, korábban is volt olyan, hogy több tulajdonos osztozott a falvakon, de a XV. század közepén István kezében egyesültek a birtokrészek, így a települések és birtokosok közötti hatalmaskodások is megszűntek. István halála után a birtok felaprózódott, újra megjelentek a károkozások; sajnos, e korszak okleveleinek nagy része még feldolgozatlan, így a török előtti korszak gazdaságáról ma még kevés adatot ismerünk. A gyümölcstermesztésről két adatot ismerünk, az első szerint az 1480-as években a közeli Donáttornyán volt ilyen ültetvény, de a fa fajtáját a forrás nem jelzi. 1521 őszén Szeg egyik földesura, Dóczy János borméretéssel megsértette a donáttornyai birtokos, a nyulakszigeti apácazárda jogait, és így okozott anyagi kárt; itt viszont azt nem tudjuk, hogy a bort helyben termelték-e vagy máshonnan hozták. A nád használatára szintén csak a környékből ismerünk adatot. A Káka-foknál egy nagy kiterjedésű, igen lapos, tálszerű mélyedés van, melyet a Körös valaha évente elöntött, innen a víz nyár közepére lassan lefolyt a Vekeren és a Kórógyon a Kurcába. E tófenék rengeteg nádat termett: 1497-ben a Téglásaljarét nevű részről egy hatalmaskodásban több, mint 1400 kéve nádat loptak el! A gabonafélékről szintén két említés szól, az egyik szerint 1499-ben Ongor János szentgyörgyi jobbágyai learatták a donáttornyai határt, Dóczy János pedig 1521-ben ugyancsak a donátiakat károsította meg azzal, hogy árpájukat szegi házába vitette. Ugyanekkor Huszár Mihálytól 14 méhkast vettek el ez a környékbeli méhészet első említése. Ma még az említett kis adatmennyiség miatt nem lehet pontosabb képet rajzolni a török előtti utolsó évszázad környékbeli gazdálkodásáról, ezt mutatja az is, hogy az előbbi korszakban oly sokszor említett, tehát e vidéken meghatározó halászatra vonatkozóan egyetlen adatot sem találtunk.


BÖKÉNY FALU

A következő község, melyet meg kell említenünk, a tatárjárás óta létező Bökény falu, Szentes határában. Egy 1455-bol való adatunk szerint a Bókényi Keserű és a Bökényi Tompa családok birtokában állott, legalábbis részben, mert a következő, 147l-es oklevelünk már a Szentlőrinciek és a régi birtokosok, a Szeri Pósák közös tulajdonának mondja, s mellettük még három másik családot, a Bizereieket, a Gyóliakat és a Zeleméryeket is fölsorolja. A meglehetősen áttekinthetetlen birtoklási rend tovább zavarodott, mikor a Zeleméryek között nézeteltérés támadt. 1488-ban Zeleméry Márta panasszal fordult a királyi kúriához, mert bátyja, Zeleméry Mihály nem volt hajlandó kiadni az őt megillető leánynegyedet. A királyi bíróság a szokásos hercehurca után végül kötelezte Mihály urat a húgát illető jószágok kiadására. Ennek értelmében Zeleméry Márta, illetve az o Parlaghi Antaltól származó gyermekei is részt kaptak Bökény faluból. 1501-ben viszont, Bizerei János Bökény egy részének földesuraként adja a falut zálogba Keserű Istvánnak.


TŐKE KÖZSÉG

A szentesi határban helyezkedett el Tőke község, a mai Nagytőke előde, mely - bizonytalan adatok szerint - már a Szeri Pósák birtokához is hozzátartozott (tehát 1474 előtt is létezett), utóbb pedig a Zeleméry (1488), még később a Bizerei, végül tőlük szabályos adásvétel útján a gibárti Keserű (1501) család tulajdonába ment át.


KÖRTVÉLYES

Hódmezővásárhelytől nyugatra a Tisza mellett, Mártélytól délre található. A régészek főleg Árpád-kori cseréptöredéket találtak.
A helynév a régi magyar körtvély „körte” növénynév s melléknévképzős származéka. Olyan területet jelölt, amelyet benőtt a vadkörtefa. A középkorban a Tisza mindkét oldalán feküdt, a szabályozás után került a bal partra. Anonymus szerint a Salán vezér feletti diadal után a magyarok addig a mocsárig mentek, amelyet Körtvély-tónak mondanak. Árpád azt a helyet Ondnak, Ete apjának adta a Körtvély-tótól Alpár homokjáig. A halastavat Álmos herceg a dömösi egyháznak juttatta, amely adományt II. Béla király 1138-ban megerősített. A későbbiekben sokszor volt tulajdonlási vita e terület felett 1450-ben Hunyadi Jánosnak a vásárhelyi uradalomba iktatásakor említették nevét Körtvélyesnek is mint a Szeri Pósafi család királyra szállt öröksége. A Zeleméri család is birtokos volt a XV. század végén Körtvélyesen.1501-ben Bizeri János a birtokos, ő Gibárti Keserű István alnádornak adta el 100 forintért. 1561-ben Körtvélyesen 24 porta volt. A lakosok magyar nemzetiségűek voltak. Körtvélyes a 15 éves háború során pusztult el, és nem telepítették újra.


ENCSENCS

A település neve először 1321-ben tűnik fel "Enchenck" alakban okleveleken. Az Encsencs név eredetére nézve nincs megnyugtató magyarázat. Valószínűleg személynévből lett földrajzi név. Esetleg a német Hentz, vagy Entz magyar alakja. Ám bizonyíték híján álljon itt két szájhagyomány útján terjedt változat: "Gyaníthatóan az Encsencs név ebből a magyar szóból eredhetett: incs-incs. Mivel itt hajdan tiszta erdőség lévén a tatátjáráskor a nyílt téren lakó emberek ide menekültek, vagy egymást az iderejtőzésre intették, - s innen származhatott előbb az incs-incs név, mely később Encsencsre változott." A másik változat szerint: "A helyi férfiak szerettek iszogatni s közben bíztatták egymást: öncs-öncs! Feltehetően igen gyakran mondták ezt, s talán ezért nevezték el a települést Encsencsnek." A középkorban Encsencs birtokosai az egymással rokoni kapcsolatban álló Báthory, Rakamazy, Zeleméry családok voltak. A XV-XVI. században a Báthory család somlyói ága birtokolta a falut. A település a történelem folyamán hol Szatmár, hol Szabolcs vármegyéhez tartozott, s a múltban váltakozva a Báthory, Rakamazy, Zeleméry, Szennyesi, Károlyi és Zselénszky család volt a földesura a községnek. A Báthoryak kihalta után nagyobb része az erdélyi fejedelmekre szállt. 1631-ben I. Rákóczi György pereskedett érte Vetésy Istvánnal és Kállay Miklóssal. 1607-ben, a megyék egymás közötti egyezsége alapján Encsencs egyik fele Szabolcshoz, a másik fele Szatmárhoz tartozott, nyílván birtokosai szerint. A Rákóczi-szabadságharc idején Károlyi Sándor volt a falu földesura, de a fejedelem adományaként csicseri Orosz Pál brigadéros is birtokolt néhány területet. 1756-60 között gróf Károlyi György vásárolta meg a jelentősebb birtokokat. A vételt 1776-ban királyi adománylevél is megerősítette. Ettől kezdődően a Károlyiak lettek az egész falu földesurai. Az 1720-as összeírás szerint 19 jobbágycsalád élt itt, 1723-ban 53 telke volt a településnek, melyből 38 puszta volt. Az 1773. évi urbáriumban 41 féltelkes és egy saját telkén lakó jobbágycsaládot írtak össze, s még egy szárazmalom is állt a faluban. A jobbágyfelszabadítás idején 1007 lakója volt. 1870-ben 5520 kat. hold területen 190 háza, 1910-ben 231 háza és 1561 lakosa volt.


SZABOLCS MEGYE 1549

Szabolcs vezető tisztségviselő-családai közé számított a Zeleméry család is.
Szabolcs megyében a rovásadó-összeírás alkalmával jelentős égéskárokról tettek említést, nagyméretű volt a pusztulás Viden, Bulyon, a sűrűn lakott Újvároson és Zeleméren.
Szabolcs megye egyetlen majorsági üzemét a középbirtokos Téthy György geszterédi jószágán regisztrálták. A 409 szolgálatvállalóból csupán a szerény sorsú Kamarás Miklós 6 zeleméri béreséről tudjuk kétségtelenül, hogy mezőgazdasági munkával foglalkoztatták őket, de valószínűleg a többiek (servusok, servitorok) java részének is ez lehetett a funkciója, hiszen éppen a nagy uradalmakban volt belőlük viszonylag kevés (elsősorban Bajonynéén, az egri káptalanén, Serédy Gáspárén és Török Jánosén), ahol pedig leginkább szokták őket vár körüli, fegyveres és házi szolgálatra igénybe venni. A közepes, de különösen a kis portaszámú urak jóval portaarányuk fölött tartottak szolgákat, így Dersyné, Kákonyi Péter, Kamarás Miklós, Lossonczy Antal, Nagy Boldizsár, Vay Balázs és sokan mások; mégis nagyszámú közép- meg kisbirtokos gazdálkodott a megyében minden szolgaszemélyzet nélkül.
Királytelek, Szentmihály, Zelemér és Szentmargita volt lakottabb a városok legtöbbjénél, portáik és más egységeik együttes száma felülmúlta a 100-at.
ZELEMÉR (Zelemer) birtokosok: özv. Parlaghy Lászlóné 19 porta, özv. Parlaghy Lászlóné (rácok) (8), Dersy Ferenc (4) Kamarás Miklós (4) özv. Kamarás Jánosné (5).



ERDőD

Bay, régi magyar család. Tagjai közül az első, történelmi szerepet játszó Barnabás 1453 körül élt. Bay Ferenc részt vett 1552. Eger védelmében, s vitézsége által kitüntette magát. Mikor ugyanis Arszlán bég javában ágyúztatta a várat, Bay többedmagával kirohant a várból, a törököket az ágyuk mellöl elűzte s beszegezte az ágyukat. A Szapolyaitól ostromolt Erdőd segítségére Schwendi Lázár Bay-t és Zeleméry Miklóst küldte. Bay a Szapolyai segítségére jövő törökök közt nagy pusztítást vitt végbe, a várbeliek azonban szabad elmenetel kikötése mellett feladták a várat. Midőn azonban a várból kimentek volna, a felbőszült törökök felkoncolták őket, úgyhogy Bay csak nehezen tudta megmenteni életét.


Apor Elemér - Feje fölött a pallos árnyéka - Dobó István regényes életrajza.

Apor Elemér korabeli levelek, hivatalos iratok és későbbi emlékező vallomások segítségével rajzolja meg az 1500-as évek társadalmi-történelmi közegét. Azt az egyes ember számára veszedelmes világot, amikor a három részre szakadt az ország. Feldúlt udvarházak, rablások, árulások törvényes és törvénytelen feljelentések, ravaszul szőtt ármánykodások, haszon- és vagyonszerző erőszak veszedelme függött jobbágyok, köznemesek és főurak feje fölött. Nem volt ez másképpen a Felvidéken sem, Munkácstól Kassán keresztül Zólyomig, Szolnokig vagy Egerig, az osztrák Ferdinánd magyar királyságának területén.

A Felvidék és Erdély forrongó káoszából emelkedett ki az egri várvédő hős. Sorsa szinte átívelte az egész évszázadot: kisgyermek volt még, amikor apját megölték a gyűlölködő, vagyonára törő urak, sihederként már a hatalmas Dobó-birtokot kellett védelmeznie, majd irigyeinek vádjaival szemben igazát bizonyítani, pereket elszenvednie, a nádori méltóság védelme alá húzódott hatalmas Perényi-család gonoszságait visszaverni. És hasztalan volt az egri hőstett, erdélyi vajdaként az egységteremtő, igazságtevő jó szándék, Dobó Istvánnak a szamosújvári és a pozsonyi várbörtönök sötét, nyirkos celláiban kellett elvégeznie a végső önvizsgálatot. Számadást a történelemmel, a saját sorsával. Kiszabadulása után az Ungvár és Munkács között meghúzódó szerednyei várkastély toronyszobájában egy kopott farkasbőrrel letakart karosszékből a nyitott ablakon át nézte a szálló madarakat, fáradt lelke időnként megnyugodott hűséges felesége, Sulyok Sára mosolyától. Az élettől búcsúzó tekintete néha megpihent sudár szépséggé serdült kislányán, Krisztinán, meg-megsimogatta a melléje húzódó Ferenc fia fejét.

Részlet a regényből:

Sófia asszony csendben hozta az ételt, italt. Beszaladt Annácska is, bátyját ölelni.
Tudod-e István, hogy míg távol jártál, Zeleméry János megkérte Annácskát.
Bekötik a fejed, kishúgom?
Annácska nem pirult el, amint az ilyenkor szokás. Sudár, formás lány volt és komoly. Gyerekkora óta ő osztotta meg édesanyja gondjait, bánatát.
Igaz, István.
István mosolyogva nézte, aztán elborult: Aztán tudod-e, kis húgom, hogy messze kell menned a ruszkai háztól? Messze leszel édesanyádtól.
A lánynak az a sorsa, hogy feleségül menjen felelte Anna tudhatod a Bibliából. Ott is meg van írva. Sarkonfordult és kiment. Odakint törölte le a könnyeit. Estefelé megjött a földekről Ferenc, meg Domokos. És a nagy örvendezés után, a vacsora melegénél szó került a halott lovasról. István elmondta, ahogy látta. Ha Tarczay volt, akkor az átkom fogta meg villámlott fel Sófia. Hallgattak. Aztán Ferenc szólt: István, mire véled? El kellene mennünk Czéke váráért. Anyánké, meg a miénk az a vár, ha Tarczay odaveszett. El is indulok holnap, fegyveresekkel.

1556. szeptember 22-én nagy lelkesedéssel fogadták az Erdélybe visszatért Izabellát. A lelkesedők közt szép számmal voltak az erdélyi nemességnek a királynőhöz hasonló könnyelmű, mulatós tagjai, akik szinte férfias kívánással várták a szép asszonyt. És a szép asszony nyomban olyan meglepetést okozott Dobó Istvánnak, hogy még a szíve is belekáprázott. Első dolga volt, hogy kinevezte a Felvidék főkapitányának Perényi Gábort ebből az ágból az utolsó Perényit. A vajda első pillanattól fogva tudta, hogy Perényi Erdélyben settenkedik, körüljárja őt, és mindent elkövet, hogy ártalmára legyen, de arra nem volt elkészülve, hogy a királynői hatalom egy mozdulattal régi családi ellenfele kezébe lökje őt. A sárospataki vár birtoklása okán voltak ők ellenfelek, mivel a vár Dobó-örökség volt, s a Perényiek a hatalom jogán foglalták el a mohácsi csata után. Hiábavaló lett volna minden ellenállás. A szamosújvári várat fel kellett adni. A királynő és Petrovics szabad elvonulást biztosítottak számukra, egyben az útvonalat is kijelölték számukra, merre menjenek hazafelé. Ezen a feltételen hosszasan eltöprengett Dobó. Gyanította, hogy a meghatározott útvonalon meg fogják rohanni Perényi emberei, ezért néhány fegyvert felrakatott a szekerekre. Perényi Gábor azonban mindjárt a vár közelében lesből feltartóztatta és azon a címen, hogy a fegyverek a vár felszereléséhez tartoznak és így jogtalanul kerültek Dobó tulajdonába, a vajdát elfogta és a vár börtönébe zárta. Sára asszonyt és a kis Dobó Ferencet a királyné intézkedésére rövidesen hazabocsátották, de a vajdára jól zárták a börtön nehéz tölgyfa ajtaját. A börtönök abban az időben földalatti helyiségekben voltak, rosszul világított, nedves, nyirkos körülmények között tartották a rabokat. Nincs okunk feltételezni, hogy Dobó tűrhetőbb helyzetbe került. Ezzel magyarázható, hogy az itt töltött hónapok alatt vágta bele kését a köszvény a csontjaiba; egyre mélyebben vájt bele, s bizony ,,fogait gyakran harapá, mert kegyetlen fájdalmában nem akart gyöngének látszani ellenségei előtt. Hónapok múltán jutott hozzá unokaöccsének, Zeleméry Lászlónak néhány sora, amelyben arról értesítette, hogy Perényi Gábor elfogatta testvérét, Dobó Domokost és Törökországba vitette. Azt is megírta, hogy a Héttoronyban tartják, s olyan szigorúan, hogy ellátására napi egy oszporát (a korabeli legkisebb váltópénz) adnak. Dobó ezek után a leghalványabb reménnyel sem volt szabadulása iránt.

Dobó Pozsonyba sietett, hogy a pert megorvosolja, ott azonban letartóztatták. Talán az őrség gondatlansága, talán a kellő helyre juttatott aranyak, való, hogy Bay Jánosnak sikerült urát kimenekítenie és sebes vágtában hazavinnie Szerednyére. István újból, s még jobban megerősítette Szerednyét és Lévát, ahol régóta megholt nővérének, Annának fia, Zeleméry László parancsolt. Nem tudta, mikor, s milyen erővel jönnek érte a király emberei.

Bornemissza Pál nyitrai püspök is írt levelet. Nem az ő számára íródott ez az egyetlen magyar nyelvű levél, hanem unokaöccsének, Zeleméry Lászlónak, aki elküldözte neki. Szép levél ez. Kétszer is, háromszor is elolvasta:
,,Az mint Kegyelmed engömet Nyitrán az elmúlt napokban kért vala, azon másodnapon, hogy idejöttem, urunknak őfelségének Dobó István uram constantiája felől bő szóval szóltam, életömet is kikötöttem érötte, ugyannyira, hogy semmit sem kételkedik az ő tekélletességében; ennek előtte sem kételködött, hogy ugyan elhitte volna bizonnyal, azért csak jöjjön ide, úgy, az mint jöhet, az ő dolga jól lészön, hogy kit önmaga sem reménlett volna, sem kívánhatott volna Istentül is. Most én erről többet nem írhatok. Trautson urammal ezen dologrul sokat szóllottam, tegnap ő is ugyan azont mondó Dobó uram bizony tekélletes voltárul. Azért, amint lehet, siessen, mert urunk és ez mostani tanács kiváltképen őtet várja. Immár ez én magamtul irom, hogy az, mi Posonba esött ő kegyelmén urunk hagyomásából nem esött. Ha magát, tisztességét, gyermekit, jószágát szereti, eljöjjön, most ideje. Levél, levél, mindenütt biztatás. De már hatvankilenc esztendő fölött győzedelmeskedik a betegség.

Közeledett az őszi országgyűlés ideje. Trautson ismét írt Zelemérynek: ,,Írd meg Dobónak, bízzék bennem, én jó barátja vagyok, őfelsége óhajtása szerint tanácsolom neki az országgyűlésre való jövetelt. Zeleméry kihallgatáson is volt Miksánál és kérte, hogy ne kételkedjék régi katonája hűségében. Közölte is Dobóval: ,,Semmi, de semmi rosszat nem vettem észre, minden csendesen fog elsimíttatni.


CIGÁNYOK VAJDÁI

1553. február 06. Báthori István erdélyi vajda Sebessy Pálnak Zeleméry Miklósnak a Cigányok vajdáinak szolgálataiért birtokokat adományoz Kolozsban és Torda vármegyében.

VAJDÁK TÖRTÉNETE 2009/1 2009-12-06 XI. évfolyam, 1. lapszám Szerző(k): Lakatos Attila Borsod Megyei vajda



DOMBRÁD

A Rétköz északi részén terül el, neve szláv eredetű. Alapszava tölgy jelentésű, de a magyar nyelvű helynévadás szerint alakult. Bizonyíthatóan a megye egyik legrégebbi települése. A százdi apátság (1067 körül) alapítólevele szerint az Aba nemzetbeli Péter ispán birtoka volt. A XIII. század folyamán a Hont-Pázmány nemzetség birtokába jutott. IV. László egy keltezés nélküli (1284) oklevélben ettől a nemzetségtől kobozta el és a Balog-Semjén nb. Ubul fia Mihálynak adományozta. A XIV. század első felében még a Kállayak kezén volt, de 1386-ban már Ónodi Czudar Péter horvát bán birtokának mondották. 1458-ban Várdai Miklóst és Aladárt említik birtokosként és ettől kezdve 1611-ig, amíg a kisvárdai uradalom a leányági örökösök között meg nem oszlott, a földesurai nem változtak. Az örökösök birtokperei, melyek közel 200 évig tartottak, a XV. század közepéig visszamenően tisztázták a Várdai család bonyolult rokoni kapcsolatait. 1637 után bedegi Nyáry Pál Krisztina nevű leánya kezével Esterházy Pál is részbirtokos lett és földesurasságát családja a jobbágyfelszabadításig megtartotta. A XVI-XVIII. században mindvégig jelentékeny népességű település, 1556-ban 130-135 lakosa lehetett, 1688-ban 34 jobbágycsalád élt itt. Az 1720-as országos összeírás szerint 26 jobbágyháztartása volt, egy szárazmalom is működött itt. A XVIII. század elejétől kezdve részben vétel, részben öröklés révén a Ferenczy, a Megyery, a Jármy, az Ibrányi és br. Horváth családok lettek részbirtokosokká a településen. Az 1774-i űrbérrendezés idején 20 telkes jobbágy és 12 zsellércsalád élt itt. A XVIII. században a Rét szigetén jellegzetes szállások voltak. A nyaranta ott kaszált szénát a telelő jószágokkal helyben etették fel a szállások közti kaszálón. A XVIII. századi földesurak (Esterházy, Barkóczy, Krucsay, Jósa, Darányi) mellett a jobbágyfelszabadulásig még 26 földesúr szerzett kisebb-nagyobb részt a területből. 1556-ban 11 dézsmafizető háztartása alapján lakosai száma 55-60 főre tehető. A század végén legnagyobb birtokosa Boderith Mátyás, aki felesége, csebi Pogány Sára hozományául szerezte meg. Ez időben a Várdaiakkal rokon Zeleméry családnak is volt része benne. Várdai Katalin kezével jutott később bedegi Nyáry Pál és István földesurasság alá. A XVII. század végén több birtokosáról is tudunk. Későbbi birtokosai közül Krucsay Mártont csak 1696-ban említik először. 1720-ban 17 lakott jobbágytelke volt. Az űrbérrendezés során 1774-ben 7 telkes jobbágy és három házaszsellér élt itt. A jobbágyfelszabadulás idején 294 lakosa volt, földesura a hg. Esterházy, a br. Barkóczy a pazonyi Elek és még öt jelentéktelenebb köznemes család volt. 1999-ben várossá avatták.


Ismét BÖKÉNY és TŐKE...

A Szentes környékén jelentős birtokkal rendelkező Parlaghi családon belül 1547-ben viszály robbant ki: néhai Parlaghi László fiai, György és Miklós panaszt emeltek nagybátyjuk, Parlaghi János és Zeleméry Kamarás - Katalin - Jánosné ellen, éspedig egy Bökényt és Tőkét is érintő birtokcsere miatt. A panaszemelésre Szabolcs megyénél került sor, aminek kétféle indoka lehetett: az egyik, hogy Csongrád megye hatóságai már nem működtek (ennek viszont az 1546-os Pecsétes-ügy ellentmond); a másik, a valószínűbb, hogy a panaszosok szándékosan fordultak olyan bírósághoz, amelyik - pillanatnyilag - Ferdinánd királynak engedelmeskedett. Akár így, akár úgy, Szabolcs megye nem tudott dűlőre jutni az üggyel, a felek végül a királyi kúriához fellebbeztek. I. Ferdinánd nevében a helytartóság 1547. november 14-én utasította a leleszi konventet (Csanád ezek szerint megint csak túlzottan Fráter György párti!), hogy vizsgálja ki az özvegy Kamarásné és unokaöccsei közötti viszályt.

A szentesi környék harmadik legjelentősebb falva, Bökény birtoklási rendje nagyon változatos ezután. A régi földesúri családok közül egyedül a Szentlőrinciek tudtak megkapaszkodni: szerepeltek az 1560-1564-es adójegyzéken (4, 3, majd 2 portával), végül 1590-ben elzálogosítják itteni birtokrészüket Fáy Istvánnak. Egy további családról, a Parlaghi-Zeleméry rokonságról az előbb már említett 1547-es per kapcsán hallunk utoljára. Parlaghi János valamikor ezen időpont előtt megegyezett testvérével, Katalinnal, a távolabbi rokon Zeleméry Kamarás János feleségével, hogy annak Zelemérben birtokolt jószágaiért cserébe adja a Parlaghiak Bökényben (valamint Tőkén, Ellésen, Marján, Szeren, Dócon stb.) fekvő birtokrészeit. A már szemre is aránytalan csere ellen most az unokaöccsök, néhai Parlaghi László fiai, György és Miklós panaszt emeltek, éspedig mint fentebb láttuk, Szabolcs megyénél. A per eljutott egészen a kúriáig, végeredményéről azonban már nem tudunk.


Az egri vár PROVISORA, főtiszttartója

Hogy a törökök hódításaiknak kedvező eredményét maguk részére biztosíthassák, a Ferdinánd birtokában lévő nagyobb végvárak, mint Gyula, Eger és Sziget ellenében erődítések építését tervezték. Verancsics Antal mint régi egri kanonok, ki mint ilyen több időt töltött Egerben, jól ismerte az egri viszonyokat, és egri püspökké kineveztetésével elhatározta: hogy a vár élén állók helyébe új férfiakat fog alkalmaztatni, és Zarkandy várnagy helyére, már eleve az általa jól ismert; az 1552-iki védelemben részes Zoltay István, jelenleg komáromi várnagyot szemelte ki, ki csak a múlt évben szabadult meg török fogságából. A vár ügyeinek jövendő vezetésére még Dobó István véleményét s tanácsát is kikérte. Verancsics 1558. év január hó végén indult el Bécsből Egerbe, püspöki székét elfoglalandó. Útját Kassának vette, mert Buda felől Egerbe akkoron közlekedni nem lehetett. Kassáról febr. 22-én indult el s Egerbe 26-án érkezett meg. Megérkezése előtt febr. hó 2-án fejezte be a végvárak vizsgálatára kiküldött kamarai bizottság az egri és szarvaskői várak megszemlélését; s az ott talált állapotról, a vár élelmezési, hadi és erődítési felszerelése s berendezéséről úgy a tapasztalt hiányokról megtették jelentésüket. Például a vár harangjaira nézve, melyek akkor a földön hevertek, véleményezték, hogy azokból négy kigyó-ágyú lenne öntendő. A vár erődítésében még sok hiányt említenek fel, úgy a védfalak, mint az árkok kiegészítésére. Elsoroltatnak azután a beszerzendő szükségletek; s azon megfigyelendő körülményeket: hogy például a várba, a töröknek hódolt területről jobbágyok vagy rácz munkások be ne bocsáttassanak, hogy a vár nagy kapuja folyton zárva legyen, hogy a vár székesegyháza a városbeliek elől zárják el, s tiltsák meg a várba való szabadon bejárás - már e küldöttség ajánlotta. Zoltayt végre sikerült Verancsicsnak egri várnagyul megnyerni, ki 1558. április l-én érkezett a várba, s tényleg átvette a vezetést, provisorrá pedig Zeleméry Lászlót nevezte ki, ki ez év május 10-én érkezett meg. Ekként a javak kezelése külön választatott a katonai teendőktől, mely teendőket Zoltay, s várnagytársa Jakusith Ferenc teljesítették. Verancsics kineveztetése az egri püspöki székre, e vidék védelmi érdeke szempontjából nagy hivatással volt összekötve. Izabella királyné Erdélyi diadala után, tartania kellett Ferdinánd királynak attól, hogy főleg Bebek és Perényi elpártolása után, az egész felvidék s Tisza mente Eger várával együtt az ellenpárt karjaiba dől. Szükséges volt, hogy e vidéken a törökök előtt is ismert és nagyra becsült diplomata s katonai dolgokban jártas Verancsics vegye át az ügyek intézését, személyes tulajdonaival is, a csüggedő hívekben bizalmat, és tekintélyével a kitartásra erőt nyújtson. Az egri várban ugyanis ez időben különösen Bebek Ferencz mozgalma idézett fel nagy nyughatatlanságot. Bizonyos Hassan Baly miriota embert fogtak el a városban 1558. jan. elején, a ki azt vallotta, hogy Bebek most Budán tanácskozik a törökkel, s terve van Eger várát oly módon játszani török kézre, mint Füleken történt a "várost fordítani a várra", azaz ügyes cselvetéssel. Az 1558. év folyamán a polgárháború Izabella királyné s Ferdinánd király párthívei között Erdélyben s a felvidéken, mint a török háború is a Duna mentén, teljes erővel dühöngött. Miksa főherceg a király testvére, ki nem rég koronáztatott meg cseh királlyá, mintegy 3 ezer főre menő segédhaddal, személyesen szállott a Duna mentén levő táborba, hol több diadalt aratott a törökök felett; melyek után Szigetet és Kanizsát megerősítve, az ősz beálltával vonult csak vissza. A főherceg ez alkalommal merész s messzemenő haditervekkel foglalkozott, s ily irányban nevezetes utasításokat adott a végvárak vezetőinek, így Eger vára főparancsnokságának is. Három pontból álló utasítása az volt: hogy a végvárak élelemmel s hadi szerekkel rögtön elláttassanak, hogy a török várak környékén minden élelmi szer, s ezt szállító eszközök, barmok, lovak, szekerek vitessenek más helyre, a falvak pusztíttassanak el, lakóik költözzenek tovább, hogy a törökök ne találjanak semmit, s táborozásuk lehetetlenné tétessék. E hadi terv azonban, különösen a harmadik pont miatt, inkább papiroson maradt. De az 1558. év folyamán, különösen vége felé, a felvidéken is kedvezőbbekké alakultak a viszonyok, s ezzel javult Eger vára biztonságának ügye is. A két Bebek és Perényi Gábor ugyanis Izabella királynéval viszályba keveredtek. Ami a rendet s pontosságot illeti, sok kívánnivaló lehetett az egri várban. De más irányban a fegyelem is hanyatlóban volt ott; a minek oka részben az is volt, hogy az őrség nem kapta pontosan fizetését. Megtörtént az is ennek folytán, hogy fegyvereiket eladták vagy elzálogosították. Ez időben a török terjeszkedés és a vidékek meghódolása, mind nagyobb mérvet öltött, s Heves megye tiszántúli része is felosztatott most már a török hűbéresek között. Szolnok török szandzsákká emeltetett, melyhez tartozott Bala-Szent-Miklós is. Szolnokon ez idő szerint Hassan várparancsnok alatt 528 főnyi török őrség volt. Szent-Miklóson Veli Sulejman alatt 193 főből álló őrség s 9 tüzér volt. Eger vára ez idő szerint Hatvan, Buják, Salgó, Fülek, Szechény, török kézben levő várakkal volt környezve.

1559-ben Verancsics jelentette, hogy Eger vára ellen a kunok és ezek szomszédságában szándékoznak erődítéseket emelni; jelenti azt is, hogy az országban pusztítva szerte kóborló hajdúk szemmel tartására királyi biztosokat kellene kiküldeni; majd kémei jelentéséből megtudta azt is, hogy a budai pasának szándéka Eger ellenében négy erődítést építeni; jelesen Jászberényben, Hevesen, Csegén és Csáton, mely által a vár őrsége be lenne kerítve.

A király 1559 dec. 2-án irt Verancsicsnak, hogy Jászberényben várkastély építését erélyesen meg kell akadályozni, mindamellett a békekötést a magyar csapatok prédálásai által megsérteni nem kell; bár a török részről a magyar részekbe gyakori beütések, rablások fordultak elő. A budai pasa azonban nem hagyott fel azon tervével, hogy Jászberényben várkastélyt építtessen, úgy hogy midőn előbb oda küldött négy emberét ismeretlen tettesek meggyilkolták, december kezdetén a jászberényi zárdába egy új tisztet küldött hét egyén kíséretében. Azonban még ez évben a szerzetesek a várost el nem hagyták, mert Zeleméry egri főtiszttartónak ez évi számadása szerint a várba beszolgáltatott tizedbárányokból a Jászberény városi ferenczi szerzeteseknek kegyadományul hat darab adatott ki.

Zeleméry László főtiszttartónak az 1559-60-ik évi egri vár számadásai szerint a jászkunok adózási és szolgálati viszonyai ez évben sem változtak, sőt növelte a terhet a vidéki és a várban használt mérték közötti nagy különbözet annyira, hogy a Jász-Nagy- és Kis-Kunságból ez évre beszolgáltatott 1468 véka búzára-e miatt még 210 vékát kell felüladni; mi annyival terhesebb volt, mert ez időben a Nagykunság területéből új adományozások által több községet elszakítottak.

Egy igen kellemetlen, s az akkori idők felfogását jellemző viszályos ügy merült fel Verancsics s a várőrség vezetői között. Ez a török fogoly-váltság ügye volt. Azon időben valóságos vadászat tartatott úgy a török, mint magyar őrségek részéről, hogy különösen tehetősebb egyének foglyul ejtessenek, s ezek váltságdíjaival öregbítsék jövedelmeket. A török foglyok váltságdíjából a szokásos részlet a várnagyokat illette. E szokásos részlet az egésznek 2/3-ada volt, és az egyharmad püspöki illetéknek tartatott fel. Az egri várban, úgy látszik, másképpen értelmeztetett e szokás, mert a püspök távollétében a várnagyok a váltság összeget rendesen magoknak tartották meg. Verancsics püspök, Ali török fogoly esetéből kívánta a váltságösszeg harmadrészét magának. Bebek György valahol foglyul ejtette Tálya község török földesurát Alit, kivel váltságdíjára megegyezvén, szabadon bocsátotta, hogy azt összeszedhesse és részére elküldje. Ali Tályára is elrándult, hogy a jobbágyoktól váltság díjára valamelyes összeget szerezhessen be. Itt lepték az egri várőrök, és a várba hurcolták. Verancsics püspök jogtalannak ítélte Bebek foglya ilyen módú letartóztatását, és elbocsátását sürgette. De a várőrség körében az állíttatott, hogy Bebek tartozik egy itteni tisztnek, ezért a fogoly szabadon- bocsátását megtagadták, és ennek fejében 5 ezer frt. váltságösszeget szabtak Alira. Ali kiegyezett, és akkor a pénz beszedés végett szabadon bocsátották, sőt segédkeztek részére, hogy törlesztésül a tályai jobbágyokon 1000 frtot bevehessen, mely összeg az egri őrség vezetőinek adatott át. Ezután Verancsics püspök most már a váltság összeg harmadát, mint jogos illetékét követelte magának. Erre kitört az összeütközés, mert az őrség vezetői az egész összeget magoknak kívánták megtartani, hivatkozva az egyezményre. Ennek következménye lett: hogy Verancsics az engedetlenkedő vezéreket, Zeleméry provisort, és Jakusith várnagyot felmentette állásuktól, és helyükbe Pesti Ferencz kamarai tagot provisorrá, és Reghi Kelement Zoltay várnagytársává nevezte ki.


Esztergomi kanon

A kanonok kezdetben közösségben éltek, együtt étkeztek, egyforma öltözetben jártak, idővel kisebb házakat építettek maguknak és a közös otthon megszűnt. Tagjai csak fölszentelt papok lehettek. E szabálytól azonban gyakran eltekintettek. Megtörtént, hogy egyik-másik föl nem szentelt tag, miután javadalma után megszedte magát, visszatért a világi életbe, s nem egyszer a papság és az egyház legnagyobb ellensége lett. A föl nem szentelt kanonok nem részesült minden jövedelemben: majorságot nem bíztak rá, nem részesült a temetési díjakból, a napi osztalékból, a jobbágyság által fizetett rendkívüli taksákból stb. A kanonok ruházata hosszú, bokáig érő reverenda volt, amely fölött ünnepélyes alkalommal cappát viseltek. A tonzúra, s a 16. sz-ig a szakáll és a bajusz nem hiányzott. A magánéletben, főként a lovaglás miatt, rövid ruhát és kalapot is viselhettek. Összes tagjának állásukból folyó kötelessége volt a helybennlakás (helybennlakási kötelezettség), ami alól fölmentést csak akkor nyertek, ha a királyi udvarnál kaptak alkalmazást vagy tanulmányúton voltak külföldi egyetemen. E szabály megszegését szigorúan büntették, így 1512: azokat a kanonokat, akik nem tartózkodtak Esztergomban, tekintet nélkül arra, hogy az érsekség udvarában alkalmaztattak-e vagy tanulmányaikkal foglalkoztak, megfosztották jövedelmeiktől. Ezen intézkedések dacára a kanonok megtették, hogy egyszer megkapott engedélyre hivatkozva évekig nem mutatkoztak Esztergomban. Ezért Kanizsay János érsek (1387-1418) hozzájárulásával elrendelték, hogy Szentt Adalbert, a főszegyh. védősztjének ünnepén, az összes kanonok köteles Esztergomban megjelenni, s az egész nyolcadon keresztül részt venni a konventmisén és vesperákon. Esztergomi kanonok 1560-ban: Casletani Nikáz, Nagybaráti János, Zeleméry János.


Az egri vár hadi és élelmi felszerelésének, 1555-ik és 1562-ik évi leltára.

Midőn Dobó István átvette az egri vár vezetését, az 1551-ik évben Guthay Péter ellenőr leltárt vett fel a hadi és élelmezési felszerelésről. Ily leltár vett fel Zarkandy Pál várnagysága idejében is, akkor midőn Ujlaky halála után a püspöki szék üresen állott, s az összes javadalmak a vár javára fordítgattak. Ezen 1554-től 1557-ig terjedő időközben a várnak hadi és élelmi felszerelése és kezelési szervezete ilyen volt: A vár gondnoka (provisor) volt Zarkandy Pál, helyettes gondnoka Körmendy Mátyás, kir. ellenőre Peliny Gábor, számvevője Sukán János. A többi személyzet, mint írnokok, kulcsár, sáfár, szakácsok, pincemesterek, kocsisok, kertészek s a vár mesteremberei, ugyan úgy volt rendszerezve, mint azt az előbbi időkből ismerjük. Ezeknek rendes élelmezése is szokott módon a püspöki birtok terhére történt. A fizetések is ugyanazok, mint más évekből ismerjük, azon különbséggel, hogy a két egyesült megye Heves és Borsod alispánjai részére pénzfizetésül most 50-50 frt van elszámolva.

1562-ik évben, midőn új várgondnok neveztetett ki Peliny Bálint személyében, az ez által máj. 15-én felvett leltár is ismert előttünk, (kiadva a történettár 1881. év folyamában.) Ezen leltárból ismerjük meg a vár boros pincéit, melyek részint a várban részint a városban voltak. A várban a pince következő ágakra oszlott: hosszu-ág, olász-ág, egyenes-ág, uj-ág, gomba-ág, belső kereszt-ág, külső kereszt-ág, hárs-ág, kut-ág, tok-ág, melyekben akkor 134 egész, s 7 kezdett hordóban volt 4177 köböl bor. A városban következő pincékben voltak a vár borai elhelyezve: barátok pincéjében 84 hordó, a szurdok pincében 4 hordó, Borbély Fábián pincéjében 13 hordó, Zachariás pincében 18 hordó, Zeleméry pincében 8 hordó, Lantos pincében 14 hordó, összesen 62 hordóban 1919 köböl. Az abauji heiczei pincében volt bor 24 hordóban 319 köböl.

Van egy élő legenda, mely szerint az első aszút Szepsi Laczkó Máté készítette 1620-ban, hogy ajándékként kedveskedjen vele Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszonynak. SZEPSI LACZKÓ MÁTÉ -1576-1633-, aszúbor feltalálója, református lelkész. Szepsiben született 1576-ban. Itt tanult, majd Sárospatakon kapta a magasabb fokú képzést. Tanulmányai elvégzése után Olaszliszkán és Kassán tanít. Innen megy Lorántffy Mihály anyagi támogatásával Wittenbergbe tanulni, ahol az ottani magyar diákok elöljárója lesz. Tanulmányai alatt verseket, teológiai feljegyzéseket ír magyar és latin nyelven. Hazatérve Erdőbényén lesz prédikátor, kántortanító ami abban az időben papi, tanítói és gazdálkodói tevékenységet is jelentett egyszerre. Közben a szőlőművelés fejlesztésén dolgozik Hegyalján. Felismeri a furmint és a hárslevelű többszöri kapálásának fontosságát és a késői szüretelés idején hordóba kerülő aszúszemek jelentőségét. 1620-ra kidolgozza azt a technológiát amellyel megalapozta azt a borfajtát, amelyet a borok királyának is emlegetnek. Elsőként Lorántffy Zsuzsannát ajándékozza meg a nemes itallal 1631-ben. Négy év múlva már a sárospataki Rákóczi-pince leltárában is szerepel két hordó aszúbor. Ezt azonban a feltaláló már nem élte meg. 1633-ban Erdőbényén halt meg. Szobra a Kossuth utcai szoborparkban Lavotha Géza alkotása.

Szepsi Laczkó Máté...




TOKAJ, ARANY SAS

Az 1571. évi szerződés szerint Garay János a tokaji Piacz utca felső során lévő kúriát kapta a pincével és az említett aszúkészletekkel. Garay Anna ugyanott az alsó soron lévő kúriát örökölte. Tekintettel arra, hogy az említett aszúkészlet mellett még tarcali, tállyai, keresztúri és tolcsvai borok is szerepelnek a szerződésben, kiterjedt pincerendszer létezése feltételezhető. A birtoktörténet egy további adata, hogy Brandenburgi Katalin a jezsuita rendnek is adományozott tokaji birtokot. A jezsuita ház pedig a mai rk. plébánia épülete volt. A fent említett minden épület a tokaji főtér déli végében, illetve a közeli hegyoldalon helyezkedik el. Ez a pincerendszer a legenda szerint 24 ágból állt, melyből ma 12 ismeretes. Az egykori Piacz utcának ezen a végén nincs más kiterjedt pincerendszer. A szomszédos Arany Sas (Tokaj egykori híres szállodája, épülete ma is áll) épülete egykor a Zeleméry kamarás család birtokközéppontja volt, s 1568-tól jól követhető más szálon futó története.


SZOLNOK

Tekintve e város fekvését, a Zagyva folyónak a Tiszába szakadása által képezett védelmi helyzetét, már régóta e vidéknek egyik nevezetesebb pontja és kulcsa volt. De nagyobb történelmi jelentőséget szerzett e városnak azon nevezetes erősség, mely itt később I. Ferdinánd alatt 1549 és 1550-ben a törökök feltartóztatására épült, kik készültek e helyet elfoglalni, s itt várat építeni, hogy maguknak e vidéket biztosítsák, s innét a szomszéd Heves vármegyét is elfoglalják vagy nyugtalanítsák; a miről az országnak ezen a vidéken lakó főemberei és különösen Heves vármegye rendei. I. Ferdinánd 1549-ben gr. Salm Miklós és Báthory András fővezéreit Szolnok elfoglalására küldi, kik az egri vár visszafoglalása után az eddig magára hagyatott Szolnokot is minden ellenállás nélkül elfoglalták, majd összehívták e vidék főembereit, nemeseit és földnépét, az építendő vár területének kijelölésére, amit szeptember közepe táján építtetni kezdték Istvánffy szerint azon a helyen, hol a hét vezér által épített vár egykor állott. Szolnokon már a régibb időkben királyi sólerakó hely vagy raktár volt, amint ezt bizonyítják több oklevelek, melyekben a régi adományok értelmében vagy törvényes járandóságok fejében monostoroknak vagy más erre jogosult személyeknek a szolnoki raktárból bizonyos mennyiségű só évenként kiszolgáltatni rendeltetik. Kik bírták hajdan e várost? Némelyek szerint Szolnok régen az erdélyi vajdák birtoka volt, kik hivataloknál fogva egyszersmind külső Szolnok vármegyének is örökös főispánjai voltak; de ez még nincs kellőleg bebizonyítva. Úgy látszik, hogy Szolnok eleinte a korona vagy kincstár birtoka volt, és csak később adományoztatott egyes családoknak. Egy 1214-ki adománylevél szerint a szolnoki vámjövedelemnek egy része (portiones portus de Zonuk, qui est juxta Miler) ugyan Boleslav váci püspöké volt, melyet ő a leleszi prépostságnak adományozott; de volt-e a nevezett püspöknek vagy a váci püspökségnek itt más birtoka is, és meddig volt a nevezett prépostság ezen néki adományozott vám jövedelem birtokában, arról nincs adatunk. 1411-ben Zsigmond király Szolnokot hazánk több várai- és városaival együtt az ország rendeinek beleegyezésével Belgrádért s annak kerületéért Wukovics György ráczországi kényúr (despotus) s albániai fejedelemnek, Helena hitvesének és fiainak adta cserében, melyeket a nevezett fejedelem a következő 1412-dik évben a budai káptalan előtt veronai Birini Pál rokonára iratot át. 1422-ben Zsigmond király kiváltságlevelet adott Szolnok városának, melyben annak polgárait és lakosait a királyi harmincad és mindenféle vám alól felmentette. Ami arra mutat, hogy már akkor a város Birini Pálról a koronára visszaszállott. 1513-ban Palóczy Mihály bírta e várost; de ez 1519-ben maradék nélkül elhalván, többi birtokaival együtt e város is testvérére Antalra szállott, s miután a mohácsi ütközetben ez is elesett és maga után semmi maradékot sem hagyott volna, Szapolyai János 1527-ben e várost hűséges szolgálatáért Krón Gothárd budai várnagynak adományozta. De úgy látszik ez sem sokáig bírta e várost; mert 1538-ban azt már Werbőczy István birtokába találjuk. De Ferdinánd is jogot tartván Szolnokhoz, azt a Palóczy család kihaltával 1527-ben Félegyházy Miklósnak adományozta, s ennek magvaszakadtával 1530-ban ismét devecseri Csoron András veszprémmegyei alispánnak ajándékozta. Minthogy azonban akkor a Tiszántúli vármegyékkel együtt Szolnok is Zápolya -Szapolyai - hatalma alatt állott; Ferdinánd adományai nem érvényesíttethettek, s Werbőczy István, maradt e város birtokában, kiről az aztán átszállott az ő leányától Erzsébettől és Dombay Jánostól született unokájára, Dombay Annára s ennek férjére Hennyei Miklósra, ki abban 1561-ben Ferdinánd által is megerősíttetett, s az egri káptalan által is beiktattatott, kiről az ismét átszállott Zeleméry Miklósra, az ő vejére, kinek maradékai itt még a XVII. század közepe táján egy regestrum szerint ötödfél portát bírtak. A Zeleméry család kihaltával e város senkinek sem adományoztatott; mióta pedig Cusani Jakab császári hadvezér által 1710-ben a felkelőktől visszafoglaltatott, állandóan a kincstár birtoka.


KIRÁLYHEGYES és RÁKOS

Királyhegyes - amely 1563-ban báránytizedet adott Gyulára -, valamint Rákos a Jaksicsok nagylaki uradalmához tartozott, leányágon öröklődött tovább: felesége után az előbbire Zeleméry László érsekújvári provizor és Dóczy Miklós, az utóbbira csupán Zeleméry formált igényt. Csanád megyében - elsősorban a Jaksicsok telepítési tevékenysége következtében - megjelentek a szerb falvak, s számuk a török megszállás alatt tovább növekedett. Jármy András, 1647-ben a szegi Dóczynak leányági örököseként formált jogot Csókásra és Rákosra.


NYÁRSAPÁT

A helység északon Törtellel, délen Nagykőrössel, Nyugaton Csemővel és Cegléddel határos. A helység a Duna-Tisza közi homokhátságon, a Vecsés-Pilis-Cegléd környéki homoklepel területén helyezkedik el. A helység egy apátságról nyerte nevét, amelyet nyárfa jelzővel láttak el (Nyársapáthi). Az apátságra vonatkozó középkori oklevél nem maradt fenn. Először 1376-ban történik említés róla, s ekkor már a Nyársapáti család tulajdonát képezte a falu. A család egyik leszármazottja, Nyársapáti Klára, a birtokot Werbőczy Istvánra hagyta a XVI. század közepén. Nyársapát a Werbőczy família leányágán jutott a Zeleméry család birtokába. Ez a család kihalt a XVI. Század végén, s a birtok Lorántffy Mihály kezére került. Az ő leánya volt Lorántffy Zsuzsanna, I. Rákóczi György felesége, s így Nyársapát fele a Rákóczi család birtokába jutott. Nyársapát másik felét a Forgách család birtokolta. A falu az 1670-es évekig lakott volt. A török adóösszeírások szerint 1580-ban 40, 1590-ben 31 adózó fő lakott a helységben. A XVI. század végén kezdődő tizenöt éves háború idején elnéptelenedett a falu. A nagykőrösi tanács 1626 évi számadáskönyve még pusztának jelöli, a kőrösiek használták. 1628 után újranépesült a helység. A kőrösiek 1632-ben pénzt adtak a nyársapáti templom építésére. A Forgách család 1663. évi urbáriuma szerint, négy jobbágyuk lakott a helységben. A falu az 1670-es évekre elnéptelenedett, lakói Ceglédre és Nagykőrösre húzódtak be.

Tekintettel arra, hogy a Forgách és a Rákóczi család Nagykőrös mezőváros földesurai is voltak, Nyársapát a kőrösiek használatába került, árendába vehették. A sajnálatos történelmi körülmények is a puszta birtoklását erősítették. A Rákóczi-szabadságharc bukása után a két földesúri család birtokainak felét elkobozta a kamara. Nagykőrös mezőváros tanácsa, hogy a puszta birtoklását biztosítsa, az elkobzott részeket megváltotta saját költségén, s az 1 Forgách-rész mellé, a család számára megszerezte a Rákóczi 1 részt is. Ily módon vált a puszta 3 részének birtokosává a Forgách família, míg a megmaradt 1 Rákóczi rész, II. Rákóczi Ferenc leányának jogán, az Aspremont család kezére került. Nagykőrös megmaradt a puszta árendás birtokában, s 1818-ban pedig - a földesúri megváltakozás alkalmával - örökös tulajdonába kerül a mezőváros Nyársapátnak. A tartós birtoklás a puszta intenzív használatát eredményezte.


LÉVA VÁRA

Vármegye: Bars, Szlovákia Felvidék A középkori erősségét Léva /Levice/ város belterületén kereshetjük fel, messziről csak a felső vár sziklatömbje emelkedik ki a környező lakótelepi háztömbök közül. A D-i oldalon épült, egykori fahíd helyén napjainkban már egy hosszú kőhíd íveli át a régen feltöltött széles vizesárok helyét. Az 1558-as esztendőben Dobó István, az egri hős, kapta meg Lévát, ő kezdte el építtetni a D-i fal mentén a reneszánsz stílusú, emeletes palotát. Mire 1571-ben elkészült, Dobó már a pozsonyi fogságban sínylődött. 1558-ban Habsburg Ferdinánd király, az Erdélyben elszenvedett fogságáért kárpótlásul, ruszkai Dobó István bárónak adományozta Léva és Végles váruradalmait, ezen kívül 7 ezer arany zálogösszeg fejében megkapta Telkibánya és Gönc mezővárosait. Dobó Erdélyben lefoglalt vagyona pótlására az uralkodó lekötötte a szenci harmincad vámját is, 30 ezer arany elejéig. A nagyurat, mint lévai várkapitányt, kinevezték Bars vármegye főispánjává. Az új tulajdonos nagyarányú építkezésekbe kezdett a lévai várban. A külső vár D-i részén, a kapu mellett egy reneszánsz stílusú palota építésének munkálatai kezdődtek meg. 1568-ban koholt vádak alapján Bécs városában letartóztatták Dobót, aki azonban nem sokáig volt börtönben, mivel szolgái segítségével, parasztruhába öltözve, megszökött és a jól megerősített Léva várába húzódott be. A bécsi udvarban ez után elterjedt annak a híre, hogy Dobó István, Balassa János és más magyar főurak letaszítva a Habsburgokat, Magyarország királyává János Zsigmondot, Erdély török által pártfogolt urát akarják tenni. A következő esztendőben, a pozsonyi országgyűlésen megjelenő Dobó István főurat és Balassa Jánost az őrség letartóztatta Habsburg Miksa császár és király parancsára. Dobót és Balassát a pozsonyi várban őrizték külön szobákban, de nem a börtönben, hanem a palotaszárnyon. A szolgáik szabadon jöhettek-mehettek hozzájuk, az élelem is elegendő volt, de a bor Dobó szavai szerint alávaló volt. Gyakran tartottak ellenőrzést a szobáikban, nehogy a szökéshez való dolgokat tartsanak maguknál. A Dobó birtok Léva várát ekkoriban Zeleméry László igazgatta, aki a fogoly báró unokaöccse volt. Balassa 1570 tavaszán megszökött a fogságából, de a beteg és köszvényes Dobó István nem vállalkozhatott ilyen kalandos szökésre, a történtek után egy évig még a feleségét sem engedték be hozzá. Mivel később meghalt János Zsigmond, Erdély ura, a koholt vádak elavulttá váltak, így végül 1572 áprilisában megnyílt a szabadulás útja Dobó előtt. Szerednyei várába távozott, ahol rövidesen kilehelte lelkét az 1552-es egri hős. Hatalmas vagyonát, így Léva várát is, a fia Dobó Ferenc örökölte meg, aki 1572. okt. 21 és 1602 + között a barsi főispán tisztségét viselte. Természetesen a kisebb-nagyobb török portyák állandóan veszélyeztették a környékbeli jobbágyfalvak lakóit, de 1578-ban magát a végvárat is megtámadták a pogány csapatok. Rohamukat azonban sikerrel visszaverte a helyőrség. Miután 1602-ben ruszkai Dobó Ferenc fiú utódok hátrahagyása nélkül meghalt, minden birtoka visszajutott a bécsi Kamara kezelésébe. A XVII. század a Habsburg császári ház önkényuralma elleni hadjáratoktól volt zajos, így 1605-ben Bocskai István hajdúkatonái, 1619-ben Bethlen Gábor erdélyi fejedelem csapatai előtt nyitottak kaput a magyar végváriak. Bár a törökök sűrűn megjelentek ezen a vidéken, a királyi végvár viszonylagos biztonságában megindul


VÉGLES VÁRA

Bányavidék, Felső-Magyarország, Zólyom megye. A Polánából kiágazó s az Ocsova patak bal partja mentén terjedő alacsony ágak jól ívelt dombos térséggé törpülnek, melynek egyik déli magaslatán Végles vára, a hasonló nevű uradalomnak székhelye áll. Már 1299-ben van említés róla; majd királyi kézre jutva megerősíttetett. Nagy Lajos már mulatott benne; még most is látható a várban számos liliomdísz. Zsigmond három ízben adott ki okleveleket Véglesen, melyet 1424-ben Borbála királynénak adományozott. Aztán Erzsébet királyné bírta, ki előbb Ebersdorfi Reinprechtnek adta. A későbbi zavarokban Giskra foglalta el s megtartotta I. Mátyás adományaként haláláig. A mohácsi vész után Ráskay István, aztán Dobó István, majd meg Zeleméry László és testvérei bírták. Az egyik vártoronyban most is olvasható ez a fölírás: Ladislaus de Zelemér procuravit Anno Domini MDLXVI. Tehát 1566! Aztán Balassa Jánosé lett. A török járás a vár megerősítését kívánván, az 1578. évi 27. törvénycikk elrendelte, hogy Liptó megye 12 napi kézi és fuvarmunkát végezzen Végles erődítésénél. 1578-ban harc folyt falai alatt a törökökkel; 1605-ben, midőn Bocskay hadai megszállták, már kamarai tulajdon volt. 1690-ben az Esterházyak birtokává lett. 1682-ben Zólyommal együtt megszállta Thököly; II. Rákóczi Ferencz fölkelésekor pedig 1703-ban Bercsényi elfoglalván, hét évig a kurucok bírták. Kiváló nevezetessége e várnak a mostani kápolna helyisége. Ez egykor nagyszerű lovagterem volt, melyről e munkának Építészeti emlékek Felső-Magyarországon című közleménye már megemlékezett.Végles a Felvidéken található, Szlovákiában.




A székelységnek leginkább a vármegyei nemességhez hasonlító rétege, a primor.

Azok a katonáskodó székelyek, akik a hadjáratok alkalmával vitézségükkel kitűntek, az uralkodótól birtokadományban részesültek. Ezek a birtokok a Székelyföldön kívül helyezkedtek el, betagozódva a királyi vármegyék feudális rendjébe. Ezekben az adományokban többnyire természetesen azok a székelyek részesültek, akik nagyobb áldozatokat vállaltak, esetleg egy egész csapattest parancsnokai voltak. Így természetes, hogy ezek az adományok is elsősorban a székelység felsőbb rétegeit illették, főképpen a primori állapotúakat, esetenként a lófőket is. Ez a két réteg viselte a tisztségeket is, és mivel a legnagyobb részt ők vállalták a katonáskodás terheiből, a falvak közös földjeinek nyílhúzással történő évenkénti újraosztása alkalmával is nekik juttatták a legnagyobb földterületeket, a legtöbb telket. Ez azzal a következménnyel járt, hogy noha a Székelyföldön hosszú ideig nem beszélhetünk személyi függés kialakulásáról a vagyoni differenciálódás már egészen korán megkezdődött. Ez a folyamat eredményezte, hogy bizonyos, korábban is tekintéllyel bíró családok felemelkedtek, vagyoni helyzetük és az általuk betöltött tisztségek révén a székelység között egyfajta primus inter pares szerepre tettek szert. A vármegyék területén nyert birtokaik pedig esetenként azt is lehetővé tették, hogy néhányan az országos nemesek soraiba emelkedjenek. Arra a kérdésre, hogy 1562 előtt ki tekinthető primornak, a források nem adnak egyöntetű választ, sőt olyan is előfordul, hogy az egymást követő évek összeírásai illetve feljegyzései némelyeket hol primorként, hol lófőként említenek. A székelységnek 1506-ban Agyagfalván tartott nemzetgyűlésén hozott végzések aláírói a széki "elsők", azaz a primorok voltak. Az aláírások számából ítélve az egész Székelyföldön összesen 30 primor volt. Marosszéken és Aranyosszéken összesen hét primort tartott számon az összeírás, név szerint Alard Ferencet, Apaffi Lénárdot, Barcsai Gáspárt, Dénes Andrást, Gyalakuti Mihályt, Tatár Gergelyt valamint Tót Miklóst. Bár a korábban említett 1506-os nemzetgyűlési jegyzőkönyv "elsőkről", azaz primorokról beszélt, sok esetben nehézzé teszi a besorolást, hogy ugyanazok a nevek időnként a lófők között szerepeltek. A primorok pontos számarányairól a különböző székekben a 16-17. századig nem készültek összeírások. Az elsők közé tartozik az az 1566-ban készült lista, amelyben feltüntették mindazon primorokat és lófőket, akik János Zsigmond mellett harcoltak. A listán, mivel nem népesség-összeírás, csupán a hadban részt vettek névsora, nem szerepelt mindenki. Az összeírt főnépek közül 17-en udvarhelyszéki (Kornis Mihály, Kornis Farkas, Petki Mihály, János Geréb, Jánosy Péter, Boldizsár és György Geréb, Nyujtódi György, Petki Bálint, Daniel Péter, Balássy Ferenc, Benedekfi István, Benedekfi Péter, Kachay Mihály, János Geréb, Begessy János, Andocsi Lőrinc), 12-en marosszéki (Lázár Imre, Lázár Ferenc, Lázár János, Tóth Balázs, Zeleméry Péter, Váradi Pál deák, Kun Benedek, Csányi István, Lázár Lőrinc, Balássy István, Chernezy Gáspár, Bekes Farkas), 4-en csíki (Lázár István, Lázár János, Lázár Farkas, Becz Imre), 19-en háromszéki (Sepsi: Kálnoki Bálint, Daczó György, Daczó Ferenc, Mikó Miklós, Kálnoki Tamás, Baróti Pál, Kézdi: Bernáld Miklós, Apor István, Domokos Tamás, Domokos István, Apor Imre, Apor Péter, Csomortán László, Orbai: Basa Péter, Mikes Benedek, Mihálcz Miklós, Mikes Mihály, Szörcsei Demeter, Bodor Pál) primorok. Egy minden bizonnyal ugyanakkor készült és csak Udvarhelyszékre vonatkozó névsor azonban az eddig felsoroltakon kívül a primorok között említ néhány olyan székelyt is, akik a másik névsorban a lófők között szerepeltek. Igaz, hogy 1562 előttről nem maradt fönn székely összeírás, de amennyiben a Basta-féle lustra adatait legalább arányait tekintve jellemzőnek fogadjuk el a 16. századra vonatkozóan, akkor érdekes összefüggéseket figyelhetünk meg. A feudalizálódás mértéke a jobbágyok számarányával szoros összefüggésben állt. A Székelyföldön a 17. század elején ez az arányszám 10% körül mozgott. A különböző székek esetében azonban jelentős eltérések mutatkoztak. A jobbágyok aránya Udvarhelyszéken volt a legjelentősebb, mintegy 14%. Ezt követi Marosszék 10%-a, ami még szintén viszonylag magasnak tekinthető. Voltaképpen a másik két (illetve hat) szék arányai ennél jóval kisebbek, Csíkszék lakosságának mindössze 7%-a volt jobbágy, míg Háromszék lakosságának csupán 5%-a. Figyelemre méltó ezzel párhuzamosan az, hogy ezekkel az adatokkal nem egyenesen arányos a nemesség helyzete. Azt feltételezhetnénk ugyanis, hogy a nemesek ott voltak a legjelentősebbek, sőt ott váltak inkább hasonlóvá az országos nemesekhez, ahol a jobbágyok aránya nagyobb volt, tehát a feudalizálódás is előrehaladottabb volt. Ennek viszont éppen az ellenkezőjét állapíthatjuk meg. A leghatalmasabbá váló primor családok ugyanis főképpen Csík és Háromszék területéről származtak, mint például a Mikó vagy a Lázár családok. A 16. századot vizsgálva ide sorolhatjuk a szintén csíki eredetű és a későbbiekben is jelentős Andrássy családot is. A még jelentősnek számító és udvarhelyszéki Kornis család nem volt ugyanis székely eredetű, Marosszéken pedig a már említett csíki Lázárok szerezték a legnagyobb birtokokat.

1570 tájékán...




Zeleméry László zsoltárai

Zugodik dulful magában a világ, Agyarkodik eggyütt a sok pogányság,
Es a népek mit gondolnak csak hivság, Kristus ellen támadot fok hamisság.


A zsoltár lejátszható Wav formátumban, melyet hangszerelte Bukovszki Beatrix, illetve rögzítette Jónás Levente


Először Bornemisza 1582-iki énekeskönyvének LXXX. a) lapján; nótajelzése az előbbi melódiára (Azon Notara) utal: Boldog {92.} az olyan ember az Istenben. A XVII. századi Kecskeméti Grad. 517. lapján, a 31. zsoltár szövege előtt ez a nótajelzés olvasható: Nota Zugodik dulful magaban ez vilag [mikor föl támad] (szöveg az 518. lapon: Boldogh az ollyan ember ez uilagon) [Szegedi 32. zsoltára; ugyanezzel a nótajelzéssel még a Gönczi-féle é. k.-ben, 1592. stb.]. További ide-utaló nótajelzések Illyés Sóltári Énekei-ben: 8. l. (3. zsoltár: A’ Sz: David nagy háborúságában), 29. l. (14. zsoltár [Sztáray]: Sokan vannak most is ollyan emberek), 38. l. (25. zsoltár [Sztáray]: Mikor Dávid volna keserűségben), 53. l. (33. zsoltár [Sztáray]: Mindenkoron áldom az én Uramat [ennek a szövegnek nótajelzése az 1593-iki bártfai énekeskönyv 313. lapján Görcsöni Ambrus először vsz. 1574. körül megjelent Mátyás királyról szóló históriás énekének dallamára utal: Notaia: Arpad vala fő az kap(itányságban)], 60. l. (36. zsoltár: Nyomorúság szenvedő hív keresztyén), [83]84. l. (51. zsoltár. David, Dóeg gonosságát hogy látá), 92. l. (62. zsoltár. Saulnak a’ Dávidhoz jó szerelme), 94. l. (63. zsoltár: Sztáray]: Meg-halgassad az én imádságomat), 112. l. (91. zsoltár [Sztáray]: Melly igen jó az Ur Istent dicsirni!), 126. l. (112. zsoltár: Kerefztyének kik e’ földön lakoztok), 127. l. (115. zsoltár: Nagy öröme adaték én lelkemnek), [142]143. l. (146. zsoltár: Drága dolog az Ur Istent dicsirni [ennek a szövegnek nótajelzése az 1593-iki bártfai énekeskönyv 322. lapján Ilosvai Nagy Sándorról szóló énekének (1548.) dallamára utal: Notaia: Iol lehet nagy sokat szoltunk Sandorrul]) 144. (tévesen 134.) l. (147. zsoltár: Jerusalem dicsirjed Istened). Szövegéről l. Jénáki Ferenc: Kájoni János énekeskönyve és forrásai. Kolozsvár, 1914. 123. l. 144.

Maga a szöveg is XVI. századi (először 1574 előtti); a dallam pedig Tinódi Egervár viadaláról való ének-e melódiájának változata.

Zeleméry László, Zúgódik, dúl-fúl magában a világ kezdetű zsoltárának 29 változata maradt fönn. A szerző nevét az összeolvasandó strófakezdő betűk, a "versfejek" a szövegromlás miatt többnyire a "ZELEMERI LASzLH" alakban őrizték meg, de egy ilyen változat is akad köztük: "ZEFMSzDNKMISSAHN". Ez Illyés István kései, erőteljes átdolgozásának eredménye (Sóltári Énekek, Nagyszombat, (1693 és 1721: 56, 1749 és 1781: 5. stb.)). A katolikus Illyés "az eretnekséggel bőves" szövegekből csak a kezdőszavakat hagyta meg, de azokat sem lustaságból, hanem azzal azért, hogy ezzel a fortéllyal kalauzolja vissza az igaz útra a protestáns énekekhez szokott híveket: "Nótájokat amint tudtam, mind inkább megtartottam, sőt kezdeteket is, hogy akik azokhoz szoktak, mindjárt kezdetekből tudhassák. Egyébaránt a Sz. Bibliának bötűjéhez... a zsoltárokat alkalmaztattam, kihagyván..., melyek ott írva nincsenek, hanem... idegen és eretnek értelemmel is hozzá adattak. Úgymint II. zsoltárban: Zúgódik &c. a tradíciók ellen, alattomban dúl-fúl annak idegen szerzője!"

Újfalvi Imre, Keresztyéni énekek, Debrecen, 1602.

A gyulafehérvári Batthyaneumban őrzött Újfalvi-énekeskönyv unikum példányának van egy hasonmása. A kötet több helyen sérült, csonka. A könyv incipitmutatót is tartalmazott: Táblája az énekeknek. Az elkallódott részeket itt-ott kézírással pótolták a könyv egykori használói. A 42b oldal alján olvasható a következő 17. századi bejegyzés: Itt híja vagyon, le kell írni. Az 1616-os debreceni kiadásban található Zeleméry László zsoltára is.


Esztergomi Érsekség Jogigazgatója

Nyitra megyének Mocsonok helységében marhavásárlás céljából 1574. évben megjelent Budai István, Tóth Lukács, Nagy Péter, Jakabfi Péter, Sánta Ambrus és Gyalus Urbán szegedi polgárok, ahol őket Bakits Péter más szegedi lakosok tartozásai miatt bíró elé állította és 100 frt. lefizetésére marasztaltatta. A letartóztatott szegediek ügyüket a galgóczi úriszékhez fellebbezték, ahol azonban Bakitsnak adtak igazat, ámbár ő a követelését időközben megkapta, így a szegedieken semmi követelése nem lehetett volna. A szegediek így fizetni kényszerültek, csakhogy szabadságukat visszanyerjék. A lefizetett összeget Bakits állítólag a galgóczi úriszék tagjaival megosztotta. Budai és társai igazságos ügyük orvoslása végett ezután négy évig jártak-keltek. Megfordultak Zeleméry László előtt, az esztergomi érsekség jogigazgatójánál, s pénzük visszaszolgáltatására ítéletlevelet is nyertek. Keserves panaszukkal Rudolf király előtt is megfordultak, ki 1578. évi jan. 29-én gr. Salmis-Neuburg Gyula udvari tanácsost utasította, hogy a szegedi kereskedőktől jogtalanul behajtott 100 frt-t nekik visszaadják, ami ha be nem következik, a szegediek feljogosíttatnak, hogy a galgóczi alattvalókat, ahol ezeket érik, elfoghassák, letartóztathassák s vagyonaikból 100 frt követelésük erejéig magukat kielégíthessék.


Esztergomi Főszékesegyház Kincstára

Melyet a bazilika nyugati részében a főoltár háta mögötti emeletes épületben őriznek, egyike hazánk legnevezetesebb és legrégibb kincstárainak, melyben a XI. sz.-tól egészen a legújabb időkig terjedő egyházi tárgyak őriztetnek. E kincstár alapját azon egyházi felszerelések képezik, melyekkel Sz. István, a főszékesegyház alapítója szerelte azt fel; gyarapították az esztergomi érsekek és kanonokok, valamint királyaink is, különösen Hunyadi Mátyás. A kincstár sok viszontagságot élt át az idők folyamában, melyek megalapították gazdagságát, s megrongálták vagy átalakították tartalmát. Legbecsesebb darabjai a bizanti ízlésű u. n. békecsók tábla, melynek rekeszes zománcai hasonlítanak a m. sz. korona ékítményeihez, de jelenlegi formájában már két eredetileg egymáshoz nem tartozott darabból áll; az u. n. eskü kereszt a XII. sz. végéről, melyre legutóbb I. Ferenc József tette le a koronázási esküt, az u. n. apostoli kereszt, mely előbb prímásaink és királyaink előtt, Batthyány prímástól kezdve azonban csak királyink előtt szokott vitetni, szintén a renaissance ötvösművészet alkotása, de gombja és nyele újabb, ezt Simor J. prímás készíttette; a Zeleméry és Baráti-féle keresztek, az előbbi a XVI., utóbbi a XVII. sz.-ból. A liturgikus tárgy, melyet Zeleméry László érseki adminisztrátor által készíttetett, az esztergomi kincstár Mátyás-kálváriájának előkép szerepéről tanúskodó talpaskereszt.


Zeleméry László felesége nagylaki Jaksics Skolasztika

Elég érdekes felfedezésre tettem szert Zeleméry László feleségének vérvonalbeli eredetével kapcsolatban. Minden gyermek és felnőtt ismeri a Dracula történetet. Azt is tudjuk, hogy az eredeti Dracula vár Törcsváron van, a mai Románia területén. Dracula vagy más néven Vlad Tepes leszármazottai között pedig ott van SKOLASZTIKA. Lássuk csak a családfát és nézzük meg, milyen híres emberek származnak ebből az ágból.

01. Vlad IV/III Tepes "The Impaler", DRACULA
02. Mihnea I "The Bad",
03. Ruxandra (lánya)
04. Polixena (lánya)= Marko Jaksa
05. Skolasztika= László Zeleméry (meghalt 1576?)
06. Anna Kamarás de Zelemér= András Forgách (meghalt 1612)
07. Petru Forgách (meghalt 1637)= Katalin Ujfalussy
08. Katalin Forgách de Ghymes= Imre [III] Perényi (meghalt 1651)
09. Katalin= Zsigmond Kemény
10. Zsigmond Kemény= Anne Vaye
11. Christine= Balthazár Bánffy de Losoncz
12. Terézia= Mihály Rhedey de Kis-Rhede (meghalt 1791)
13. László Rhedey de Kis-Rhede (meghalt 1835)= Ágnes, Gregor Inczedy & Caroline de Nagy-Barcsa lánya
14. Claudine= Alexander of Wurttemberg (meghalt 1885)
15. Francis, Duke of Teck (meghalt 1900)= Mary-Adelaide of Britain
16. MARY OF TECK= GEORGE V, Anglia királya

Jaksics Skolasztika birtokai és azok későbbi birtoklói

1530 szept. 7. I. (Szapolyai) János király jóváhagyja Jaksics Márk végrendeletét, melyben feleségére, Polixénára és leánygyermekeire (Zavona, Erzsébet, Mária, Milicza) hagyja egyéb más birtokai mellett Csomorkányt és Sámsont. Jaksics Péterné, aki erős híve a reformációnak, buzgón alkalmazza a cuius regio, eius religio elvét. Az általa birtokolt Csomorkányon evangélikus gyülekezetet hoz létre.

1535 dec. 21. I. János király megerősíti Jaksics Márk végrendeletét, mely szerint Csomorkány falut, Kutast és Sámsont leányainak adja.

1536 márc. 4. Jaksics Márk feleségét, Polixénát és lányait Zavonát, Erzsébetet, Máriát, Potendiánát, Skolasztikát és Annát beiktatják a nagylaki uradalomba, melyhez Csomorkány, Sámson, Rárós és Tót-Kutas is tartozott. Ebben az oklevélben Csomorkányt oppidumként említik. dec. 10. Jaksics Márk a feleségétől kért 10000 forint fejében csomorkányi és sámsoni birtokát leköti feleségének és gyermekeinek.

1537 jún. 14. A csanádi káptalan újra beiktatja Jaksics Márk feleségét, Polixénát és leányait Csomorkány, Kutas és Sámson birtokába. Úrnépe birtokba iktatásánál részt vesz Férged bírája, Hajnal Lukács és Tompa Sebestyén.

1539 máj. 24. Jaksics István leánya, Iréne Szentszávai Herczeg Mátyás özvegye Jaksics Márk özvegyétől, Polixénától és leányaitól követeli az őt megillető leánynegyedet a csomorkányi birtokból. jún. 2. A csanádi káptalan figyelmezteti Polixénát és leányait, hogy adják ki a május 24-én követelt részt. júl. 9. A csanádi káptalan jelenti Pöstyéni Gergely országbírónak, hogy megidézte Polixénát, a fiúmagzat nélkül elhalt Jaksics Márk özvegyét abból az ügyből kifolyólag, hogy adja ki Jaksics Péter fiának, Demeternek a Csanád megyei (többek között Csomorkány, Tót-Kutas, Sámson) birtokaiból járó jegyajándékot és hitbért.

1541 szept. 4. II. Szulejmán szultán, Szapolyai János özvegyének, Izabella királynénak átadja Erdély és Partium kormányzását. Csanád vármegye ettől fogva Erdélyhez tartozik.

1553 febr. 6. Az esztergomi káptalan Pankota várában beiktatja a Losonczi lányokat a vásárhelyi kastélyba és tartozékaiba. márc. 25. A királyi adóösszeírás Csomorkányon 59, Fecskésen 57, Pereskutason 56, Vásárhelyen és Mártélyon 40-40, Férgeden 38, Mágocson 35, Ráróson 31 és Körtvélyesen 29 portát tüntet fel.

1555 júl. 25. I. Ferdinánd király, a gyulai vár kapitányának, Mágocsi Gáspárnak adta Pereskutast, Újvárost és a mágocsi részbirtokot. év folyamán Mágocsi Gáspár gyulai kapitány elfoglalta a nagylaki uradalmat s velük együtt Csomorkányt, Sámsont, és Tót-Kutast is. Rétkopáncsot ketten is birtokolták, Kende Péter és Balassi Bálint. Gorzsát ugyanebben az időben Bak György, ősteleki Sebestyén és Balassi Bálint bírta. Jaksics Márk leányai, Erzsébet (Dóczi Miklósné) és Skolasztika (Zeleméri Lászlóné) megosztoznak apjuk egykori birtokán. Ezek közé tartozott Csomorkány, Sámson és Kutas részbirtoka is. (lásd 1536. márc. 4.) Ártándi Kelemen, Jaksics Mária férje tiltakozik a királynál, hogy Mágocsi Gáspár elfoglalta felesége birtokait. Ezek között volt Csomorkány és Kutas is.

1556 jan. 26. I. Ferdinánd király megparancsolja Mágocsi Gáspárnak, hogy adja vissza Csomorkányt Ártándi Kelemennek.

1557. okt. 23.-1558. okt. 21. A csanádi szandzsák fejadó (harács) összeírásában a vásárhelyi náhijébe 19 település tartozik. Vásárhelyen 135, Mágocson 45, Fecskés 35, Csomorkányon 26, Batidán 18, Körtvélyesen 17, Rét-Kopáncson és Pereskutason 11-11, Gorzsán és Szentkirályon 8-8, Férgeden 7 adózó porta van. Az összeírás a lakosokat név szerint is felsorolja.

1558 júl. 14. Pereskutasra Mágocsi Gáspár végleges adománylevelet eszközöl ki a I. Ferdinánd királytól. dec. 12. A Jaksicsok hűtlensége miatt I. Ferdinánd király Csomorkányt Szula Boldizsárnénak, Vízkeleti Jakabnak és Gál Andrásnak adományozza. dec. Mágocsi Gáspár Miksa császárnak írt levelében Csomorkányt a gyulai vár tartozékának, értékes jószágnak tekinti, mely a vár leltárába is be van vezetve.

1560 márc. 29. Pöstyéni Gergely özvegye, Anna ellentmond Csömöri Zay Ferencnek, Liszti Jánosnak és Viczmándy Mátyásnak a vásárhelyi, rárósi és kopáncsi részbirtokba való beiktatásakor. júl. 7. I. Ferdinánd király Csáki Pál és Farkas vásárhelyi, rárósi és kopáncsi részbirtokait hűtlenség miatt Zay Ferencnek, Liszti Jánosnak és Viczmándy Mátyásnak adja. A vásárhelyi náhije a csanádi szandzsákból a szegedi szandzsákba kerül. A vásárhelyi náhijébe egy város (Vásárhely), 20 lakott és 3 lakatlan falu, 5 puszta, egy kikötő, két halastó és 8 malom tartozik. Az adóösszeírásban Vásárhely hét utcájában (Hód, Félször, Kazsó, Kanizsa, Nagy, Szent György, Új) 174 kaput, 184 családfőt számolnak össze. [A történeti statisztika módszerével számolva kb. 1200 fő lehetett a lakosság száma a városban.] A náhijébe tartozó Körtvélyesen 16, Férgeden 23, Szentkirályon 8, Gorzsán 8, Mártélyon 23 kapu után fizetnek adót. Bornemissza Pál püspök, királyi tanácsos megkapja Ferdinánd királytól Körtvélyest. Jaksics Erzsébet (Dóczi Miklósné) és Skolasztika (Zeleméri Lászlóné) megegyeznek az apjuktól, Jaksics Márktól örökölt nagylaki birtokot illetően. (l. 1536. márc. 4.) Csomorkányt két részre osztják, Sámsont és Kutast Jaksics Erzsébet kapja. Csomorkányon ekkor 34 adófizető porta van. Balassi Bálint és más nemesek Batidán hat portát birtokolnak.

1561 Debrecenben tartott református szinóduson a vásárhelyi eklézsiát a Makói Esperességbe sorolják. A királyi adóösszeírás szerint Vásárhelyen 167, Csomorkányon 59 (Jaksics Erzsébetnek [Dóczi Miklósné]) 31, és Skolasztikának [Zeleméri Lászlóné] 28), Fecskésen 40, Rétkopáncson 18, Pereskutas 16 és Batidán 9 porta van. Balassi Bálintnak Batidán és Rétkopáncson is van birtoka. Kéktóráróst 33 család lakja. A reformáció pártfogója Csáki László 41 portát birtokol Vásárhelyen.

1563 máj. 6. Miksa császár Dóczi Miklós özvegyét, Jaksics Erzsébetet erősíti meg Csomorkány, Sámson, Körtvélyes és Kutas birtokában. aug. 10. János Zsigmond király az elhalt Makó László Bihar és Csanád megyei javait, többek között Férgedet Varkocs Tamásnak adományozza.

1566 ápr. Vásárhely bérbe veszi a hozzá tartozó településeket. jún.-júl.-aug. A Gyula ostromára induló Petrev pasa tatár segédcsapatai elpusztítják a Vásárhelyt és a környező településeket: Csomorkányt, Pereskutast, Fecskést, Földvárat, Soltot, Szőlőst, Férgedet, Gorzsát, Sámsont, Tótkutast, Batidát, Körtvélyest, Mágocsot, Ráróst, Rétkopáncsot és Újvárost. Fecskés, Földvár, Solt és Szőlős soha nem települ újra. szept. 1. Gyulát elfoglalja a török. Ezzel Vásárhely végleg a török hódoltság része lesz. szept. 8. Halil bég Vásárhelynek bérbe adja a város környéki településeket.

1596 okt. 23-26. A mezőkeresztesi csata után tatár segédhadak dúlják fel a Körös-Maros közét. Ekkor pusztul el végleg Csomorkány, Férged, Tótkutas, Szöllős, Fecskés, Pereskutas, Gorzsa, Batida, Körtvélyes, Rárós, Rétkopáncs és Szentkirály. Vásárhelyt pusztáival az egri várnak rendelik alá.

1642 jun. 7. Lugossy Borbála a váci püspöknek írt levelében türelmet kér adósságának törlesztésére, mivel addig azt nem tudja rendezni, amíg a vásárhelyiek le nem rótták tartozásukat. nov. 7. III. Ferdinánd király a Polgár városában lévő hajdú vitézeknek, Túróczy Istvánnak, Csanády Jánosnak és Jakus Jánosnak adományozza többek között Csomorkány és Fecskés pusztákat.

1646 máj. 19. II. Rákóczi György erdélyi fejedelem Fecskést Keresszegi Kis Péternek adja. aug. 5. II. Rákóczi György erdélyi fejedelem többek között Férgedet Berecskei Erdéli Gáspárnak adja. dec. 5. III. Ferdinánd király Pereskutast és Tótkutast Kovács Jánosnak, Széll Mihálynak, Zólyomi Györgynek és Török Bálintnak adja.

1647 dec. 2. Kovács Jánost, Széll Mihályt, Zólyomi Györgyöt és Török Bálintot az egri káptalan beiktatja Pereskutas és Tótkutas birtokába. III. Ferdinánd király második dekrétumának 108. cikkelye értelmében a török kézen lévő Csongrád vármegyét Heves megyéhez csatolják. Vásárhely és a hozzá tartozó puszták (Panád, Szenterzsébet és Rárós) ekkor kerülnek át Csanádból Csongrád megyébe. Zongor Zsigmond csanádi püspök összeírja a püspökség birtokait, melyben környékünkről a következő pusztákat veszik számba: Batida, Csomorkány, Mezőkopáncs, Pereskutas és Tótkutas. A török Szentes környékén megütközik III. Ferdinánd király csapataival, minek következtében Vásárhely elnéptelenedik. Az 1647-ben készült Csongrád megyei adójegyzékben csak 2 portával szerepel. A város református esperességi központtá válik Losonczi István prédikátor működése alatt.

1662 júl. 2. Dobócz Péter, I. Rákóczi György egykori tiszttartója adóssága fejében Lorántffy Zsuzsannának adja Fecskés nevű birtokát. okt. 2. Gróf Balassa Imrét beiktatják Batida puszta birtokába. dec. 9. Tercsi Zsuzsanna özvegy Széky Péterné a mártélyi pusztarészeket volt férje első házasságából származó gyermekeinek: Széky Györgynek, Katának és Jánosnak engedi át. dec. 17. Kende Gábor, a Huszton állomásozó erdélyi hadak vezére ajándékot követel Vásárhelytől, orruk-fülük lemetéltetésével fenyegetve meg őket.

1663 jún. 15. Wesselényi Ferenc nádor utasítja a vásárhelyieket, hogy a Férged utáni adót ne Balassa Imrének, hanem Keresszegi Kis Péternek fizessék. júl. 20. Wesselényi Ferenc nádor tilt mindenkit, többek között Körtvélyes, Tótkutas és Sámson használatától, mivel ezek Szöllősi Mihály és Borbély Ferenc tulajdonai.


SZLOVÁKIA, II. RÁKÓCZI FERENC VÁRKASTÉLY...Borsi, Rákóczi u.



II. Rákóczi Ferenc szülőháza, 1676. III.27. látta meg itt a napvilágot a későbbi fejedelem. Legkorábbi részét az 1570-es években Zeleméry Kamarás Miklós építtette. Kiderült, hogy az évszázadok óta az újhelyi vár tartozékát képező falu csak a 16. század közepén került adományozás révén egy Perényi-familiáris kezére, s a leányágon örökös Zeleméry Kamarás Miklós, tokaji várkapitány emeltethette a mai kastély előzményét - az egyik osztófalba másodlagosan befalazott, de az eddigi kutatás számára nagyrészt ismeretlen évszámos kőfaragvány szerint 1579-ben. A Lorántffy-vagyon részeként kerül a Rákóczi-család tulajdonába 1616-ban. Nagyobb bővítésre I. Rákóczi György idejében került sor, az 1620-30-as években. Gazdagon faragott reneszánsz ajtó- és ablakkeretei, kandallói megmaradtak. Eddig ismert első leltára 1631-ben készült. Ebben emeletes, szépen bútorozott kastély leírását találjuk. A számos gazdasági célra szolgáló helyiség mellett nagy palota, mellette levő ház, ennek és a palotának a pitvara, új szegletbástya ház, mellette levő ház, asszony őnagysága háza, pitvar, palota folyosója (mind bútorozva) került leírásra. A kastélyudvaron kút volt.1644-ben Esterházy nádor I. Rákóczi György ellen vonuló serege elfoglalta a várkastélyt és feldúlta, ezt követően soha többé nem épült föl régi pompájában. Részletes, magyar nyelvű leltár készült róla 1694-ben. Eszerint bejáratához egy falábakon álló híd vezetett, melynek végén felvonóhíd volt. 1731-ben egy vizsgálat szerint a várkastély nagyon rossz állapotban volt, egyes szárnyak fedél nélkül álltak. A kastély 1990-ben ténylegesen a Borsi Önkormányzat tulajdonába került. Az 1998-ban Simon Zoltánnal végzett kisebb falkutatás meghatározta azután a sarokbástyával délről szomszédos terekben a 16. századi nemesi lakóházat, amelyet teljesen átformált az 1602 utáni Lorántffy-, majd Rákóczi-birtoklással kapcsolatba hozható, több szakaszos átépítés és bővítés. A kastély északi és északnyugati szárnyának felújítása 1999-ben kezdődött el. Az 1999-2006-os periódusban megtörtént a kutatás, az állagmegóvás, a tetőszerkezet felújítása, a tervezés és az engedélyeztetés. Az említett időszakban megújult a kastély hét földszinti, két emeleti helyisége, két további helyiség felújítás alatt áll. Az eddig elvégzett munkák lehetővé tették, hogy II. Rákóczi Ferenc szülőháza a látogatók számára megtekinthető.


Az oroszlán nem nyúlt az egri vitézhez...

Musztafa budai basa 1576-ban elhatározta, hogy meglátogatja Vác városában a nógrádi béget. Musztafa máig is híres budai basa volt, nemcsak azért, mert hatalmát nagy tapintattal gyakorolta s igazhitű létére annyira türelmes volt, hogy gyaur jobbágyai tanítására protestáns prédikátort vitetett Budára, hanem mert Budát gyógyfürdőivel együtt valósággal újjáépítette. Fejet hajtott a magyar vitézség előtt is, mert amikor Szigetvár hős védőjének, Zrínyi Miklósnak fejét elvitték hozzá, nem küldte Konstantinápolyba, hogy ott egy karó hegyén száradjon meg, hanem becsomagoltatta és elküldte a magyaroknak. Mikor a látogatás híre eljutott a nógrádi bég fülébe, tüstént meghívta az esztergomi béget egy kis megbeszélésre a fogadási ünnep előkészítése céljából. Mindjárt érthetővé válik ez a nagy igyekezet, ha tudjuk, hogy a magyarországi bégek a budai basának voltak alárendelve, lévén ő a vezérbasa, egyben ő volt a személyzeti előadó a szultáni udvarnál a magyar ügyekben, tőle függött a bégek kinevezése és fegyelmi esetén a bűnös bég megzsinóroztatása. Ami kényes dolog és torokcsiklandó is, mert a zsinór nem a bég kaftánjára, hanem a nyakára kerül. Musztafa basa megérkezésekor pergett is a megbeszélt műsor rendesen. A lakoma után rabnők táncában gyönyörködhetett a nevezetes Musztafa, utána a legjobb kardforgatók álltak ki vetélkedésre, egyikük mindjárt le is nyelte a győztes kardot, mivel, egyúttal kardnyelő bűvész is volt, erőművészek emelték egymást és az ünnepség fényét, majd sor került az utolsó számra. Az esztergomi bégnek volt egy oroszlánja, azt elvitette Vácra a megbeszélés szerint, hogy csattanúul szerény vérfürdőt rendezzenek a basa gyönyörködtetésére. A bég előhozatott a tömlöcből tíz egri vitézt, akik akkoriban, Ungnád Kristóf kapitánysága alatt ki-kicsaptak a törökökre s rabságba estek. A legdaliásabb vitézt oszlophoz kötötték és reá bocsátották az oroszlánt. Tréfa ide, mulatság oda, mindenki lélegzetét visszafojtva figyelte az eseményeket. Leginkább az érdekelt vitéz, aki fogát csikorgatta, hogy minden küzdelem nélkül kell életét adnia az urak mulatságára és még orrba se rúghatja a több mázsás bestiát, lévén erősen megkötözve. Az történt ugyanis, hogy az oroszlán lassan a rabhoz ballagott és elkezdte nyalogatni annak csizmáját. Kínos percek teltek el és az oroszlán hozzá sem nyúlt az egri rab vitézhez. Ekkor a vadállat őre cselekvésre határozta el magát. Eszébe jutott, hogy munkaadója dupla adag piláfot helyezett kilátásba célprémiumként, ha a dolog sikerül. Elővette ostorát és végigvágott az állaton. A következő pillanatban már nem volt, aki a piláfot megegye. A felbőszült oroszlán darabokra szaggatta az őrt. Mindezek láttán a nógrádi és esztergomi bégek térden állva kérték a budai basát, hogy kegyelmezzen meg a hitvány gyaurnak, mert Allah csodát tett vele. Musztafa bölcs volt. Neki ugyan nem tetszett a vérengzés, mert nem volt ilyen természetű, de ha már a bégek azt hitték, ám higgyék. Megvolt a vérengzés és ő kegyelmes is lehet. Megkegyelmezett a rab egri vitéznek és szabadon bocsáttatta. A vitéz neve nem maradt fenn, az eset azonban megtörtént. Ékes latin nyelvű levélben írta meg Zeleméry László, aki nem volt más, mint Dobó István testvérének, Dobó Annának fia. A levél 1576. június 7-i dátummal megtalálható az Országos Levéltár Történeti Emléktárában. Azóta sem járt olyan nagyúr Vácott. Talán Mária Terézia, akinek a tiszteletére az akkori váci bégek diadalkaput emeltek, ő pedig nem mert alatta átmenni, mert azt hitte, hogy reá rogyasztják ezek a kiszámíthatatlan magyarok.


MÉHES, GEREBENES, SÁLYI, VELKÉR

Wass György (megh. 1594), Kolozs megyei ispán. 1579-ben vásárolt részeket 1000 magyar forintért a Kolozs vármegyei Méhes és Velkér, illetve a Torda vármegyei Sályi és Gerebenes jószágokban. A méhesi birtokhoz tó is tartozott. Wass György a méhesi részjószágokért pereskedett Zeleméry Péterrel. Az erről szóló iratok a Haller család balázstelki levéltárában fellelhető. Az egyik irat (1577) egy tanúvallatás Tamási Bernát és Zeleméry Péter - Náznánfalvi, Náznánfalva, Nazna, Maros sz/m - méhesi birtoklásáról. Zeleméry János és Mihályfi Tamás - koronkai - leánya: Borbála ellentmondanak (1580) Wass György iktatásának a gerebenesi, méhesi, sályi, velkéri jószágrészekbe. Wass György perel (1583) Zeleméry Péterrel és fiával: Jánossal méhesi puszta jobbágytelekért és az ottani halastóért. Báthori Zsigmond ítéletlevele (1583) Wass György és Zeleméry Péter között Gerebenes, Méhes, Sályi és Velkér jószágrészekért folyó perben. Wass-t visszaiktatják. Tanúvallatás (1586) Mihályfi Tamás gyermekei: Borbála és János osztályáról Gerebenes, Méhes, Vályi és Velkér birtokokban. Wass György perel (1586-89) Zeleméry Péterrel, Mihályfi Borbálával a jószágrészekért.

Ez talán a legfontosabb felfedezésem (ha ő az a Zeleméry), hisz Péternek volt egy fia, János!


SZENTKIRÁLY

Zeleméry Miklós (egr.) egyike vala azoknak, a kik 1578-ban megvették Rozsályi Kún Domokos leányaitól meg Rozsályi Kún László- és Istvántól a középszolnoki szentkirályi, orbói részbirtokokat meg más vármegyebeli birtokokat. Szentkirály - mai korban - a Szentkirályi Ásványvízéről híres. Ki gondolta volna, hogy a Zeleméryeknek ott is volt birtokuk.


RÁNY (VÁMOSÚJFALU-OLASZLISZKA)

A vámosújfalui Rány a tokaj-hegyaljai borvidék egyik legrégibb szőlőhegyei közé tartozik. Már az Árpád-korban is biztosan voltak ott szőlők. 1248-ban készült a sárospataki váruradalom kapcsán határbejárás alkalmával említették meg először az írásos dokumentumok.
A Perényiek 1567-ben haltak ki, szőlőiket 1570 a királyi udvar birtokolta, majd a Dobó családnak adományozta, 1578-ban tőlük a Zeleméry család örökölte meg, majd nem sokkal később nőági örökölés útján a Lorántffy családé lett a Rány. Ez a rész később, 1616-ban ugyancsak hozományi rész volt Lorántffy Zsuzsannának (1600−1660) I. Rákóczi Györggyel (1593−1648) történő házasságában. Viszont a Rákóczi család a Rányon csak a fejedelemasszony 1660-ban történt elhunytát követően lett teljes jogú földesúri birtokos, illetve tulajdonos a szőlőhegyen. Ugyanakkor 1644-ben a tokaji uradalom ura a Rákóczi család lett is, így a két nagy Rány szőlőbirtoktest lényegében egy kézben egyesült.


BLATNICA

Szlovákia területén a téglákat a 16. századtól kezdődően a 20. század feléig látták el a téglagyár tulajdonosának (építtetőjének) jelével, néhány esetben feltüntetve a készítés helyét és idejét. A téglákon gyakran egyszerre több adat szerepel, általában csupán iniciálé formájában. Találhatunk azonban teljes neveket, vagy összetett címereket is. Régebben a téglagyárak elsősorban a nemesek tulajdonát alkották, akik számára a téglát gyártották. Több esetben csupán időszakosan működő téglagyárról volt szó, amelyet egy egy építkezés idejéig használtak.

Zeleméry Ioanes téglagyár, Nitrianska Blatnica




Szabolcs megye birtokviszonyai a XVI. században

A 1500-as évek vége felemelkedő családja a Forgách és a Rákóczi. A Forgách család esetében már a 17. századi befolyásos nagybirtokos család jelentős katonai és egyházi pályát befutó tagjainak első sorában kell látnunk Forgách Zsigmond felső-magyarországi főkapitányt, aki 1598-ban 226 háztartást birtokolt. A Rákóczi család nagy birtokszerzője: Rákóczi Zsigmond Szabolcs megyei birtokosként az 1588. évi adójegyzékben tűnt fel mindössze 17 adózó portával, hogy azt a 15 éves háborúra 101 háznyira bővítse. Ez a hatalmasnak tekinthető gyarapodás alig tíz év alatt következett be, és előrevetítette a család további tagjai pályafutását. Ezt már a Báthory családnál hangsúlyozni kellett volna, de inkább itt teszem meg: a kialakuló Erdélyi Fejedelemség vezetőinek hatalmát szinte minden esetben felső-magyarországi, tiszaháti nagybirtokok alapozták meg, mint a Báthoryak és a Rákócziak esetében is láthatjuk. A két család sorsa különösképpen e területen is megfigyelhető: a Báthoryak a 16. század második felében jelentős szabolcsi és más felső-magyarországi birtokokkal rendelkezve szerezték meg az erdélyi fejedelmi süveget, majd Báthory István személyében a lengyel királyi trónt. Rákóczi Zsigmond még csak a család további hatalmát alapozta meg birtokszerzéseivel, és jóllehet ő maga is elérte azt, amit a Báthoryak: a fejedelmi széket, de ez már életének vége felé történt meg. Mégis elmondhatjuk, hogy I. Rákóczi György erős erdélyi uralmát, illetve a harmincéves háború nyújtotta lehetőségeket kihasználva a fejedelem magyarországi aspirációit ez a vagyon tette lehetővé. Fia, II. Rákóczi György pedig ezen túlmenően ismételten az északi szomszéd, Lengyelország irányába akarta külpolitikáját kiterjeszteni, és kitörni abból a korlátozott önállósággal rendelkező hatalmi helyzetből, amit az Erdélyi Fejedelemség félhűbéri helyzete okozott. A megye nemessége középrétegének felső részét alkották a Dersyek és a Szokoly (Szakolyiként is előfordulnak) család tagjai, akik ugyan összes adózó birtokukat tekintve elérik a 100 portát, de az egyes családtagok kezén lévő birtokok nagysága sokszor az ötvenet sem haladja meg. A Dersyek (sok nagybirtokos családhoz hasonlóan) a század végére elvesztik birtokaik nagy részét, mivel addigra mindössze 3035 adózó portát bírhattak. A Szokoly család tagjai ellenben mindvégig megtartották helyüket a megye középnemességének felső rétegében. A század közepén 83, illetve 122 porta után adóztak jobbágyaik, a század végén pedig több mint 170 porta, illetve 352 háztartást köteleztek adózásra. Utóbbi esetében nagyjából egyenlő nagyságú birtokokkal számolhatunk. Az említett két család mellett a Bornemissza, Dobó, Gúthy, Hodossy, Károlyi, Kenderessy, Possay átlagosan 6085, az Anarcsy család 4050, a Bessenyei, Csomaközy, Derencsényi, Esztáry, Farkas, Iklódy, Kérchy, Komoróczy, Korna, Kutassy, Megyery, Móré, Orossy, Paksy, Tárkányi, Vay, Zeleméry 20-25 portával rendelkeztek. A felsorolt családoknál is azonban érzékelhetőek azok a folyamatok, amelyeket a nagybirtokos rétegnél jóval élesebben mutatkoztak meg: a Bay, Brodarith, Hodossy, Kemecsey, Megyery, Móré, Perkedy, Possay, Ramocsa családok a század közepén még a megye középbirtokosainak felső rétegét alkották, a század végére azonban ezek a családok vagy eltűntek a birtokosok közül, vagy már igencsak megcsappant portaszámmal látjuk őket viszont a dikajegyzékekben. Ezzel szemben a Dengelegy, Károlyi, Monaky, Lövey családok a század utolsó negyedében tűntek fel a megye középbirtokos rétegének felső részében. E családok között olyan is előfordulnak, akik értelmiségiként nyertek lehetőséget a boldogulásra, és egy elfogadható egzisztencia megteremtésére. Hozzájuk tartozott a Szabolcs megyében birtokos Wékey Ferenc felső-magyarországi hadbíró is, aki 1566-ot követően szerepel a dikajegyzékekben.


Érsekújvári PROVIZOR-Zeleméry István

Van egy vámjegyzék, s magyar oldalon fektették fel azokról, akik az Érsekújvár - mai Szlovákia területén - melletti jatói Nyitra-hídon állataikkal - szarvasmarha - vagy szekerekkel átkeltek. 1585. március 18-án Oszmán aga váci török főharmincados a következő ügyben fordult felvilágosításért Nagyszombat városához: két-három évvel korábban Székely Gáspár makói lakos hajtotta át a váci harmincadon Csütörtök Lukács közel száz csődörét. Mivel az adóslevelet annak a nevére szokás kiállítani, aki az állatokat áthajtja, Oszmán most azzal a kéréssel fordult a nagyszombati tanácshoz, hogy miután Székely nem hajlandó magára vállalni a fizetési kötelezettséget kényszerítsék rá Csütörtök Lukácsot a harmincadösszeg lerovására. A Pozsonyi Kamara tanácsosai 1589. június 21-én felterjesztésben sérelmezték azokat a kártételeket, amelyeket az ország alsóbb részeiből, a török hódoltságból (ex partibus huius regni inferioribus, ex Turcica ditione") érkezett tőzséreknek a királyi Magyarországon a legkülönbözőbb hatalmaskodók okoztak. A felterjesztés tulajdonképpen a makói és Makó környéki kereskedők panaszait általánosította, akiket Kovács Ferenc surányi katona több ízben megkárosított részben úgy, hogy állataikat, részben úgy, hogy azok árát lefoglaltatta. A Kamara ezt különösen azért tartotta sajnálatosnak, mert úgymond Makón és a vele szomszédos falvakban több olyan tőzsér akad, aki nagy marhacsordákat hajtana fel a királyi Magyarországra (audimus autem plurimos esse in prefato Mako et aliis locis illi vicinis questui boario adsvetos, qui multam pecorum copiam ad has partes adducturi essent"), ha nem rettegnének Kovácstól. Némi fogalmat alkothatunk a letartóztatott összegek és áruk nagyságáról abból, hogy ugyanezen felterjesztés szerint Zeleméry István érsekújvári provizor nem kevesebb mint 1050 forintot vett el Révay Mihályné ismeretlen helyen lakos hódoltsági jobbágyától, Pap Jánostól, amelyet az általa felhajtott marhák árában kapott.

Ki a provizor?

Az intéző valóban jó szó, sokkal jobb, mint a gondnok, mely újabb szövegkörnyezetben állná meg a helyét. Történeti szövegekben ugyanakkor az intéző mellett ugyanakkor az inspektor szó is használatos, jelentése a Magyar értelmező szótár szerint uradalmi intéző. Az inspektor/intéző nagy hatalommal bíró személy volt, ennek megfelelően hajléka is tekintélyes volt. A ház szó nyilván jó, általános megoldás, de a kúria (udvarház) szó talán korhűbb. Az inspektor a vár/uradalom ura alá tartozó szolgálók közül a legmagasabb rendű; hatalmasabb, mint a provizor, amit közvetve az is mutat, hogy utóbbiból több is lehet.


A Mezőkeresztesi csata (1596. október 26.)

Bevezetés: Az 1596. október 26-án lezajlott csata kétségtelenül a török elleni 15 éves háború (1591-1606) egyik legnagyobb összecsapása volt. Fontosságát azonban nem elsősorban méretének, hanem az utókor által ráaggatott szimbolikus jelentések egész sorának köszönheti. Ezek szerint Mezőkeresztesnél nem egyszerűen két hadsereg, hanem két nagyhatalom, két politikai rendszer, két kultúra, két vallás, egyszóval két világ, a Kelet és a Nyugat csapott össze. A küzdelem nem mindennapi jellegét hangsúlyozza, hogy a csatamezőn megjelent három állam egy-egy meghatározó reprezentánsa is. Az összecsapásban az Oszmán Birodalmat a szultán III. Mehmed, az Erdélyi Fejedelemséget Báthori Zsigmond, a Magyar Királyságot és a Német Nemzet Szent Római Birodalmát pedig Habsburg Miksa főherceg képviselte. Mivel az oszmánok ellen felsorakozó seregben nemcsak a dunántúli, az alsó- és felső-magyarországi csapatok, hanem Erdély katonái is jelen voltak, az egyesült had a Magyar Királyság egységét is jelképezte. A csata még ennél is átfogóbb dimenziókba helyeződik, ha a lüneburgi és az anhalti hercegek vezette segélycsapatokat az európai keresztény szolidaritás megnyilvánulásának tekintjük. E kétségtelenül nagy ívű szimbólumsor nem sejtethet mást, mint hogy a mezőkeresztesi csata kulcsfontosságú, döntő összecsapás volt. Az általános vélekedés szerint azonban ezt a sorsfordító lehetőséget a Habsburg-hadvezetés bűnös módon eltékozolta. E napjainkig ható megítélésben az a legszomorúbb, hogy olyanok alakították ki, akik semmit sem tudtak a török kor hadviselési gyakorlatáról, és abban az időben terjedt el, amikor a Habsburg ellenesség a politika része volt, és mint ilyen jelentős hatást gyakorolt a hivatalos történetírásra is. Előzmények: A mohácsi csata után Magyarország három részre szakadt; egy török megszállási területre, a tulajdonképpeni Magyar Királyságra (amely Habsburg fennhatóság alá került), és az egyenlőre még független Erdélyi Fejedelemségre (amely adóval fizetett a töröknek a függetlenségéért). Az 1590-es évek elejére az európai gazdasági válság, az Oszmán Birodalom kiéleződő belpolitikai problémái, a kialakuló nemzetközi "szövetségi" rendszerek és nem utolsósorban a magyar végvidék rendezetlen katonai helyzete olyan súlyos feszültségeket eredményezett, melyek orvoslására mind többen csak egyetlen lehetőséget láttak, a háborút. 1590 és 1593 nyara között a Magyar Királyság egyes részein, a nagy összecsapást előkészítendő, már helyi háború folyt. 1593 nyarán Haszán boszniai pasa - jelezve ezzel az 1568 óta fennálló drinápolyi béke semmissé válását - 20000 emberrel és 10 ágyúval ostrom alá vette Sziszek várát. A vár felmentésére érkező keresztény hadak azonban szétverték és a Kulpa folyóba szorították az ostromlókat. Szeptember végére viszont megérkezett a még tavasszal mozgósított szultáni sereg, ami Veszprémet és Palotát elfoglalva átszakította a nagy gonddal építtetett magyarországi védelmi rendszert. A keresztény hadak válaszul 1593-94 telén elfoglaltak egy sor Nógrád megyei várat, és néhány kisebb ütközetben is győzedelmeskedtek. 1594. szeptember 29-én viszont - jócskán ráijesztve ezzel az Udvari Haditanácsra - a nagyvezír elfoglalta a Bécs előterében fekvő Győrt. Ám a hangulat, az előző évi sikereknek köszönhetően, továbbra is bizakodó maradt. Annál is inkább, mert 1595-ben Erdély - és vele Moldva és Havasalföld is - csatlakozott a török elleni háborúhoz. Az oszmánoknak ettől kezdve, megosztott erőkkel, két fronton kellett harcolniuk. Ebben az évben nem is voltak túl eredményesek, elvesztették Esztergomot és az ország másik felében, a Maros mentén, még vagy tíz kisebb várat, Gyurgyevónál pedig az erdélyi-havasalföldi hadak szétverték a nagyvezír hazafelé tartó seregének utóhadát is (1595. október 29.). Az Oszmán Birodalom számára tehát létkérdéssé vált, hogy Erdélyt és a román fejedelemségeket leválasszák az átkarolással fenyegető keresztény koalícióról. Hogy a stratégiai, geopolitikai helyzet ilyetén alakulását Isztambulban meglehetősen veszélyesnek ítélték, jelzi az is, hogy az 1596. évi hadjáratot az Oszmán Birodalom "legtekintélyesebb embere", a szultán, III. Mehmed vezette.



Mivel a keresztény sereg összetétele meglehetősen vegyesnek ígérkezett, a különféle nemzetek összefogására, az ellentétek elsimítására olyan rangban és tekintélyben mindenki fölött álló személyt kellett keresni, akinek mind a "német segélyhadak", mind a magyarországi főkapitányok, mind pedig az erdélyi fejedelem hajlandó volt engedelmeskedni. Ezzel a bonyolult, embert próbáló feladattal az uralkodó II. Rudolf, Habsburg Miksa főherceget bízta meg. A névleges fővezér csak kevés katonai tapasztalattal rendelkezett, így minden stratégiai és taktikai döntést a seregrészek vezetőiből és főbb tisztjeiből álló haditanács hozott meg. A szultán hatalmas erőkkel közeledett, a keresztény csapatokat azonban, mivel nem tudhatták, hogy a határ felől merre indul majd az oszmán sereg, egyelőre nem lehetett összevonni. Christoph Tieffenbach kassai főkapitány Felső-Magyarországot vigyázta, Pálffy Miklós Dunán inneni és bányavidéki főkapitány és Adolf Schwarzenberg Buda körül, a főherceg Magyaróvár körzetében, az erdélyiek pedig otthon gyűjtötték a hadat. A hadvezetés elképzelése, mely szerint Hatvan elfoglalásával, majd Szolnok megtámadásával kell az oszmán sereget a hódoltság területén tartani, jó volt. A harcoknak az ellenfél területére való áthelyezésével, illetve a két kulcsfontosságú vár elfoglalásával sikerült volna semlegesíteni a szultáni hadjáratot. Ahhoz, hogy ezt megérthessük, tudnunk kell, mennyire fontos szerepet játszottak a török kori Magyarországon a várak. A 16. század természetföldrajzi viszonyai - hűvös, erősen csapadékos időjárás, szabályozatlan folyók, patakok, hatalmas kiöntések, kiterjedt mocsarak, lápok, erdők - erősen behatárolt területekre korlátozták a közlekedést. Így, egy-egy nagyobb, néha országrésznyi régió ellenőrzéséhez elég volt egyetlen, nagyobb közlekedési csomópontban fekvő vár megszerzése, birtoklása. A várba, a helyőrségnek mint végrehajtó hatalomnak szárnyai alá húzódva kaptak helyet az állam kormányzati, gazdasági, jogi feladatokat ellátó szervei. Különösen igaz volt ez a hódoltság területén fekvő török várakra. Mivel az oszmánok uralma kizárólag a várakra épült, ezek elvesztése az adott régió feletti katonai, politikai és gazdasági ellenőrzés megszűnésével járt. A fentiekből nyilvánvaló, hogy Hatvant és Szolnokot a törökök nem engedhették át, a felvonuló szultáni had mindenképpen ezek megvédésére vagy visszaszerzésére indult volna. A terv tehát jó volt, de a kivitelezés nem sikerült. Hatvant 1596. augusztus 15-én a keresztény hadak ugyan ostrom alá vették, de az esős időjárás szinte lehetetlenné tette a közlekedést és az utánpótlást. Ostromágyú, szekér, fegyver és lőszer volt elegendő, de hiányzott a mozgatáshoz szükséges igaerő. Ráadásul Hatvan török parancsnoka pontosan tudta, hogy az o szívós ellenállása hozzájárulhat az ez évi szultáni hadjárat sikeréhez. Az oszmán sereg stratégiai célja ebben az évben Erdély megleckéztetése, illetve a keresztény szövetségtől való elszakítása volt. Hatvan elfoglalása, illetve az ellenfél támadó fellépése azonban némi tervmódosítást tett szükségessé. Az új cél Eger bevétele lett. Ha az erőd és a környező területek oszmán kézre jutnak, az Erdély és a Királyi Magyarország közötti kapcsolattartás megnehezedhet, sőt veszélybe kerülhet. A török szeptember 21-én érkezett meg Eger alá, október elsején pedig - a korban egyébként példás gyorsasággal - már indult is a felmentő sereg. Az állandó esők miatt felázott utakon azonban a tüzérséget és a szekereket alig tudták mozgatni. Kevés volt az igavonó, s ami volt, azt is annyira kimerítették az erőfeszítések, hogy a sátrak, a poggyász, valamint a tüzérség és a lőszer legnagyobb részét Füleken kellett hagyni. A vár felmentésére igyekvő három keresztény seregrész október 18-án egyesült Sajóvámosnál. A dunántúli és alsó-magyarországi főkapitányságok csapatait Pálffy Miklós és Adolf Schwarzenberg, a felső-magyarországi hadakat Christoph Tieffenbach kassai főkapitány, az erdélyieket pedig névleg a fejedelem, gyakorlatilag azonban Király Albert vezette. A sereg tábori marsallja (Feldmarschall), azaz a stratégiai és taktikai műveletek kidolgozásáért és gyakorlati végrehajtásért felelős főtisztje, a sereg "esze" a Németalföldön és Franciaországban nagy hadi tapasztalatot szerzett Adolf Schwarzenberg volt. Igaz, Eger várát közben október 13-án védői feladták, ám az akkor már közel 40 000 főt számláló egyesült keresztény had képesnek látszott az erősen megrongált vár visszaszerzésére. A sereg vezetői a Sajóvámoson megtartott hadi tanácskozáson eldöntötték, hogy Mezőkereszteshez vonulnak. Az ekkorra már felégetett mezőváros stratégiai jelentősége abból adódott, hogy rajta keresztül vezetett az egyetlen olyan út a királyi Magyarország felé, amelyen nagyobb haddal, ágyúkkal, szekerekkel is fel lehetett vonulni. Keresztestől északra a Bükk hegység erdős nyúlványai, délre pedig a Tisza mocsarának kiöntései tették lehetetlenné egy hadsereg mozgását. Ha tehát a keresztény sereg itt foglal állást, egyrészt könnyedén elállhatja az esetleg további hadműveletekre készülő szultáni had útját, másrészt, az ellenfél elvonulása után, gyorsan elérheti, és visszafoglalhatja Eger várát. Előcsatározások: A keresztesi mező harcászati szempontból is igen előnyös állásnak látszott. A körülbelül 9 x 5 km kiterjedésű mezőt északról erdők és a Bükk nyúlványai, nyugatról és délről a Lator, illetve a Kácsi patak, keletről pedig a Csincse ér mocsaras völgye tette jól védhető, bevehetetlen erőddé. A keresztény sereg október 20-án Miskolcnál táborozott, majd a 21-érol 22-ére virradó éjszakát Mályi és Nyék térségében töltötte. A rövid éjjeli pihenés után már kora hajnalban megkezdődött annak az új felvonulási rendnek a kialakítása, ami az eddigi, csaknem két mérföld hosszú menetoszlopot váltotta fel. A keresztény csapatok a rajtaütések kivédése, illetve a csatarend gyors megformálása érdekében, négy oszlopban sorakoztak fel. A Héjő folyócskával párhuzamos bal oldali oszlop kizárólag lovasokból, míg a dombok által védett jobb oldali oszlop lovasokból és magyar gyalogosokból állt. Középütt, a külföldi gyalogezredeket magába foglaló oszlop élén a hadsereg főparancsnoka, Miksa főherceg, illetve a lüneburgi és anhalti herceg nehézlovassága haladt. A Pálffy vezette előhad szintén csak lovasokból állt. A három, egymással párhuzamosan haladó oszlopot két oldalról az ágyúk, hátulról pedig a 4000 magyar hajdú által őrzött szekérvár biztosította. A közel 50000 katona, a 97 ágyú, valamint a 8000 szekeret és körülbelül 10-15000 embert magába foglaló seregvonat (kocsisok, lovászok, kovácsok, mesteremberek, inasok, szolgák, kereskedők, markotányosok stb.) rendbe állítása és elindítása bonyolult és időigényes feladat volt. Így nem csoda, hogy már jócskán délutánra járt az idő, mikor a keresztény és a török előőrsök a keresztesi mezőn először megpillantották egymást. A sereg előtt járó Király Albert erről értesülve az erdélyi előhadból 300 kopjás lovast rendelt az ellenfél erejének kipuhatolására. Ennek a lovas csapatnak a felvonulásával egy időben keveredett harcba Hermann Christoph Russwurm főstrázsamester és Johann Baptist Pezzen főszállásmester kísérete is. A két főtisztet a hatalmas ember-, ló- és szekértömeg elhelyezésére alkalmas táborhely kijelölésére küldték előre. A velük levő 5-600 német lovas, illetve a 300 erdélyi kopjás csapott össze először a török előőrsökkel. A tapasztalt katonának számító Pezzen és Russwurm, akiknek már tisztüknél fogva is kiváló szemmértékkel kellett rendelkezniük, azonnal átlátták, hogy a velük lévő csekélyke erő nem lesz elegendő a Keresztes előtt felsorakozott török lovasok ellen. Segítségkérésükre Adolf Schwarzenberg tábori marsall, hogy a kialakult helyzetet és a török erejét személyesen mérhesse fel, maga vezette harcba az erősítést. Ez az osztrák lovasokból (kb. 9-1000 fő), 3 felső-magyarországi lovas puskás kompániából (300 fő), néhány kompánia vallonból (kb. 3-400 fő) és ismeretlen számú magyar lovasból állott. A magyarok pontos számát ugyan nem ismerjük, de aligha lehettek kevesebben a külföldi lovasoknál, mert az erdélyi sereg teljes elővédje, kb. 20 zászlónyi huszár bizonyosan részt vett ezekben a harcokban. Az ide-oda hullámzó lovas elővédőharcnak a keresztény sereg közeledése vetett véget. A török elővéd, ami már az előreküldött 3-3500 főnyi keresztény lovassággal is nehezen birkózott meg, a mezőt ellepő ellenséges sereg, illetve a közeledő erősítések láttán jobbnak látta elhagyni a csatateret. Az elbeszélő forrásokból arra következtethetünk, hogy a szétrebbenő lovasság átkelt a Kácsi patakon, de a túlparton sem állt meg, hanem az ágyúkat és a gyalogságot magára hagyva tovább futott Mezőkövesd felé. A cserbenhagyott oszmán gyalogság egyetlen esélye a túlélésre a félig lebontott híd, illetve az átkelők megtartása, megvédelmezése volt. Ha az est leszálltjáig a túlparton tudják tartani az ellenfelet, a sötétben már könnyebben egérutat nyerhetnek az üldözők elől. A török gyalogság esélyeit nemcsak a védekezésre alkalmas pozíció, hanem a patak túlpartján elhelyezett 43 könnyű mezei ágyú tűzereje is jelentősen növelte. Igaz, ezeket egyelőre nem vetették be, mert a hátrálókat üldöző német és magyar lovasok megállításához a janicsárok puskatüze is elégségesnek bizonyult. Az átjutás legegyszerűbb módja persze a járópallóitól megfosztott, de szerkezetileg teljesen ép, és így gyorsan helyreállítható keresztesi híd megszerzése lett volna. Ennek elfoglalására az efféle harcokban jártas, puskákkal felszerelt, de a páncélt és sisakot nem viselő, így a külföldi ezredeknél gyorsabban mozgó magyar gyalogság látszott a legalkalmasabbnak. A Király Albert vezette erdélyi sereg gyalogosainak egy csapata próbálkozott meg először a híd megszerzésével. Ám a kiváló célpontot nyújtó zárt egységre már érdemes volt ágyúval lőni. A 43 török mezei ágyú meglepő, de komoly veszteségeket nem okozó sortüzét követően a csapat, ahogyan az a csatárharcra kiképzett könnyű gyalogsághoz illik, azonnal szétrebbent, majd a falu romjainak fedezékébe húzódva lőni kezdte a törököket. A kialakult rövid állóharcot a Schwarzenberg marsall által küldött hat tábori ágyú, illetve az újabb magyar erősítések befutása billentette ki az egyensúlyi helyzetből. Míg a lövegek, illetve a megszaporodó magyar gyalogság erősödő tüzelése a törököt a hídfőnél lekötötte, az erdélyi kék drabantok (kb. 800 fő), a fejedelem személyi testőrségét alkotó elitcsapat a hídtól kissé lejjebb átkelt a patakon. Mivel eközben komoly ellenállásba nem ütközött, sikerült a hídfőt védő török csapat oldalába kerülnie. Az innen leadott sortüzek el is döntötték az összecsapás sorsát. A már úgyis hátratekintgető török gyalogság, a bekerítés lehetőségétől megriadva, futni kezdett. Az ellenállás megtörését kihasználva a hídnál harcoló magyar gyalogság és néhány könnyűlovas egység átjött a patakon, és üldözőbe vette a menekülőket. Időközben besötétedett, de a hadsereg vezetése, éjszakai támadástól tartva, a menetrendben álló csapatokat nem engedte szétszéledni, tábort verni. Az október 22-én kora hajnaltól késő estig tartó álldogálás és menetelés, a szabad ég alatt hadrendben eltöltött október végi éjszaka, a víz, a tüzelő, a meleg étel hiánya nemcsak a katonákat, hanem a lovakat is teljesen kimerítette. Így a parancsnokság a következő két napra kénytelen volt a csapatoknak pihenőt engedélyezni. Október 23-át a sereg alvással, főzéssel, a lovak ellátásával, a szekerek és a poggyász rendbe szedésével, illetve egy, a táborozásra alkalmas terület (folyóvíz, tűzifa, védett fekvés) keresésével töltötte el. Az új, szabályos katonai tábor kijelölése már e nap délutánján megkezdődött, de a sereg átköltözése, a rengeteg felszerelés, poggyász áthordása, a sátrak előírt rendben való felverése csak másnap, 24-én fejeződött be. Az új, szekerekkel körülvett, megerősített tábor északi vége az alsó-ábrányi Kálvária-domb, a déli pedig Mezőnyórád mai központjának vonalában húzódott. A nyugati oldalt a Sályi (Lator) patak csúszós, meredek partja zárta le, keleti szélét pedig - a terepviszonyok alapján - a Sashalom gerincének észak-déli vonalában sejthetjük. A helyben maradás nem csupán az emberek és lovak kimerültsége, egyes alakulatok lemaradása miatt volt helyes döntés, hanem azért is, mert a keresztény hadsereg vezetése csak meglehetősen ellentmondásos információkkal rendelkezett az ellenség helyzetéről és szándékairól. 23-án délután még olyan - egyelőre meg nem erősített - hírek érkeztek, mely szerint a szultán és udvartartása már négy napja elment Szolnok felé, a sereg pedig lassanként hazaszéled, illetve tábort bont és elvonul.

A csata:
Október 24-én kora délután - a török táborban raboskodó Nyáry Pál, volt egri kapitány, egy szökött janicsár és egy magyar pribék egybehangzó tudósításai alapján - vált bizonyossá, hogy a török sereg egyáltalán nem oszlott haza, hanem minden erejével a keresztények ellen vonul. Ezeket az értesüléseket látszott megerősíteni az is, hogy dél körül feltűntek a főleg tatárokból álló ellenséges előőrsök. Ekkorra azonban már mind a tábortól északra eső ábrányi átjárót, mind pedig a keresztesi hidat és gázlót sáncok zárták el, a tábort övező szekérkordont pedig megerősített szekérvárrá alakították. A török had közeledésének hírére összehívott haditanács, minden vita nélkül úgy döntött, hogy az ellenséget a jelenlegi, minden tekintetben nekünk kedvező pozícióban kell bevárni. Délután Mezőkövesd felől már nagyobb, zárt rendben vonuló csapatok is feltűntek. A mintegy 8000-10000 főt számláló előhadból elkülönítettek 2-3000 tatár lovast, akik apróbb csatározásokkal igyekeztek biztosítani az előhad felvonulását, illetve kikémlelni a keresztény sereg erejét, helyzetét. Kisebb csoportokra szakadva több helyütt is próbálkoztak az átkeléssel, de mivel a keresztesi és ábrányi gázlókat erősen őrizték, csak délen, valahol Keresztes és Nagymihály között sikerült átjutniuk. Az előhadat azonban már a táborverés kötötte le, és ezért - mivel nem akart harcba bonyolódni - nem támogatta portyázóit. Így ezek a keresztény ágyúk tüze elől hamarosan visszahúzódtak. 24-én egész este, sőt éjszaka is folyamatosan vonultak az oszmán csapatok. A korábban érkező seregrészeknek még volt idejük a letáborozásra, de azokat, akik az éjszaka második felében vagy hajnaltájt érkeztek, már bizonyára nem hagyták szétoszlani, hanem azonnal a tábor elé felállított csatarendbe vezényelték. Így 25-én, amint a nap felkelt, a keresztények egy fáradt, de csatarendben álló oszmán sereget találtak a patak túloldalán. Az oszmánoknak, lépéselőnyüket kihasználva, még a keresztény sereg harcrendbe állása előtt sikerült bevenniük a keresztesi templom körül kiépített védműveket. Mivel az átkelőhelyek fölé magasodó sáncokból a patakvölgy északi és déli irányban is messze belőhető volt, az átkelés csak az itt elhelyezett ágyúk elhallgattatása, a sáncok elfoglalása után volt lehetséges. Ennek a nagyon fontos hídfőnek a birtokában megnyílt az oszmán hadsereg útja a patak keleti partjára, a keresztény tábor oldalára.



A keresztény hadak taktikai fölényének egyik legfontosabb eleme a nagyszámú kézi lőfegyver és kiválóan alkalmazott tábori tüzérség volt. Tűzfegyvereik előnyeit viszont csak úgy tudták kihasználni, ha védelemben maradnak, és az ellenséget újra és újra előnytelen pozícióból indított, kudarcra ítélt támadásokra kényszerítik. E fölény fenntartásához azonban az oszmán sereget mindenképpen a túlparton kellett tartani. Nem véletlen tehát, hogy a táborukból kivonuló keresztény csapatok, a kassai főkapitány, Christoph Tieffenbach vezetésével, először a templomot foglalták vissza. A sáncok alatt véres küzdelem alakulhatott ki, mert az oszmánok időközben négy ágyúval is megerősítették a védelmet. Ráadásul mivel a hídfő stratégiai fontosságával pontosan tisztában voltak, minden erejükkel támogatták az állást védő görögországi beglerbég csapatait. Erőfeszítéseik azonban hiábavalónak bizonyultak, a keresztény csapatok, a négy ágyút zsákmányul ejtve, kiszorították őket a hídfőből. A keresztesi oldal megtisztítása után a keresztény had, alkalmazkodva a széles félkörívben húzódó török felálláshoz, egy derékszögben megtört csatarendben sorakozott fel. A felső-magyarországi hadak arccal Mezőkövesd felé, a keresztesi templom és a keresztény tábor közötti partszakaszon álltak fel. A keresztény tábor északi végénél, a mai Alsóábránnyal szemközt, Miksa főherceg csapatai zárták le az itteni átjárót, az erdélyiek pedig, más csapatokkal megerősítve, arccal Nagymihály felé, nyugat-keleti irányban állták el síkságot. Jobbszárnyuk a keresztesi templom körül kialakított sáncokra, illetve Tieffenbach felső-magyarországi seregrészére támaszkodott. Kelet felé nyitott bal oldalukat szekérvár biztosította. Mivel a keresztesi átkelők megszerzése nem sikerült, kisebb török csapatok több helyütt is kísérleteztek a mocsáron való átjutással. Különös elszántsággal próbálkoztak Nyárád és Ábrány között, a gazdag zsákmányt ígérő keresztény tábor nyugati oldalánál. Nagy erőkkel rohamozták a tábor északi részén, Alsó-Ábránynál lévő átjárót is. Az itt emelt sáncokból, a Kálvária-dombról és a tábor nyugati oldaláról egyaránt tűz alatt tartott keskeny gázlón azonban képtelenek voltak átjutni. A tatárok eközben dél felé indulva, Keresztes és Mezőnagymihály között átkeltek a patakon. Majd, hogy ne kerülhessenek a keresztény ágyúk tüzébe, egy halom, a mai Pincehalom mögé húzódtak. Innen kisebb csoportokra szakadva igyekeztek az erdélyi csapatok mellett a tábor felé jutni. Amint a szemtanú írja,"...Az tatárra is egy nagy sereg állott arczal miénk, Erdélyiek, ki előtt taraczkok voltak, lőtték az tatárt, az hul csoportozott, ellenkettek is velük. Kergetőztek az mezőben, esett mindkét félben el..." Déltájt vagy kora délután, a keresztesi templom mellett, a patak fölé emelkedő dombháton, a keresztények ágyúkat állítottak fel. Ezekkel aztán nemcsak az átkeléssel kísérletező, hanem a kissé hátrébb, csatarendben álló oszmán katonaságot is eredményesen lőhették. Olyannyira, hogy a szultán közvetlen közelében tartózkodó Edward Barton angol követ szerint még maga a nagyúr is veszélybe került, mert a lövedékek a fejük felett repkedtek. Az akár másfél kilométer távolságra is elérő, kiszámíthatatlan időpontokban érkező lövedékek komoly nyugtalanságot okoztak a török harcrendben. Különösen a fáradt, éhes és a fegyverropogástól már amúgy is ideges lovak tűrték nehezen a becsapódásokat. Mivel a rohamra küldött janicsárok nem tudták elfoglalni sem az átkelőt, sem az ágyúkat, a csapatoknak hátrébb kellett húzódniuk. Délutánra ez már amúgy is halaszthatatlanná vált, hiszen a katonákat a felvonulás, a kialvatlanság, de legfőképp a hajnal óta tartó egy helyben állás teljesen kimerítette. Ráadásul még előttük állt a nem kevés munkával és zűrzavarral járó táborverés is. Így, az oszmán had jó negyedmérföldnyit visszahúzódva - a mai keresztesi szőlőktől délre eső területen - megkezdte tábora felállítását. Nehogy a nagy rendetlenséggel járó táborverés esetleg támadásra ingerelje a keresztényeket, a csapatok egy része továbbra is harcrendben állt a tábor előtt. Ugyanettől tartva sötétedésig nem mozdultak a keresztények sem. Ekkor viszont, a keresztesi átkelőknél 1000-1000 magyar lovast őrségül hagyva, visszavonultak a táborukba. Az itt késő este megtartott haditanács egyhangúlag úgy döntött, hogy másnap lehetőséget kell adni az ellenfélnek a megütközésre. A törököt át kell engedni a keresztesi mezőre, ám csak annyi teret szabad engedni neki, hogy teljes erejét ne legyen képes felvonultatni. A terv szerint a keresztény sereg hátát a tábor déli végének vetve úgy sorakozik fel, hogy jobbszárnyát a Lator patak, balszárnyát pedig Csincse ér fedezi. Ebben a felállásban az ellenfél kizárólag csak szemből támadhat. Ez viszont, mivel a keresztény sereg tűzerejénél fogva épp ezek elhárítására volt a legalkalmasabb, ismét igen hátrányos helyzetbe kényszerítene az oszmánokat. A tanácskozáson Miksa főherceg felvetette, hogy az oszmán sereget egy jelentős kockázattal járó csata nélkül is könnyen szét lehetne zilálni. Fenyegető, támadásra utaló magatartással az ellenfelet arra kell kényszeríteni, hogy a katonák továbbra is nyeregben maradjanak. Mivel a lovak már így is nagyon kimerültek, ráadásul az ellátásuk sem megoldott, az ellenségnek két napon belül így is, úgy is el kell vonulnia.
Hogy a főherceg mennyire reálisan értékelte a helyzetet, azt az október 25-rol 26-ra virradó éjszaka eseményei igazolták a legjobban. Az oszmán hadvezetés, felismerve, hogy mindenképp csatát kell állnia, különben a kimerült és rosszul ellátott sereg felbomlik, igyekezett átvenni a kezdeményezést. A katonák és a lovak teherbíró-képességét a végletekig feszítve a Nagymihály és Keresztes közti gázlókon egész éjszaka folyt az átkelés. Így hajnalra a keresztesi mező déli részén, a templommal egy vonalban, arccal a keresztény tábor felé, felsorakozhatott az oszmán sereg lovasságának zöme. Mivel azonban a szultáni had hatalmas embertömege itt nem fért el, a sereget kényszerűségből további részekre kellett osztani. Három nagyobb, ágyúkkal is megerősített janicsár négyszög, arccal kelet-északkelet felé, a mai Keresztespüspöki területén, illetve attól délre sorakozott fel. Tőlük délre, arccal északkeletnek, a Tardi patak mögött a sereg maradék lovassága állt, a szultánt őrző janicsárok, szpáhioglánok és a hátvéd pedig a tábor és Szentistván között helyezkedett el.
A keresztény tábor felé lassú lépésben meginduló lovas tömeget sem a keresztesi átkelő őrzésére rendelt 2000 magyar lovas, sem a kiküldött erősítések nem tudták megállítani. Ráadásul mivel az ellenség így a keresztesi templom sáncai mögé került, az őrséget a bekerítés veszélye miatt innen is vissza leellett hívni. Ezzel, - az ábrányitól eltekintve - , a mocsár és a patak minden átjárója az oszmánok kezére jutott. A korai török átkelés okozott ugyan némi meglepetést, de nem érte felkészületlenül a keresztény sereget. A csapatok ugyanis már napfelkelte óta itt is szorgosan készültek a csatára. Így a tábori ágyúk és a fedezetükhöz szükséges erők felállítása a tábor mellett nem vett igénybe túl sok időt. Mivel a zárt lovas tömegben a könnyű lövegek is komoly károkat tudtak okozni, a török lovasság kénytelen volt újból és újból hátrébb húzódni az ágyúk elől. Ezzel a keresztények teret nyertek ahhoz, hogy megkezdjék az előző este nem kis gonddal kidolgozott csatarendjük felállítását. Az eddigi tanulmányok a keresztény sereg Mezőkeresztesnél alkalmazott csatarendjét három egymás mögötti lépcsőként írják le. A csatarend azonban ennél sokkal bonyolultabb volt. A szabályos szimmetrikus elrendezés, egy több funkciós, bonyolult belső struktúrát rejt magában. A felállításnak ugyanis számos feladatot kellett egyszerre megoldania. Egyrészt úgy kellett kialakítani, hogy mind támadásra, mind védelemre alkalmas legyen. Másrészt pedig úgy kellett megtervezni, hogy a rendelkezésre álló öt különféle csapatnem - a könnyű-, a fél nehéz- és a nehézlovasság, a könnyű gyalogság és a nyugati gyalogezredek mindegyike a fegyverzetének, felszerelésének és képzettségének megfelelő helyre kerüljön. A védekezés feladata a nehezen mozdítható, viszont hihetetlenül szilárd, nagy állóképességű nyugati gyalogezredekre hárult. Ezek a több ezer fős, minden irányból egyformán jól védhető négyszögek erődként álltak a harcmezőn. Keresztesnél is ők alkották a csatarend szilárd vázát, gerincét. Az öt egységbe osztott nyugati gyalogság olyan formációban (tertio) állt fel, amely még akkor is képes lett volna hathatós védekezésre, ha rajta kívül már nincs keresztény erő a csatatéren. A csatarend szélén, a szárnyakat fedezendő, a csatározásokban jártas, de a nyílt harcban nem különösebben szívós magyar könnyű gyalogság kapott helyet. A támadás feladata a keresztény csatarendben szinte teljes egészében a lovasságra hárult. őket, mivel általában jóval kevesebben voltak, mint az ellenséges oszmán lovasok, mindig gyalogos egységek közé állították. Így, ha egy-egy támadásuk kudarcot vallott, a gyalogság négyszögeinek védelmébe húzódva volt idejük és lehetőségük soraik újrarendezésére. A hadvezetés Keresztesnél is ezt a jól bevált gyakorlatot követte, ám ezúttal a csatarend első vonalának közepén kialakított egy nagy erejű támadó éket is. Ennek magját 4000 erdélyi lovas alkotta, akiket jobbról és balról 1000, illetve 1300 fél nehéz német lovas kísért, hátulról pedig a lehető legnehezebb fegyverzettel rendelkező 500 vesztfáliai kürasszír (vértes) támogatott. A viszonylag kis területre összpontosított lovas tömeg feladata egyértelműen a török harcrend áttörése, kettészakítása volt. A közel 50000 embert magába foglaló keresztény csatarend felállítását, melynek elrendezéséhez órákra volt szükség, az oszmánok furcsamód nem nagyon zavarták. Csupán a keresztény jobbszárny legszélén kezdeményeztek némi harcot. A csatározásra kirendelt pár száz főnyi lovasság és a mocsáron átkelő janicsárok az erdélyi gyalogság egy kisebb csapatát keményen meg is szorították, ám a beérkező erősítések gyorsan visszakergették őket seregük zöméhez. Indítottak egy támadást a keresztény tábor északi végénél, a hadsereg háta mögött fekvő ábrányi átjárónál is. Az akció azonban nem látszott különösebben fenyegetőnek, mert a támadók csupán egyszer tudták megközelíteni a patak keleti partját. A Kálvária-domb aljában lévő sáncoktól azonban könnyen visszaszorították őket. Érdekes kérdés, hogy a lépéselőnyben lévő oszmán lovasság vajon miért engedte ki kezéből a kezdeményezést? Miért nem támadta meg a felfejlődőben lévő keresztény sereget, és miért hagyta, hogy zavartalanul alakítsa ki csatarendjét? A leglogikusabb magyarázatnak ismereteink jelenlegi állása szerint az látszik, hogy taktikai okokból nem támadtak. Az elmúlt napokban ugyanis többször megtapasztalhatták, milyen pusztító erejű tűzzel fogadja a keresztény sereg a támadókat. Annak, hogy az ezzel járó veszteségeket elkerülhessék, egyetlen módja volt, ki kellett várni, míg a keresztény lovasság indul támadásra. Ez esetben ugyanis az ellenfél, saját lovasainak veszélyeztetése nélkül, nem használhatta tűzfegyvereit. Így vagy úgy, de az átkelt oszmán lovasság elszalasztotta a kedvező lehetőséget, és ezért hamarosan súlyos árat fizetett. Délelőtt 11 óra tájban a keresztények első vonalának közepére helyezett lovassági ék egyetlen rohammal beroppantotta a török sereg derekát. A csatatérről dél és nyugat felé visszaözönlő oszmán lovasok a patakvölgy másik partján több helyütt is szétzilálták, illetve magukkal rántották az ott felállított csapatokat. A támadó ékkel egy időben lassan az egész keresztény sereg megindult, és minden ellenséges erőt kiszorított a keresztesi mezőről. A török balszárnyon álló tatárok rövid csatározás után elmenekültek, de a jobb oldalon, a keresztesi templom körül védekező 2-300 janicsár ellenállását is gyorsan letörték. Ráadásul a keresztények kezére került 40 különböző ágyú, 5 szekér sáncszerszám és 10 szekérnyi lőszer is. Az ellenfél azonban még egyáltalán nem tört meg. A lovasságot üldöző keresztény csapatokat ugyanis a vízparton és a keresztesi átjáróknál is mindenhol rendre megállították. Miközben a pataknál több ponton is heves csatározás alakult ki az átkelés kierőszakolásáért, többen Miksa főherceghez siettek, hogy rábírják a támadás folytatására. Mint írja, "...nemcsak az erdélyi fejedelem, hanem általában a magyarok mind, Pálffy pedig különösen erősen biztatott a győzelem megragadására és arra, hogy az ellenségnek időt ne engedjünk. Mivel a foglyoktól és pribékektől sok hírünk volt arról, hogy a török nagy rendetlenségben menekül, sőt már maga a szultán is ötezer emberrel Szolnok felé elfutott, mivel a németek közül senki nem emelt szót az átkelés ellen, viszont az egész had frissnek és jókedvűnek látszott, azért, hogy ne vádolhassanak bátortalansággal, valamint hogy ezt az alkalmat és lehetőséget az ellenség megtörésére el ne szalasszuk, elhatározásra jutottunk, és a tábori marsallnak parancsot adtunk, hogy a hadat a gázlón jó rendben vezesse át." A támadási parancs, a haditerv tehát megszületett, ám a gyakorlati kivitelezés elé meglehetősen komoly akadályok tornyosultak. Az első mindjárt az volt, hogy az ellenség továbbra is keményen tartotta a túlpartot. Mind az erdélyiek, mind pedig a német gyalogság több rohamát is sikerrel verték vissza. Végül, mint az elmúlt napokban már annyiszor, ismét a tűzerő oldotta meg a helyzetet. A keresztesi dombhátra, a falu romjai közé felállított muskétások, majd a tábori ágyúk golyói elől ugyanis a törökök kénytelenek voltak egyre hátrébb és hátrébb húzódni. Így, a tűzfedezetet kihasználva, már az átkelési parancs megérkezése előtt több magyar és német egységnek sikerült harcolva megvetnie a lábát a túlparton. Ezek térnyerésével egy időben a mai Mezőkeresztes területén megkezdődött a csapatok felvonultatása az átkeléshez és az új csatarend kialakításához. Ez több szempontból is hihetetlenül bonyolult, nehéz és veszélyes művelet volt. Először azért, mert az eddig arccal dél, vagyis Nagymihály felé néző hadseregnek egy teljesen új, kilencven fokkal elforgatott, nyugat, azaz Mezőkövesd felé néző frontvonalat kellett kialakítania. Másodszor azért, mert csatarendjét megbontva, az ellenség támadásainak kitéve kellett megszervezni és lebonyolítani közel 50000 ember átkelését két, legfeljebb három keskeny átjárón. Harmadszor pedig azért, mert a patakpart és az ellenséges vonalak közötti igen keskeny sávban kellett a most már csak két vonalból álló csatarendet újraformálni. Ennek befejezését azonban az ellenség ezúttal nem várta ki, hanem "...oly sietve támadott a mieinkre, hogy nem volt már elég idő mindennek az elrendezésére." Ennek ellenére mindössze két ponton alakult ki komolyabb összecsapás. A török tábor északkeleti végénél gyülekező török és tatár lovasokkal a már délelőtt is sikeres lovassági ék csapott össze, a délelőttihez hasonló eredménnyel. Egy, a harcban részt vevő frank lovag így emlékszik vissza a történtekre: "...a jobboldalon mi, középen a szászok, rajtuk túl a baloldalon pedig az erdélyiek rohamoztak. Keményen az ellenségre támadtunk, és nemcsak a mocsáron és az átjárón, hanem a mezőn is mindenhol teljességgel keresztül űztük. Ezután nem csupán mi, hanem más lovasok is olyan hevességgel szegődtek a nyomába, olyan lövöldözéssel és kaszabolással mentünk a hátán a táboráig, hogy azt megfelelőképp le sem lehet írni..." A másik ellenállási góc az előbbi összecsapástól délre, a tábor keleti oldalának közepe táján alakult ki. Itt mintegy 4000 janicsár állt ágyúkkal megerősített csatarendben, de a keresztény sereg első vonalának támadása félóra alatt teljesen felmorzsolta ellenállásukat. A menekülők nyomában, a győzelem biztos tudatában a sereg első vonalának nagy része a tábornak rohant. Mivel a támadás, illetve az azt követő harc és üldözés közben az egységek zárt rendje felbomlott, a tábort a katonák már eleve kisebb-nagyobb csoportokra szakadozva érték el. Itt pedig, a mesés zsákmány ígéretétől megrészegedve, minden rendet és fegyelmet feledve, azonnal szétoszlottak a sátrak között. A táborba északról, a mai keresztesi szőlők alól benyomuló lovasok ellenállás nélkül jutottak el a 2 - 2,5 km hosszú tábor déli végén álló szultáni sátorig. Itt azonban egy janicsárcsapat nemcsak hevesen lőtte, hanem szablyára kelve meg is rohamozta és elkezdte kifelé szorítani a zsákmányolókat. Mivel a katonák már teljesen beleélték magukat a győzelembe, a váratlan és heves támadástól annyira megdöbbentek, hogy ellenállásra nem is gondolva pánikszerűen menekültek az áttekinthetetlen sátorrengetegből. A keresztény sereg maradékának menekülését azonban nem a táborból előbukkanó és egyénenként, szétszórtan menekülő katonák idézték elő. A még rendben álló második vonal zárt tömegeinek szétzilálásához ennél jóval nagyobb erőre volt szükség. Ez az erő Miksa főhercegnek két nappal a csata után írt jelentése szerint nem volt más, mint néhány száz keresztény lovas. A fővezér így emlékszik vissza az eseményekre: "... váratlanul, magam és minden főbb tiszt reményei ellenére, ráadásul minden különösebb szükség, az ellenség szorongattatása vagy nagyobb támadása nélkül néhány száz huszár és néhány zászló német lovas az ellenségtől egyszerre visszafordult, és aztán nemcsak ezek, hanem egymás után minden más német és magyar lovas együttesen menekülni kezdett..." De vajon mi volt az oka ennek a csatarendet megbontó menekülésnek? Nos, bár ezt sem a források, sem az eseményeket kommentáló historikusok nem mondják ki, a sereg megfutását a keresztény hadvezetés egyetlen, de a körülmények összejátszása miatt végzetessé váló katonai mulasztása okozta. Az átkelés, a csatarend megszervezése, a törökök ellentámadása, a harc, az üldözés és a tábor megtámadása egyetlen szédítő sebességű eseménysorrá sűrűsödött. Ez a vibráló forgatag annyira lekötötte a keresztény sereg parancsnoki karát, hogy sem ideje, sem módja nem volt a török tábor déli végénél álló oszmán erők felmérésére. A nehezen felszálló lőporfüst, az átkeléssel járó tolongás és az ellenfél állandó mozgása miatt nem tudták felmérni, nem látták, mekkora erők állnak még a tábor mögött. Teljességgel elképzelhetetlen ugyanis, hogy támadást indítanak a tábor irányába, ha tudják vagy sejtik, hogy védtelen bal oldalukon még ott sorakozik a szultánt őrző 10000 janicsár, a szpáhioglánok, a hátvéd, valamint a jobbszárny lovasságának zöme. Ezekhez hozzászámítva a még helytálló töredék egységeket, legalább 20-25 000 főre becsülhetjük a keresztény sereg oldalában álló oszmán csapatok erejét. A csata e végső szakaszában egyébként nemcsak a keresztény hadvezetés hibázott. Mint említettük, a török tábor északi és középső részén a keresztények fél óra alatt legyűrtek minden ellenállást, majd behatoltak a táborba. Újabb huszonöt-harminc percbe telt, míg elérték a szultáni sátor környékét. Mivel az valószínűtlennek látszik, hogy a szultáni sátor őrsége egymaga szorította volna ki a több ezernyi zsákmányolót a hatalmas táborból, joggal feltételezhetjük, hogy itt egy nagy létszámú, szervezett janicsáralakulat hajtott végre ellentámadást. Pontosan ekkor, az első menekülők feltűnésével egy időben inog meg a keresztény csatarend második vonala. Ami azt jelenti, hogy a keresztény támadás megindulása után az oszmán hadseregnek hihetetlenül hosszú időre, több mint egy órára volt szüksége az ellenlépések megszervezéséhez. Ennyi idő kellett, hogy megsegítsék a csaknem teljesen elfoglalt tábort, és oldaltámadásra küldjék a Cicala pasa vezette hátvédlovasságot. Azt, hogy a keresztény sereget balról érte oldaltámadás, mind Miksa főherceg beszámolójának szóhasználata, mind pedig a csapatok elhelyezkedése egyértelműen bizonyítja. Olyan helyzetben ugyanis, amikor egy hadsereg fölényben van, több különböző lovas egység egyöntetű és egyidejű megfordulását csak valami igen komoly, igen erős fenyegetés válthatta ki. Mivel ezek az egységek nem álltak harcban, ez az ok nem lehetett más, mint egy oldalról közeledő ellenséges lovas tömeg. A váratlan támadás elől a balszárnyon álló lovasok az egyetlen lehetséges irányba, jobb felé fordulva próbáltak kitérni. Eközben azonban nekirohantak a csatarend második vonalának, és magukkal rántották annak teljes lovasságát. A zűrzavart és az ijedtséget csak tovább fokozta, hogy pontosan ebben a szerencsétlen lélektani pillanatban tűntek fel a menekülők a tábor irányából is. Sőt, a török tábor észak-nyugati sarkánál megjelent néhány azon oszmán csapatok közül, amelyek eddig az ábrányi átjáró elfoglalásával kísérleteztek. Bár a dolog úgy festett, mint egy minden irányból meginduló általános ellentámadás, valójában egyáltalán nem volt megszervezett, összehangolt akció. Cicala pasa az utolsó még irányítható lovassági tartalékot vitte harcba, és kizárólag csak a szerencsén múlt, hogy az Ábrány felől érkező csapatok és a menekülők is ekkor jelentek meg. Ez azonban már nem sokat rontott a keresztény csapatok helyzetén. A katonák túlnyomó többsége ugyanis egyáltalán nem tudta, hogy miért vagy mi elől kell futni. Mivel a tömegből semmit sem látó katonáknak a bizonytalanság, a láthatatlan, megfoghatatlan fenyegetés sokkal rémisztőbb volt, mint a fegyveres harc, a pánik gyorsan elsöpörte a fegyelmet. A menekülők - egyre több és több katonát rántva magukkal - nekimentek a még rendben álló csapatoknak. Miksa főherceg megpróbált három zászlónyi lovasával segítséget vinni a harcmezőn hátrahagyott gyalogságnak, de a menekülő tömeg egyszerűen elsodorta mellőle katonáit. Bernhardt anhalti herceg két zászló német lovassal rácsapott az üldözőkre, de a kialakult helyzeten ez már nem változtatott. A futókat sem itt, sem a patak túlpartján nem sikerült megállítani. Az átjáró túloldalán néhány német lovas egység összegyülekezett ugyan, de mivel a sötétben sem a főbb tiszteket nem találták, sem további parancsot nem kaptak, ki ellovagolt, ki a tábor felé vette útját. Igen valószínű, hogy a gázlóknál rendben álló néhány csapat, az itt sorakozó ágyúk és az időközben leszálló sötétség rettentette vissza a fáradt oszmán lovasokat a további üldözéstől. A csatamező körül portyázó tatárok ellenben Nagymihály felé átkeltek a keresztény tábor oldalára, és a futók közé keveredve igyekeztek minél nagyobb zsákmányra szert tenni. Bár a pánikhangulat fenntartásához jelenlétük erősen hozzájárult, megjelenésüket nem tekinthetjük sem szervezett katonai akciónak, sem szervezett üldözésnek. A csapatok újraszervezésére a megerősített tábor alkalmas lett volna, ha van valaki, aki képes a rendteremtésre. A főherceg azonban látva a táborban uralkodó rettenetes zűrzavart - a szekereket fosztogató katonákat, a szétbontott szekérvárat, a lovakkal elmenekülő kocsisokat - be sem mert menni a táborba. A tábori marsall, Schwarzenberg állítólag eltévedt az időközben leszálló sűrű ködben. Az erdélyiek, akik, úgy látszik azért annyira nem ijedtek meg, a málházással voltak elfoglalva. A főtisztek közül egyedül Pálffy időzött tartósabban a táborban. A csata után összegyűlt tisztekkel éjfélkor tanácskozást tartott, de látva, hogy a sereg immár menthetetlenül széthullt, ők sem tehettek mást, mint hogy a legfontosabb dolgokat összeszedve, csendben elhagyták a tábort. Eközben a túlparton, a "győztes" oszmán sereg táborában egész éjjel lázas pakolás és költözés zajlott. Az üldözés és mindenfajta katonai akció elmaradása, valamint a csapatok egy részének felkerekedése arra utal, hogy az ellenfél éppúgy nem volt ura a helyzetnek, mint a keresztények. Az oszmán hadvezetés csak azután nyerte vissza az irányítást maradék erői fölött, amikor kiderült, hogy az ellenfél elhagyta a csatamezőt. A veszteségek sem emberéletben, sem anyagiakban nem voltak akkorák, mint azt az első, mindenféle helyzetfelmérés nélkül készült jelentések állították. A csatát követő időszak jelentéseiből kiderül, hogy az oszmánok a csatatéren maradt felszerelés jelentős részét nem tudták elvinni. Egy november 15-i jelentés szerint több száz megrakott szekér, jó néhány kisebb nagyobb ágyú állt még ekkor is a csatatéren. Az emberveszteség zöme a török táborban zsákmányoló, illetve a második csatarendben előre kerülő négy külföldi - sváb, bajor és két cseh kiállítású - gyalogezred állományából került ki. Akik a táborból nem tudtak kimenekülni, azokkal a janicsárok és a feldühödött tábori személyzet végzett. Sokan haltak meg azok közül is, akik a gyengécske török ellentámadás útjába kerültek, ám a legnagyobb veszteséget a hadsereg saját magának okozta. Az elesettek (5-6000 fő) többségét a menekülő lovasság vagy saját bajtársaik taposták halálra. Az ütközetben elesett a magyarok közül 6000 lovas és csaknem annyi gyalog, ezek közt főbb magyarok: Vidffy, Bory, Forgács Sebestyén, Zeleméry István, Pálffy Péter, Telegdy János, Hathalmi Miklós, Eszterházy István és Strittei Miklós. A török vesztesége sok jelesebb egyénjeivel együtt 20,000 főre ment.
Mezőkeresztes nagyközség Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, Miskolctól közúton 35 kilométerre délre.
Története:A terület az őskor óta lakott. A szkíta korból rendkívül értékes leletek kerültek elő a községhez tartozó Zöldhalompusztán, köztük a híres aranyszarvas. A hunok építették védelemül Csörsz árkát. A 14. században Mezőkeresztes a diósgyőri uradalom része volt. V. László 1456-ban városi rangra emelte a települést. A török uralom idején itt zajlott a mezőkeresztesi csata. A török uralom után a település fejlődésnek indult, de a 19. században veszített jelentőségéből. 1950-ben kőolajat találtak a falu határában, amit az 1980-as évekig kitermeltek.



Mezőkeresztesi csata színhelyei napjainkban: Az emlékmű... A Lator patak... Távolban,...ott...Tokaj...





BODROGZSADÁNY

Első említés: 1224. Ysdan. A 15. sz.-ban a terebesi pálosok birtokolták. Földesurai: 1549: Perényi Gábor, 1567: pálosok, 1573: Pethő Pál, újhelyi pálosok, 1593: Zeleméry Miklós özvegye és Bánchy Márton, 1598: Zeleméryek, pálosok.


Lorántffy Zsuzsanna és I. Rákóczi György

Lorántffy Zsuzsanna "a Magyar nép nagyasszonya"
Történelmünk viharos századaiban ott találjuk mindenütt azokat az asszonyokat, akik felbecsülhetetlen értékű szolgálatot végeztek hazájuk és népük körében. ők voltak az "örökhagyók", akik lelki-szellemi kincseket gyűjtöttek, és ezeket az értékeket átszármaztatták az utókornak. Nemcsak a családban töltötték be hivatásukat mint feleség és anya, hanem a kor társadalmi rendjének megfeleljen az udvarban, az egyház területén, férjük mellett, vagy özvegységük idején a közéletből is kivették a részüket. Mindenek felett életük példája nevelő hatást gyakorolt, és irányt szabott, főleg az ifjúság lelkében mély nyomokat hagyott.

Ebben az értelemben beszélhetünk Lorántffy Zsuzsannáról magyar népünk nagyasszonyáról. ő volt I. Rákóczi György fejedelem felesége, élete igazi párja, aki rátermettségével, élő hitével és értelmi képességeivel méltó társaként állt a fejedelem mellett abban a szolgálatban, amely elősegítette a reformáció megerősödését és elterjedését Erdély aranykorában.

Lorántffy Zsuzsanna portréját nem könnyű megrajzolni. Talán jellemző lehet, hogy az egyetlen róla fennmaradt korabeli festmény hitelessége is kétes, nem bizonyítható, hogy milyen körülmények között készült, s egyáltalán vele egykorú-e az ábrázolás.



Mégis Lorántffy Zsuzsanna hatalmas levelezési anyagából: férjével és fiaival váltott, az élet minden területére, még a diplomácia és a hadszínterek kérdéseire is kiterjedő levélváltása, lelkészekkel, iskolákkal, de még az építő mesterekkel is fennmaradt levelezése, az általa gondosan vezetett számadáskönyvek, és gazdasági iratok alapján megfoghatóvá és megismerhetővé válik Lorántffy Zsuzsanna sokoldalú személyisége.

A Serkei Lorántffy család a Rátold és Olivér nemzetségből származott. A nemzetség Itáliából, Apulia Caserta városából Kálmán király idejében jött Magyarországra és itt birtokadományokkal ellátva egyre több családra szakadt. I. Lóránd osztály útján jut Serke várához, amelyről egy ideig a család vezetéknevét, utóbb csak előnevét írta. Lóránd fia - vagy unokája - János vajda volt, akinek II. Lóránt nevű fiánál veszi fel a család a Lorántffy nevet. Ennek egyik fia, György Gömör vármegye főispánja, 1443-ban. Harcolt Giskra ellen is. Giskra gyakran feldúlta és pusztította György Gömör megyei birtokait. Sőt még a család fészkét, Serke várát is elfoglalta, amelyet aztán majd Mátyás király foglal vissza és adja ismét Lorántffy Györgynek. György felesége Széchy Anna volt, akinek birtoka tovább növelte a Lorántffyiak vagyonát. A család két unokája is a Csetneki családból nősült, aminek következtében Gömörben és a szomszédos megyékben még tovább szaporodott a család birtoka. A két unoka közül a László ága kihalt. Miklós 1505-ben a Rákosi országgyűlésen Gömör követe volt. Miklósnak feleségétől, Csetneki Katalintól 3 gyermeke született. IV. János, Kristóf és Farkas. Kristóf egyik fiának házasságából az az Anna nevezetű leánygyermek születik, aki a későbbiekben Basó Mihály felesége lesz. IV. Jánosról azt tudjuk, hogy 1580-ban Gömör és Zemplén vármegye alispánja volt. Hitvestársától, a gazdag hozományú Derechényi Borbálától számos leánya és egyetlen fia született, III. László néven. László fia az a Mihály, aki 1608-ban a sárospataki és lednicei várak birtokába jut...


LEDNICE VÁRA

Lednicét Ruszkai Dobó Ferenc, Bars vármegye főispánja, 104 000 forintért vette meg Thurzótól. Mivel betegsége (kólika, eperoham) mindinkább elhatalmasodott rajta, a főúr 1602. január 28-án megírta végrendeletét, amelyben vagyonának örököseként Dobó Krisztina fiát, Jánost és annak leszármazottait, ezek kihalta esetére gyámleányát Perényi Zsófiát (Dobó Domokos Anna lánya és Nyalábi Perényi István gyermekét) és leszármazottait jelölte meg örököséül. Azok kihalása esetére pedig Dobó István Anna nővérének Zeleméry Kamarás Jánostól született gyerekeire hagyományozta a birtokokat. Dobó Ferenc egyenes ági leszármazottak nélkül, 1602. szeptember 15-én halt meg Eperjesen. A Szepesi Kamara emberei még aznap rajtaütöttek birtokain és elvittek minden mozdíthatót. Csak Szerednyén és Eperjesen hordókban és ládákban 22 ezer aranyat, 19 ezer tallért és 77 ezer forintot találtak. Szeptember 17-én elfoglalták Sárospatakot és teljesen kifosztották. Mivel Balassa János még korábban meghalt, a hivatalos örökös Perényi Zsófia lett. A már kétszer megözvegyült fiatal asszonynak (első férje Kövendi Székely György, második férje Forgách János volt), nemcsak az udvari intrikákkal, de a rokonokkal is meg kellett küzdenie, mert mindenki igényt tartott a vagyonra. A Dobó-vagyonra Bocskai István is igényt tartott (édesanyja Sulyok Sára testvére volt) és az általa vezetett felkelés során a még megmaradt kincseket hajdúi alaposan megdézsmálták. Perényi Zsófia halála után a fő örökös az első házasságából született fia, Székely Jakab lett. Ez utóbbinak kellett már pereskednie Zeleméry Borbála és annak férje, Lorántffy Mihály ellen, aki ónodi várkapitány volt. Székely Jakab 1608-as halála után a birtokok jogos tulajdonosai Zeleméry János leszármazottai: Borbála és Kata lettek.

Zeleméry Borbála 4 lányt szült: Erzsébetet, Zsuzsannát, Máriát, Borbálát. 1612-ben nem sokkal édesanyjuk után meghalt a legidősebb és a legfiatalabb Lorántffy lány is. Lorántffy Mihály ismét megházasodott, Andrássy Katalint vette feleségül. Azonban megrendült egészsége miatt hamarosan végrendelkezni kényszerült. E szerint a Dobó és Zeleméry jószágokat lányai Zsuzsanna és Mária öröklik, míg a Lorántffy-birtokok köztük és mostoha anyjuk között oszlottak meg. Lorántffy Zsuzsannán, II. Rákóczi Ferenc dédnagyanyján keresztül a Dobók vére tovább élt a Nagyságos Fejedelmében.
Egyéb birtokaik mellett Bereg megyében is több helység urai voltak. Ezek közé tartozott Ardó, Csongor, Dercen, Kisdobrony, Nagydobrony, Nagymuzsaly, Szernye, Rafajnaújfalu, Ignéc, Kajdanó és Kaszony.

Lednice 1616-ban lett Rákóczi birtok, miután feleségül vette Lorántffy Zsuzsannát, aki az uradalom örököse volt.

...A Lorántffy család jelentős szerepet játszott a vármegyei életben, a végeken és országgyűlési követként az országos politikában is. Anyai ágon Dobókkal és a Széchyekkel tartottak fent rokonságot.

Lorántffy Zsuzsanna a Zemplén megyei Sárospatakon a várban született az 1600-ban. Édesapja Lorántffy Mihály, aki a vár kapitánya, édesanyja Zeleméry Kamarás Borbála. Mélyen vallásos szülei gondosan nevelték őt és húgát, Máriát. Először anyját, majd mostoha anyját, csíkszentkirályi Andrássy Katát Mihály második neje 1612-től- is elvesztette. Mihály 1614-ben meghalt, azonban 1611-ben Thurzó György nádorral még részt vett a tokaji béketanácskozásokban. A kapzsi rokonok ki akarták forgatni az árvákat a vagyonukból. A pereskedés tizenhárom évig tartott, majd végül az árvák megkapták az őket illető vagyont. 1616-ban Borsod vármegye főispánja, Ónod Várának kapitánya a felső magyarországi protestáns köznemesi körökben jelentős politikai befolyással bíró Rákóczi György feleségül kérte. A mélyen vallásos, korában igen művelt asszony Rákóczi Györgynek méltó társa lett.

Rákóczi György apja halálakor Felsővadász, Szerencs, Tarcal, Makovicza, Ónod és Sáros uradalmainak harmadát örökölte, majd öccse, Zsigmond halála (1620) után Pál testvérével osztozott a birtokon. Ekkor már okos és szerencsés házassága révén újabb hatalmas birtokok ura, a Felső Tiszavidék egyik leggazdagabb arisztokratája. 1616-ban veszi feleségül - a két évvel előbb elhalt Serkei Lorántffy Mihály árváját - Lorántffy Zsuzsannát, aki húgával Máriával együtt örökölte anyjának, Zeleméry Kamarás Borbálának a hatalmas Dobó hagyatékából származó birtokait is. Az eredeti Lorántffy birtokok egy része a Rákóczi birtokok felsővadászi és debrői uradalmai közé ékelődött, amelyet aztán a felsővadászi uradalomhoz osztottak be. Ide tartozott: Kazinc, Ivánka, Vadna, Kaza, Mucsony, Borsod, néhány puszta Edelény mellett, továbbá Szend, Martonyi, Szalonna, Meszes, Perkupa, Szín, Jósvafő, Szilice, Felsővadásztól északra Egyházas- és Utasterenye, Szele, Réde és puszták Parádtól északra.

Lorántffy Mária (Zsuzsanna testvére) szintén Rákóczi fiúhoz, György testvéréhez, Rákóczi Zsigmondhoz ment feleségül és így a 2-2 testvér kezén együtt maradt - a ráadásul még együtt is kezelt, osztatlan - Rákóczi-Lorántffy örökség. Zsigmond és Mária gyors halálával György és Zsuzsanna megkétszerezték vagyonukat.

A 16 éves Lorántffy Zsuzsanna házassága a 23 éves, kiterjedt felső magyarországi birtokokkal rendelkező Rákóczi Györggyel érdekházasságnak is tűnhet, de a levelezésükből is kiderül, hogy a két hasonló gondolkodású ember tartós és harmonikus szövetsége alakult ki e szerelmi házasság nyomán. Biztonsággal kijelenthető, hogy egyenrangú, egymásra támaszkodó társakká váltak. Nem sok kézzel fogható adat maradt fent Lorántffy Zsuzsanna taníttatásáról, iskolázottságáról. Mindössze annyi ismert, hogy Lorántffy Mihály támogatta a sárospataki református iskolát, s amint az apa udvari lelkésze, Szepsi Laczkó Máté feljegyezte, Lorántffy Zsuzsanna éles eszű, tanult lányka volt. Mégis Lorántffy Zsuzsanna könnyen megbirkózott az egyre felelősségteljesebb feleségi szereppel. Hiszen Rákóczi György pályája meredeken ívelt felfelé, az ő feladata volt a felső magyarországi köznemesek érdekeinek egyeztetése, és Bethlen Gábor hadjáratainak előkészítése illetve hátterének biztosítása az Erdéllyel szomszédos királyi megyékben. S még nagyobb az asszony számára is a felelősség 1630-tól, I. Rákóczi György erdélyi fejedelemmé választásától.

Itt tennék egy kis kitérőt... Zólyomi Dávidnak fontos szerepe volt abban, hogy I. Rákóczi György kapja meg a trónt Bethlen Gábor halála után, hisz megakadályozta a fejedelem elfogását Esterházy Miklós nádorral szemben.

Mit lehet tudni a Zólyomiakról?

A család legrégebbi ismert őse László de Albis. Albis itt is természetesen egy helységnevet jelöl, mely a mai Románia területén található. Albis jelenleg a Bihar megyei Bogyoszló községhez tartozó falu, a mostani magyar határtól nem messze. Közelében olyan települések vannak, mint Érbogyoszló, Monospetri, Adony, Ottomány és Margitta. A falut valószínűleg a 1241-es tatárjárás után alapították és első lakosai szászországi telepesek lehettek, akik IV. Béla király meghívására telepedtek le. 1393-ban a falu Zsigmond királyi adományaként kerül a Zólyomi család birtokába, mégpedig Albisi Márton (1362-93) fiának, Dávidnak (+1428.03.21.) a kezébe. Dávid 1399-1400-ban Zólyom és Bihar vármegye ispánja lesz és emiatt felveszi az Albisi Zólyomi nevet is. 1401.01.08-án Zsigmond megerősíti egy oklevélben ezt az adományt, így Albis, Ottománnyal együtt végleg a Zólyomiaké lesz. Sőt ígéretet kaptak a székelyhídi birtokra is, ha az visszakerül a magyar korona birtokába. 1402 szeptemberében ez megtörténik, mert Székelyhíd ősi birtokosainak a Guth-Keled nemzetségnek Dorogi ága kihal. A 15. század közepe táján a Zólyomi család e vidék egyik leggazdagabb birtokosa, 33 falu volt a tulajdonában. Dávid fia, Tamás (1393-1440, felesége Várday Katalin de Kisvárda) a király állandó kíséretének egyik tagja. A család székhelye kezdetekben Albis volt és az ottani templom temetkezési helyül is szolgált. Ma is él egy szájhagyomány, miszerint a templomban a szószék alatt Zólyomi Dávid teteme nyugszik, aki kincseket temettetett el magával arra az esetre, ha az egyház végszükségbe jutna. 1460-ban Mátyás király megengedi a családnak, hogy Székelyhídon új várat építsenek a tatárok által lerombolt helyére. Ettől kezdve a Zólyomi család átteszi a székhelyét Székelyhídra. 1514-ben a Dózsa György vezette felkelés idején a székelyhídi csatában elesik a család 4 tagja.

A reformáció 1517 után itt is gyorsan elterjedt. Az Érmellék igen hamar 1530-1550 között reformálódott, mert a Zólyomiak elsőként vették át az új vallást. A templomot is református templommá alakították át. 1541 és 1665 között Albis is az Erdélyi Fejedelemséghez tartozott. 1552-ben török csapatok törtek be az Érmellékre, 1560-ban feldúlják Székelyhidat, 1573-83 között Albist is, majd felégetik. A török távozása után a lakosok visszatérnek és felépítik a házaikat a védelmi célra alkalmas templom közelében. A 17. századi Erdély történelmében fontos szerepet játszott Zólyomi Dávid (1600-1649.08.01)és fia, Miklós (1635-1670). Zólyomi Dávid a katonai pályát Bethlen Gábor oldalán kezdte, s 1622-ben a székelység hadvezére, 1626-ban a mezei hadak főkapitánya és háromszéki főkapitány lett, majd Kolozs vármegye főispánja. Feleségül veszi Bethlen István, a fejedelem testvérének leányát, iktári Bethlen Katalint 1621-ben vagy 29-ben. I. Rákóczi György hatalomra jutása után a fejedelemmel való viszonya megromlik talán hatalma vagy a Györggyel való versengése miatt. 1632-ben levelezni kezd a budai pasával. Emiatt 1633.04.04-én a fejedelem elfogatja és hűtlenség és hatalmaskodás vádjával fő- és jószágvesztésre ítélteti. Később megkegyelmez neki, de életfogytiglanig a Kővár várába záratta, ahol is meghalt. 1633 után Albis továbbra is Dávid feleségének birtoka marad.

A debreczeni kastély, regény JÓKAI MÓRTÓL.

Mi nem küldtük a bandériumot a táborba azért, hogy ellenség elé állítsák, csupán az élelmi szerek örizete és kisérgetése végett; a mint őket csatára akarták tenni, szabadok voltak a haza jövetellel.
De ők azt nem tették; Igyártó egyedül jött haza.
Nem tették, mert féltek a hadi regulától'; de Igyártó uram példát adott mindenkinek, hogy mikor a vezérek törvénytelenséget kivannak, akkor nekik ellent kell mondani.
No az ugyan szép lenne! kiálta közbe, boszus nevetéssel Zólyomi Dávid.
Meddő vitatkozás ez! szólt kategorikus hangon Keresztszegi. Ellenség előtt állunk, akkor katonatörvény határoz. Köszönjük meg, hogy Igyártó uramat mixta-commissió Ítélheti el; mert bizony mondom, ha hadi-törvény elé állítják, akkor gonoszabb sorsa lesz. Hozzák fel a rabot! ...Igyártó végig mosolygott előtte ülő tiszttársain, mintha különösnek tartaná, hogy azok most ö fölötte törvényt tartanak. Azután bátran, szilárdul szemébe nézett az elnöknek, s szólt, mint következik :
Nemzetes, másodbiró uram : tudjuk azt nagyon jól mindaketten, hogy nem az én vétkemről, vagy a kegyelmed haragjáról van most szó, hanem városunk léteiéről vagy nem-lételéről. Nem vagyok én az a csúnya gyáva ember, a ki elszalad a csatarendből, mivel hogy a bőrét félti; nem is érdemelem meg, hogy miattam azt mondják városunkról, a mit annyiszor hánynak elénk a délezeg hajdú szomszédok : ,,Ti debreczeniek nem törődtök az ország bajával, ti nektek csak arra van gondotok, hogy jó nagy hasat neveljetek, ti nem segítitek sem a császárt, som a fejedelmet; akármelyik győz, az ti nektek mintegy, csak ti jól legyetek lakva; nem is hiszszük, hogy ti is Árpáddal jöttetek volna ki; a tatárok felejtettek itt benneteket; azokból lettetek." Nemde nem kegyelmed mondott e ilyeneket szemünkbe kegyelmes Zólyomi Dávid uram?
Né! Még ő fog perbe engem! kiállta fel, levett sisakjára ütve a lovag, gúnyosan.
A vádat sokszor és régen halljuk már : ,Debreczen nem vesz részt a háborúban." Igaz, de nem azért, mintha Debreczen fiainak öklében nem jól állna a kard, hanem azért, mert a hadba elegyedés Debreczen missiójával homlokegyenest ellenkezik. Micsoda Debreczen az országra nézve azon a ponton, a hol áll ? Egy olyan szerencsés neutrale terrénum,mely minden hadjáráson kívül esik. Elég messze van Bécstől és Budától, hogy sem a basák, sem a jezsuiták által ne háborgattassék. Ez Istentől megáldott helyzetében kisded köztársaságunk a békés jóllét árnyéka alatt asylumul szolgál a hazai tudományoknak; Rómája, Jeruzsálemé a tisztított hitvallásnak, hol az üldözött menedéket talál, hol a szegény lelki és testi táplálékot nyer, hol az Ur templomának legerősebb kősziklája fekszik. Bölcs elődeink mindenha jól ismerték, csekély, de hatalmas köztársaságunk becsét az egész magyar hazára nézve, s megeléglettek azzal a dicsőséggel, hogy a lelkiekben erős várunkénak neveztessék városunk; nem óhajtottam annak harezi nevezetességet szerezni, mint kijutott szegény Kassának és Eperjesnek. De ha akartak volna is ilyesmit, módjukban lehetett-e az. Kegyelmed Albisi Zólyomi Dávid uram, katonaember; megítélheti, mit csinálna akkor, ha Debreczent ostromló ellenségtől kellene védelmezni? Egy várost, melynek két mérföld a kerülete, s nincs egyebe a betöviskelt ároknál, s tizenkét sárból és fából épült galambdúcz-forma őrtoronynál, melynek nádfedelü házait a legelső bedobott tüzes galacsin porig égetheti, mely körül mérföldekre nincs egy hegy, nincs egy folyó, a minek a hadsereg neki vethesse a hátát, melyet minden oldalról megkerülhet, elzárhat, körülfoghat az ellenség, melyben negyvenezer lélek lakik, a kiket, ha az utak elzáratnak, két hét alatt ki lehet éheztetni. És ezzel a várossal akarnak kegyelmetek háborút viseltetni? ... Zólyomi Dávid türelmetlenül kezdett zörögni kardjával az asztal alatt.
Nagyon jól értem kegyelmed haragját, Albisi Zólyomi Dávid uram; s azt is hallottam kegyelmedtől szemrehányásképen, hogy Debreczen két oldalra sántikál; a németnek is ad harácsot, meg a magyarnak is.Igaz, uram, hogy megvan e szomorú helyzetünk, de a mi bajunk az, nem a kegyelmeteké; akármennyi eleséget, szénát, gabonát, marhát, lisztet és szekeret parancsnokiak kegyelmetek tőlünk, azt mi mindig bőven kiszolgáltatjuk. Mit aggat kegyelmeteknek az, ha másfelül a szathmári, nagy-kállói, székelyhídi német generálisok is megsarczolnak bennünket, meg a nagyváradi és szolnoki basákat is keservesen tápláljuk?

Fia, Zólyom Miklós Zaránd vármegye főispánja volt. Első felesége 1647.10.07-én Alia Mária de Karathna (+1660.08.21). Tőle elvált 1653-ban, majd második felesége Melith Klára de Bribér. Miklós első felesége nem más, mint Lorántffy Zsuzsanna testvérének, Katalinnak (+1681) és Alia Sámuel de Karatna lánygyermeke. A Zólyomi család így összekapcsolódott egy időre a híres Lorántffy családdal. Miklós is elég balsorsú volt. ő Barcsai Ákos fejedelem pártján állott. Kemény János elől 1661-ben Husztra menekül és ekkor Ali török szedár felajánlotta neki a fejedelemséget, de nem fogadta el. Apaffy 1662-ben elfogatta és Fogaras várába záratta és birtokvesztésre ítéltette. 1664-ben kiszabadult és visszakövetelte birtokait. Azonban ezeket már más bitorolta, így a Portára futott támogatásért. Emiatt 1670-ben fejedelemség hajhászással megvádolták. Miklós ezek után nem is jött vissza, Törökországban halt meg. Mivel így kihalt a Zólyomi család a családi birtokok, köztük Albis is az erdélyi fejedelem birtoka lett. A török kiűzése után Albis már a királyi fiskus birtokában van, más Bihar megyei helységekkel együtt. 1720-ban már 15 jobbágycsalád él benne.


Lássuk csak a Zólyomi szájhagyományokat

A nyilas legenda
Zólyomi Tamás éppen erre járt, amikor észrevette, hogy egy sasmadár elragadta szüleitől a pólyás csecsemőt. Nyilával meglőtte a madarat, amely csak megsebesült és a székelyhídi nádas mellett esett le. Itt építették meg a székelyhídi református templomot. Mivel 1517 után terjedt el a reformáció, így csak arról a Tamásról beszélhetünk, akinek az apja Zólyomi László volt és akinek 5 gyereke volt, ebből három fiú és két lány. Tamás felesége Csáky Katalin de Körösszegh et Adorján.

A toronyépítés
A torony - templom - építését egy bizonyos Zólyomi Zsófiának tulajdonították. A családfát megnézve csak egy Zsófiát fedeztem fel. ő talán az előbb említett Tamás egyik fiának, Miklósnak a felesége, akit Daróczy Zsófiának hívtak és 1646 körül hunyt el.

Csonka torony legendája
Amikor a törökök a magyarokat támadták, hiába találtak ki bármilyen csapdát, nem segített. Az 1600-as években még fogott az átok, így kitalálták, hogy eltemetnek élve egy hétéves kislányt. Miközben temették azt mondták neki, hogy minden hetedik évben és hónapban és héten majd napon sírjon minden 12. órában. Még most is ismerik azt a helyet, ahol a kislány könnyei hullottak, ez a csonka-torony helye. Még egy harangot is elástak ott, ami megszólal, ha eltelik az idő. Próbálták kivenni a harangot, de ahogy húzták kifele, beomlott a föld és mind odavesztek.

A Csonka Torony Albison



Amit még érdemes tudni Albisról. 1822-ben itt született Irinyi József a zajtalan gyufa feltalálója. Emlékmű - balra az első kép - Irinyi József szülőháza helyén, amit 2002. március 17-én avattak fel.
Az emlkémű helyén 2008-ban felállítottak egy "kopjafát" is a magyar koronával a tetejében. A fába ősi magyar rovásírással az alábbi szöveget vésték, "Isten áldd meg a magyart, Albis 2008". Az oldalsó fán pedig egy Petőfi ídézet olvasható. "De semmi kincsért s hírért a világon El nem hagynám én szülőföldemet,Mert szeretem, hőn szeretem, imádom Gyalázatában is nemzetemet! Petőfi S."



...térjünk vissza Zsuzsannához. Valószínűleg hat gyermeket szült, akik közül négy fiú hosszabb életet élt, de csak egy élte túl közülük anyját, és ő is csak néhány hónappal.

Egyedivé teszi sorsát az is, hogy férje a végrendeletében elsősorban őrá hagyta a családi birtokokokat, s talán ez tette lehetővé, hogy Lorántffy Zsuzsanna jól látható módon férje halála után is jelentős státusban maradt.

Nem volt egészen váratlan, hogy Rákóczi lett a fejedelem, hiszen apja Rákóczi Zsigmond rövid ideig már elfoglalhatta a fejedelmi széket, s Rákóczi György Bethlen Gábor bizalmi embereként, hadjáratait előkészítő hadvezérként, felső-magyarországi szövetségeseként jó erdélyi kapcsolatokkal rendelkezett. A főként magyarországi birtokokkal rendelkező családnak azonban jó ideig tartott erdélyi pozíciójának megszilárdítása. 1636-ig Bethlen István köréből, Esterházy Miklós nádortól és a török részéről is többfelől fenyegették hatalmát. A magyarországi főméltóságok közül ténylegesen csak Pázmány Péter biztosította erkölcsi támogatásáról I. Rákóczi Györgyöt. Lorántffy Zsuzsanna, amint leveleiből is kitűnik, ellenezte a fegyveres harcot, nem látta át férje 1636-os, sem az 1643-44-es hadjáratának a jelentőségét. A meghatározó hátországot mégis megfelelően biztosította számára. A mélyen vallásos asszony böjtölt a hadi vállalkozások idején. De aktívan is segítséget nyújtott. Fogadta és továbbította a hadszínterekről és külföldről érkező híreket. Irányította a szüretet, gondoskodott Várad és Jenő ellátásáról, számba vetette a gyalogosokat, egyszerre élte asszonyi életét és az erdélyi politikát. A sokfelé elterülő Rákóczi és Lorántffy családi, valamint a fejedelmi birtokok I. Rákóczi György politikájának meghatározó bázisát jelentették. Kezében összpontosultak a legfontosabb várak és gazdaságilag meghatározó területek. Az otthon maradt fejedelemasszonynak Sárospatak mellett Szerencs, Ónod, Gyulafehérvár, Fogaras, Várad és Munkács várának életét is figyelemmel kellett kísérnie.

Az 1636-os válságot követően, I. Rákóczi György katonai és politikai győzelme után virágzó időszak következett I. Rákóczi György fejedelemségében. Bethlen Gábor politikájának folytatója gazdaságilag és politikailag is erős erdélyi fejedelemséget épített tovább, amely új feladatokat jelentett a fejedelemasszony számára is.

A fejedelmi udvar reprezentációja ugyan megváltozott, kevésbé fényűzővé vált Bethlen második feleségének, Brandenburgi Katalin idejéhez képest, de új, nagyszabású építkezések indulnak meg a fejedelmi udvarban, s Örményesen, Pocsajon, Királyhelmecen, Sátoraljaújhelyen és Munkácson is. Az építkezéseket jórészt I. Rákóczi György irányítja, mégis bizonyos, hogy nagy szerepe volt ebben Lorántffy Zsuzsannának. Mint ahogy a sárospataki vár kényelmessé, lakályossá tétele is Lorántffy Zsuzsanna képzeletét és elvárásait tükrözi. Az újdonságnak számító erkélyre nyíló szobák, a Bodrogra és a belső udvarra is kilátást biztosító erkélyek, a divatos emeleti szárny, lodzsás lépcsősor, tehát a kényelmet és reprezentációt egyaránt szolgáló vár kialakítása Lorántffy Zsuzsanna érdeme.

Mint ahogy a várakat körülvevő virágos, gyümölcsös, gyógynövényes kertek is elsősorban a fejedelemasszony világát tükrözik. A kertek a kor fontos reprezentációs központjai. Az 1620-as, 30-as évektől kezdve a híres pozsonyi érseki kert mellett minden jelentős főúri rezidencián különböző pihenő- és gyümölcsöskerteket alakítottak ki. I. Rákóczi György, megcsodálván a morvaországi Lichtenstein kastély kertjét, azt ígéri feleségének, hogy a kertészt fiával együtt megszerzi neki, s többször számol be a fejedelemasszonynak a kertjei állapotáról levélben. Lorántffy Zsuzsanna nemcsak különleges virágmagokat, oltványokat, citromfákat vásárol, vagy küld ajándékba családtagjainak és barátainak, hanem élvezi is a kert örömeit, sokszor ebédel vagy pihen gyermekeivel a kertben. De nemcsak a test és lélek felüdülését fejezik ki a korabeli kertek. A gyógynövényekkel és füvekkel bevetett táblák a ragályok és betegségek elleni védekezést szolgálták. A kor főúri asszonyainak felelőssége volt kisebb bajokra enyhülést találni, vagy a nehezen beszerezhető orvosok megérkezéséig a saját patikából a családnak és ház népének orvoslását biztosítani.

Levelezéséből kiderül, hogy 1635-1636 években váradon tartózkodott, betegségét kezeltette itt. Ennek az emlékét őrzi az úrasztali terítő, amelyet 1635-ben ajándékozott a váradi eklézsiának. Ez az abrosz 275 év után újra visszakerült Nagyváradra 1935 szeptemberében, azóta a Nagyvárad-olaszi gyülekezet fő kincse. Rendkívüli ünnepek alkalmával borítja be az Úr asztalát. Az abrosznak nemcsak anyaga, a ráfordított munka finomsága és a stílus szépsége, hanem történeti és kultúrtörténeti értéke felbecsülhetetlen. Ez a "Fejedelemasszony abrosza" nevet viselő terítő mind a négy szélén csipkével van szegélyezve. A terítő 12 tábla csipkéből és 12 tábla selyemmel hímzett reneszánsz stílusú magyar virágos mintájú darabból áll, amelyek váltakozva követik egymást, amelyeket a selyem, arany és ezüst szálakkal fogtak össze. Csodálatra méltó, hogy ez a finom mű, a sok viszontagság ellenére még mindig használható állapotban van. Nemcsak a váradi eklézsiának ajándékozott Lorántffy Zsuzsanna terítőt, hanem adataik vannak arról is, a sárospataki református tulajdonában is van egy ehhez hasonló terítő.



A kor neves tudós tanárai számíthattak pártfogásukra: Keresztúri Pál, Tolnai Dali János vagy Apáczai Csere János többször kapott közvetlen erkölcsi és anyagi segítséget Lorántffy Zsuzsannától.

A külföldi iskoláztatás mellett I. Rákóczi György és Lorántffy Zsuzsanna is fontosnak tartotta, hogy Erdélyben megteremtsék a korszerű középiskolai és felsőoktatást, a tudományos életet is fejlesztve híres külországi tudósok meghívásával. S jöttek is nagy számban jelentős tudósok, tanárok, mint például a három Hessenből menekült professzor, Alsted, Bisterfeld, Piscator, akik még Bethlen Gábor hívására érkeztek Erdélybe, de maradtak I. Rákóczi György alatt is. Erdélyi tartózkodásuk megerősítette azt a kapcsolatrendszert és tudományos információáramlást, amelyet már az egyetemet járt erdélyi értelmiség korábban kialakított.

Erdély számára a vesztfáliai béke azonban nemcsak jelentős eredményeket hozott, hanem egészen új kihívásokat is eredményezett. Az új, eddigiektől eltérő taktikát igénylő politikát azonban már nem a tapasztalt fejedelem irányította, hiszen I. Rákóczi György nemsokkal a békekötés hírének vétele után, 1648-ban elhunyt.

Férje halála mélyen megrázta, de már röviddel a halotti epitáfium ünnepélyes elhelyezése után visszaköltözött gyermekkora színhelyére, Sárospatakra. Sokféle vár és kastély közül választhatott volna, de ő mégis egyértelműen Sárospatak mellett döntött. Vajon miért? Biztos hogy szerepet játszott s vár szépsége, hiszen ő maga írta, hogy milyen kedves számára ez a táj is, ahol nem akad meg hamar a tekintette a közeli hegyekben. A várat az átépítések után egyik legkedvesebb tartózkodási helyének tartotta, 1642-től a török csempékkel kirakatott fogadóterem, a csodálatos bokályos ház is különösen vonzóvá tehette. Döntésében azonban jól átgondolt politikai és gazdasági érdekek és határozottan kirajzolódó új feladatok is szerepet játszottak. Sárospatak és környéke virágzó szőlős területeivel, jó kereskedelmi kapcsolataival kitűnő gazdasági központ volt a sokfelé elterülő családi birtokok számára. Az örökségben Lorántffy Zsuzsannára hagyott birtokok azonban nemcsak gazdagsági, hanem politikai szerepet is róttak Lorántffy Zsuzsannára, melyet szintén férje hagyott rá örökül.

Érdemes azonban tüzetesen megvizsgálni Lorántffy Zsuzsannának fiaihoz való viszonyát is. Első gyermekük, Zsigmond alig kétévesen halt meg, a második, kit Samukának vagy Samulkának becéztek, szintén kisgyermekkorában meghalt. Két másik gyermekük kora ismeretlen. Lorántffy Zsuzsanna számára, ahogy ő írta, legtöbb gondot a nehezen irányítható, 1621. január 3o-án született György jelentette, legtöbb örömét az 1622. július 14-én világra jött éléseszű Zsigmondban lelte, legnagyobb boldogságot és korai halála miatt a legnagyobb szomorúságot a legfiatalabb, a hatévesen elhunyt Ferkó jelentette. Férje halála után azonban csak a két felnőtt fia, György és Zsigmond befolyásolta Lorántffy Zsuzsanna gondolkodását. A fejedelmi gyermekeket elveikhez híven tudatosan nevelték, kihasználva tehetségüket inkább katonaként Rákóczi Györgyöt s inkább politikusként az ifjabbat, Zsigmondot. Uralkodói nevelésre vall, hogy a sok peregrinus diák között éppen a Rákóczi ifjakat nem küldik külföldi iskolákba, hanem az erdélyi fejedelmi udvarban kapták meg a magas színvonalú tudásukat és műveltségüket. I. Rákóczi György dinasztikus politikája nemcsak azt jelentette, hogy nagyobbik fia számára előre biztosította az erdélyi fejedelmi trónt, hanem fontos szerepet szánt a kortársak által is kiemelten tehetségesként számon tartott Rákóczi Zsigmond számára is.

1651. június 4. Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony Szederkény puszta faluba hajdú vitézeket telepít, egyúttal szabályozza a falu rendjét.

Szederkényről pár szót...

A mai Tiszaújváros, Tiszaszederkény határában, a faluhoz tartozó földterületeken épült fel. Honfoglaló őseink is szívesen telepedtek meg itt, mert a vidék biztosította a félnomád életmódhoz, a vándorló állattenyésztéshez és halászathoz szükséges feltételeket. Anonymustól tudjuk, hogy Árpád és serege Szerencs felől érkezve a Sajó és a Tisza térségében ütött tábort. E vidék meghódítását a kabar törzs vezetői, Bungár és fia, Bors végezték el. A terület tehát az Árpád-korban is lakott volt. Szederkény is Árpád-kori település, az eredete azonban a homályba vész. 1268-ban említik először a települést "Villa Scederkyn" néven. Valószínű, hogy a borsodi várbirtok része volt. 1602-ben Ónodot végvárnak minősítették. Megerősítésére minden falu - így Szederkény is - "minden füst után egy kocsit, két palánk fát, minden kémény után egy kocsi vesszőt és egy hétre gyalogos munkást kellett adjon." A XVII. század elején az ónodi uradalom az összes birtokrészeivel együtt a Rákóczi-család tulajdonába került. A Rákóczi-család tagjai sorra birtokolták Sajóörössel, Hejőbábával és Ónoddal együtt. Ránk maradt iratokból tudjuk, hogy 1615-16-ban Szederkény neve nem szerepel a töröknek adózó megyei listán. Kipusztult helyiségként volt nyilvántartva. A falut lakói 1616-ban népesítették be újra. Ebben a században érték el az országnak ezt a részét a reformáció hullámai. A falu népe 1638-ban megtagadta a töröknek az adófizetést. Emiatt a törökök rajtaütöttek, s Szederkényt csaknem porig égették. A település újra elnéptelenedett. Az 1638-ban pusztává tett falu helyére Lorántffy Zsuzsanna 1651-ben kiváltságokkal ellátott 32 hajdúcsaládot telepített be Ónod és a 17 hajdúváros emberfeleslegéből. A falu történetében a hajdútelepítés nagy jelentőségű esemény volt. A hajdúk, ezek a harcokban edzett, vitéz katonák, a csellengő törökkel szemben védelmet biztosítottak a falu népének. A Rákóczi szabadságharc viharai sok szenvedést okoztak a falu népének. A sok zaklatás miatt 1703. szeptember 2-án II. Rákóczi Ferenc oltalomlevelet adott a község lakóinak. Az 1705. augusztus 3-án kiáltványában a szederkényi hajdúkat újra zászlói alá szólítja. Egyben megparancsolja, hogy a szederkényiek a táborba való élelmiszerszállításon kívül mással nem terhelhetők. 1711-ben a szatmári békekötés után a kincstár lefoglalta a teljes Rákóczi vagyont, így vele együtt az ónodi uradalmat is. A lefoglalt birtokok egy részét II. Rákóczi Ferenc nővére kiigényelte a bécsi udvartól és meg is kapta. Házasság révén később más birtokrészekkel együtt az Erdődy grófok birtokába került. A Horty-korszakban a falu a mezőcsáti járáshoz tartozott. A község lakosságának legnagyobb része a nagybirtokok földjein dolgozott, mint részesmunkás, béres vagy cseléd.

...vissza

1652-ben ünnepélyes körülmények között fényes esküvőt tartottak Sárospatakon. Ez alkalomból építtették az egyetértést és virágzó jövőt szimbolizáló, később egész mást szerepet kapó “sub rosa szobát. Az esketést Comenius végezte. Rákóczi Zsigmond Pfalzi Henriettát vezette oltár elé. Érdemes ennél az eseménynél, a házasságok kérdésénél egy kicsit elidőzni. Lorántffy Zsuzsanna és Rákóczi György nemcsak családtagjai kiházasítására fordított nagy figyelmet, hanem a fejedelmi udvar jelentős családjainak házassági kapcsolatait is megpróbálták kézben tartani. S bár sokszor hivatkoztak rá, hogy szerelmi házasságot kötöttek gyermekeik, mégis politikai tanulságokkal szolgál György és Zsigmond esküvője. A későbbi II. Rákóczi György szintén fényes körülmények között tartotta 1643. februárjában esküvőjét. Az eseményre az összes jelentős magyar főméltóság, a lengyel király, de kis késéssel a császári udvar és a török szultán is elküldte követét. A menyasszony, Báthory Zsófia ekkor is jelentős, de éppen a Rákócziak által rehabilitált család tagja, ki katolikus vallásával több szempontból problémát is jelentett a protestáns fejedelmi család számára. Rákóczi Zsigmond menyasszonya, Pfalzi Henrietta rokonsága viszont új távlatokat nyitott a Rákóczi család számára. Pfalzi Henrietta az 1619-ben II. Habsburg Ferdinánddal szemben cseh királlyá választott Pfalzi Frigyes lánya volt, aki a cseh felkelés leverése után családjával együtt Hollandiába menekült. Frigyes özvegye, Stuart Erzsébet a kivégzett angol király testvére volt, és svéd rokonsággal is rendelkezett. Korabeli hírek szerint a jóképű és jó képességű, de ami még inkább fontos, egyre nagyobb politikai jelentőségű Rákóczi Zsigmond még a svéd királynő kezére is sikerrel pályázhatott volna. Ha ennek a korabeli pletykának nincs is valóságalapja, Pfalzi Henrietta jelenléte egészen új lehetőségeket adott a Rákóczi család és Erdély számára. Sajnos nem látható, hogy milyen eredményekre vezetett volna ez az új perspektíva, hiszen rövid időn belül Pfalzi Henrietta és Rákóczi Zsigmond is meghalt.

II. Rákóczi György részletes katonai és diplomáciai beszámolót küldött anyjának is a lengyel hadjáratról, mint ahogy előzetesen is kikérte véleményét a tervezett lépéséről. Lorántffy Zsuzsanna kézben tartotta a sárospataki propagandát, például fia hadjáratának elindulásakor, I. Rákóczi György 1644-es hadjáratához hasonlóan elrendelte, hogy minden egyes győzelemkor rendeljenek el hálaadó istentiszteletet. S udvari lelkészével, Medgyesi Pállal is szembefordult, mikor úgy érezte, hogy a Rákócziak érdekeit sértőek Medgyesi túlpolitizált prédikációi. A legnehezebb időkben, amint a levelezésükből is kitűnik, Lorántffy Zsuzsanna a nagy labirintusban utat kereső fia mellé állt. Azonban nem mérhette fel, hogy mennyire megingott II. Rákóczi György fejedelemsége, s szerencsére már nem érte meg a bukást.

1660. április 18-án, házassága évfordulóján Lorántffy Zsuzsanna elhunyt. Sárospatakon helyezték végső nyugalomba. Halála egy korszak végét is jelentette. A szászfenesi csatatéren halálos sebesülést szenvedett fia, II. Rákóczi György június 6-án követte őt. Erdély történetében, a fejedelemség nemzetközi jelentőségében és mozgásterében is új korszak következett.

Lorántffy Zsuzsanna egyrészt élte a hagyományos női életét, fejedelemasszonytól elvárt módon a szokásoknak megfelelően udvarában nemesi lánykák nevelkedtek, úrasztali terítőket hímezve készültek fel a feleségi szerepre. A fejedelemasszony maga is együtt dolgozott Lorántffy címeres terítőkön a hímzőasszonyokkal. De felkészítette a lányokat a gazdálkodásra is, ahogy kellett. Illő módon házasította ki féltestvérét, Lorántffy Katát, vagy adta férjhez a későbbi erdélyi fejedelemhez, az ifjú Apafi Mihályhoz feleségül Bornemissza Annát. Bornemissza Anna nemcsak példásan vezetett gazdasági számadáskönyvével vitte tovább Lorántffy Zsuzsanna nevelését, hanem a férje mellett hű társként és véleményalkotóként jelenlévő fejedelemasszonyként is. De az ő mintáját követte, konfliktusaik ellenére, csak katolikus asszonyként menye, Báthory Zsófia is.

Bod Péter Magyar Athénás (1766) című munkájában így emlékezik meg a magyar nép nagyasszonyáról:

"Lorándfi Susána. Volt ez Lorándfi Mihálynak, aki bírta Sárospatakot, egyetlenegy lánya, jegyeztetett el Rákótzi György úrfinak Sz. György havának XVIII-dik napján 1616-dik eszt. Volt ez nagy kegyességu és szép tudományú fejedelemasszony, aki nemcsak mások munkájokat bocsátotta világra, hanem írt maga is ilyen titulussal: Móses és a Próféták, azaz: igaz keresztyéni vallásnak XLV. ágazatainak sz. írásbeli győzhetetlen bizonyságtétele. Megfosztván férjétől Lorándfi Susánna az halál által1648-dik eszt., többire lakott Sárospatakon, az ott való kollégyiumot tudós emberekkel ékesítvén, s olyan állapotra emelte, amelynél feljebb azután nem hágott. Járatának is oda tanulni akkor Morvából, Csehországból, Lengyelországból. Megérte a kegyes asszonya maga fiainak halálokat, az országnak is változásait, s azután múlt ki e világból. Más országokban a tudós asszonyok nem olyan ritkák, mint a fekete hattyúk, vagy fehér csókák, akik a tudós férjfiak között eloszámláltatnak s dicsértetnek. Ha ezért itt is egy kettő megemlíttetik, hogy másoknak legyen jó példa a követésre, s a tudományt azoknak példájokkal ne szégyenljék. Nem illő, hogy amiatt senkinek illetlen vádja vagy ítélete alá essen."

A Szentírást nagyon jól ismerte, melyet szüntelenül tanulmányozott, hite tette oly fogékonnyá a puritán mozgalmak iránt.

A puritanizmus angol eredetű szó, e mozgalom Angliából származik. Követői Kálvin tanait fogadták el. Céljuk az, hogy az anglikán egyházon belül a hatalmat a papok kezéből a nép közül kiválasztott presbitereknek a kezébe adják. A személyes hitre épülő, eleven egyházi életet sürgette. A puritanizmus nagy áldása, hogy felhívta a figyelmet a tanítás és a nevelés nagy kérdéseire, a jövendő nemzedék felkészítésére és annak elindítására. A magyar puritanizmus legnagyobb képviselője Apáczai Csere János (Apáca, 1625 - Kolozsvár, 1659) által a nevelés terén jelentett mélyreható reformokat. Elveit, reformtörekvéseit a Magyar Enciklopédiában fejti ki, amely tizenegy tudományág ismeretanyagát foglalja össze korszerűen, magyarul. 1651-ben Utrecht-i doktor. Hazatérve ő az első teológiai doktor, a magyar nyelvű tudományos irodalom elindítója. 1653-ban foglalta el Gyulafehérváron a Collegium Accademicumban tanári állását, melyet puritán nézetei miatt ott kellet hagynia.

Lorántffy Zsuzsanna irodalmi munkásságáról is van feljegyzésünk. Elmélyült bibliai ismerete és udvari papjai segítségével hozzá tudott szólni a korábban oly gyakran megtartott hitviták vetélkedéseiben. Különben is a hitviták nagyon érdekelték és evangéliumi hitének védelmében írta meg a "Szentlélek származásáról" szóló írását, amelyet kevés példányban nyomtattak, s a példányok sajnos elvesztek az idők folyamán. Ismertebb volt még a jezsuita körökben is a "Mózes és a Próféták" című munkája, amely Gyulafehérváron jelent meg a fejedelmi nyomdában 1611.

Kiemelkedő szerepe volt a sárospataki kollégium és a váradi "schola" kialakításában, megszervezésében és vezetésében. Sokat köszönhetnek a Fejedelemasszonynak az egykor virágzó kolozsvári, marosvásárhelyi, székelyudvarhelyi kollégiumok. Az erdélyi románok kulturális színvonalának emelése érdekében román nyelvű iskolákat alapított Lugoson, Karánsebesen, Fogarason.

Sárospatakon Lorántffy Zsuzsanna és I. Rákóczi György a wittembergi iskola mintájára iskolát rendezett be. Itt tanultak gyermekeik is. 1621-ben a fejedelem szerintem nagyon fontos rendeletet vezetett be, miszerint "minden nemes és nem nemes ifjú fölvetessék, ki az igazgató előtt jelentkezik" polgár, nemes vagy akár paraszt is tanulhatott. Ez nagyrészt hozzájárult a kor széleskörű művelődéséhez. A Comenius idejében éli fénykorát, e nagy pedagógus pedagógiájának hatása érzékelhető a fejedelemség egész területén.

Megállapíthatjuk tehát, hogy Lorántffy Zsuzsanna, a Magyar nép nagyasszonya rövid életében megtalálta hogy, mi az "egy szükséges dolog", amely el nem vehető sem a megpróbáltatásban sem a halálban. Megtalálta az evangéliumi hit értékeit, amelyet a maga módján és lehetőségei szerint szétárasztott a környezetében. Erre a szolgálatra használta fel birtokai jövedelmének tetemes részét, hogy a hit és a tudás együtt uralkodjon, éltetve generációk sorát.

Lorántffy Zsuzsanna végrendelete szerint az I. Lipót császárnál kint lévő kölcsöneit a katonaságra szánta, a haza oltalmára saját költségén tartott őrséget Ónod várában. Hatalmas vagyonáról részletesen, körültekintően rendelkezett. A kollégiumokról bőkezűen gondoskodott, a pataki skólában annyi mestert és classicus praeceptort rendelt, amennyit a szükség kíván; peregrinus diákról emlékezett meg.

A felsővadászi uradalom (a hozzácsatolt sajómenti és mátraalji Lorántffy birtokokkal) 1631. november 22-én keltezett urbáriumában az alábbi bejegyzéseket találjuk: Meszesen 5 egész helyes jobbágy 4 testvérükkel egy kenyéren, 9 fiú, 20 ló (mindegyiknek van) és 6+4+2+2=14 ökör. Tíz évvel ezután, 1641. október 10-én készült uradalmi leltár(inventárium) szerint az itteni (meszesi) lakosok kilencedet adnak és mindenféle szolgálattal tartoznak, ellenben adót nem fizetnek. A tilalmas erdőről viszont azt jegyzik fel, hogy sok földesúr között oszlik meg.

Mátyás király Túr - MEZőTÚR - egyik felét Kállay Pálnak, a másikat nagybátyjának, Szilágyi Mihálynak adományozta 1461-ben, aki azt azonnal el is zálogosította Rozgonyi Jánosnak. Így került ez a záloglevél Parlaghy László és Corvin János után Rozgonyi egyik leszármazottja, Derecsényi György kezébe, majd a Lorántffy és Rákóczi-család tulajdonába.

1664 körül...




Jókai Mór: Egetvívó Asszonyszív

Cselekménye a Rákóczi-szabadságharc idején játszódik, pontosan megnevezett dokumentumok, jegyzőkönyvek, tanúvallomások alapján megtörtént esetet dolgoz fel. Baranyai Miklós kuruc komisszárius és Ungvári Katalin rövid házassága a férj családjának és Debrecen polgárainak hathatós közbenjárására válással végződik. A férj, aki még a válás évében ismét megnősül, nem ismeri el első házasságából származó gyermekét. Az asszony minden követ megmozgat, városról városra járva tanúkat vallat ki, hogy a fia törvényességét bizonyító adatokat összegyűjtse. Sőt végső elkeseredésében - kálvinista létére - a római pápa elé viszi az ügyét. S harca nem eredménytelen, végül eléri, amiért küzdött. A regény bemutatja a felekezetek, a debreceni kálvinisták és a katolikusok között dúló értelmetlen harcot, a pénzért, a vagyonért mindenre kész debreceni polgártípusokat, az érdekből elkövetett hazaárulásokat, az ellenséghez való pártolást stb. A korszerű hangvételű regényből az író csalódottsága érződik.

A regény nem tartozik a legsikerültebb Jókai-művek közé, színvonala nem éri el a klasszikus művekét, de a Jókai-kedvelők érdeklődésére számíthat. Pillantsuk csak bele ebbe a műbe...

Nászéj a pásztorkunyhóban
Csak kívánni kell a menyasszonynak valami jót az égtől az esküvője előtt, bizonnyal megkapja. Katalin azt kívánta, hogy vajha küldene egy zivatart, mely őket bekergetné egy pásztorkunyhóba, s ott töltenék el a nászéjszakájukat. Ez a kívánsága szépen beteljesült. Amint a zeleméri pusztára érkeztek, beborult a nyugati láthatár; nagy sötétkék felhők tornyosodtak a kunhalmok fölött. Hajh, még tíz év előtt itt is állt egy helység, ahol a hírneves Zelemériek ősi kastélya, vendégszerető menedékkel fogadta a betérő utast. Az is elpusztult már, miként Zám; a kastély falai távol az országúttól feketéllenek betetőzetlenül, a faluhoz vezető út be van gyepesedve; az utolsó Zeleméri ott porlad valahol az iz-nikmidi sziklasírban száműzött fejedelme mellett; most ez is puszta, amit Debrecen városa a leányágtól fölvásárolt. Egy nagy legelő támadt belőle. Apró karámok, kútgémek vannak elszórva a pusztán. Gulya, ménes, juhnyáj, sertéskonda legel, turkál szerteszéjjel rajta. Miklós jól ismeri valamennyit. A juhász az országút garádján támaszkodik a botjára, üres pipáját szortyogtatva, nagy mozsár alakú karimátlan süvegén a rézből formált nagy D. V. betűket fitogtatva. (Ami nem azt jelenti ám, hogy Dugd el, Vedd el; hanem azt, hogy Debrecen városa.) őt híven követi a birkanyája, akit összetart a hat komondor; de a kondásnak már kísérni kell a sertéscsordáját, mert az a tocsogóst keresi, s neki nem szabad kutyát tartani, mert azt a disznók széttépik. A csikósnak is nagy dolga van a ménes terelgetésével: néha vitája is támad tolvaj lókötővel, éhes farkassal. Legnagyobb úr, legelőkelőbb a pásztorok között a gulyás. A többinek mind szurtos dobos kunyhója van, mellette nádcserény vagy szélfogó, de a gulyásnak szép vályogból épült karám jutott, ajtóval, ablakkal ellátva; nagy, messze kiugró eresszel, melynek tálaspolcán van elrakva a kenyér és elemózsia, alatta a falóca a bundával, a gazda éjjeli nyughelye. Az ablakában még egy muskátli is zöldül, citromszagú csipkés levelekkel. Az asszony virága, aki benn a városban lakik, s csak vasárnap jár ki az urához, akkor hozza ki neki az egész hétre való ecetest. Az asszony szolgálatban áll: pénzt keres. A karám mellett van a vasaló. Ez a pásztorembernek a konyhája: kerek, kunyhóforma, felül nyitott nádsövényzet, a feneke égetett téglával kirakva, közepén a tűzhely, amellett a forgatható szolgafa, melynek a keresztjére a bográcsot ráakasztják, s az alá tüzet raknak. Tüzelőszer a halomba hordott árvatrágya; ez a szarvasmarha-csordának a tőzege, amit a mezőn összeszedni a taligás hivatala. Taligás a gyereklegényke, akinek még a bojtár is parancsol. Ennek a dolga a vasalóban megfőzni az ételt, s aztán a távol legeltető bojtárok számára elhordani taligán a bográcsban. Hátul a karám mögött látható a szárnyék, a nyitott deszkaszín, nádtetővel, ahova a fejésre való teheneket reggel bevezetik, meg az olyan gonosz indulatúakat, akik a borjaikat elrúgják, szoptatni nem akarják. Egy dombos tatárszálláson telepednek meg a karám mellett a borjas tehenek vezérbikáikkal; olyan az, mint egy erdő csupa görbe szarvakból.

1699 körül...




Debrecen szabad királyi város (1720-21)

A város örök jogon bírta és mint köztulajdont szántásra használta Macs, Guth pusztákat, zálogjogon, s csak részben Zelemért, Pallagot, Szent-Györgyöt. Szőlőhegy és folyóvíz a város határában nem volt.

Szabad kerületek: Hajdú kerület (1715-1720)
Összeírták 1720-ban a kerületben lakó armalistákat, azon nemeseket, kik családi címeres levelük alapján is nemesi jogot élveztek. Az összeírók mindenhol csekély népességet és kezdetleges gazdasági, polgárosodási állapotokat találtak. Járásokra a kerület a községek csekély száma miatt soha nem lett osztva. 1715-ben a községek száma 7, 1720-ban csak 6 (az a hat város, mely kiváltságait a mai napig megőrizték). Polgár ekkor már nem volt szabad hajdú város, hisz a lakosság elment onnan.

Puszták /1715/:Böszörménynek a pusztákon van 291 hold rétje és pedig, Zeleméren 104 rét és vetés. Övék Vidd puszta fele, Szent-Györgyből 3 rész, Szokol pusztán 9 és fél telek, illetve a Semjes puszta. Hadházé a Czégény puszta egészen. A Parlag pusztán van 4 telkük és Nyíradony községben 6 telek.

Puszták /1720/:Böszörményé Pród, Zelemér, Vidd, Szent-György, Szokoly és Szennyes.

A nemzetiség: a lakosság csupa magyar nevű vagyis a magyar nevűek 100%-ot tesznek ki. A népesség száma 1715-ben 520 fő, 1720-ban 523. Az 1702-15-ig terjedő időszak a hajdúságot is nagyon megviselte. Az adózók száma több mint a felére hanyatlott. 1715-ben kezdődik javulás, mert a megyékből a jobbágyok, kunsági lakosok a hajdú városokba szöktek. Így 1732 körül élt bennük annyi adóköteles, mint 30 évvel ezelőtt. A lakosság nagy területeket művelt meg. A 4 városban összesen 37 nemes élt. A kezükön lévő föld 2.429 köblöt és 280 rétet tett ki. A nép elég szegény lehetett. 1715-ban az összeírók Böszörményt így írták le: a házak sárból és vályogból vannak. Azonban Vámos-Pércsen és Hadházon rosszabb volt a helyzet. A böszörményi határ egy részét nem művelték a terméketlensége miatt!

Szőlő:A szőlőtermelés beindult. 1715-ben 144 kapás volt, 1720-ban 414 kapást írtak össze, de az már mind új ültetvény. Marhát tartottak, mert volt elég puszta és takarmány is. 1715-ban Böszörményben volt marhakupec. Az italmérés és székállás joga minden hajdú várost megillette.


Szőlőtermelés a Hajdúkerület városaiban a XVIII-XIX. században

A hajdúkerület hat városában, Böszörményben, Nánáson, Szoboszlón, Dorogon, Hadházon és Vámospércsen a szőlőtermelés nem játszott különleges szerepet a mezőgazdasági termelés rendszerében . Az állattenyésztő, gabonatermelő hajdú városokban a szőlő mindvégig csak kiegészítő termelési ág maradt s nem vált a lakosság fő megélhetési forrásává, mint Tokaj-Hegyalján, Érmelléken. A szőlővel beültetett terület szélesedése e hat város határában nemcsak hajdúsági specialitás, hanem általában jellemzi az Alföldet. A síkvidéki szőlőskertek szaporodásának a Hajdúságban is felfedhető folyamata a 18-19. században, már a filoxéravész előtt elindította a magyarországi szőlőföldek területi átcsoportosulását, a hegyvidéki szőlők arányának csökkenését s az alföldiek növekedését.

Az első híradás a hajdúsági szőlőtelepítésekről az 1715. évi adóösszeírásokban olvasható. Az adóösszeírás tanúsága szerint két városban, Böszörményben és Nánáson voltak szőlők, de mindkét helyen fiatal telepítésűek. Böszörményben a 25 kapaalja termő szőlő 10 pozsonyi urna bort termett, Nánáson pedig 66 kapaalja 55 urnát. A dorogi szőlőtelepítés is ebben az időben kezdődhetett. Az első szőlőskertet mindhárom városban az ólaskertek övezetén kívül, az igásállatok számára fenntartott, belső legelőből szakították ki a várostól északkeletre, Böszörményben a hadházi, Nánáson a dorogi út mellett.
Mindenesetre az 1770-es évektol kezdve csaknem folyamatosan megtalálható Bikajegyzék szerint mind a hat város polgárai adóznak a szőlőföldekből származó jövedelmeik után.
A 18.század első felében telepített szőlőskerteket a későbbiekben az újabbaktól való megkülönböztetés végett Vénkertnek (Böszörmény, Nánás, Vámospércs), Ókertnek, vagy Ószőlőskertnek (Szoboszló), illetve Nagykertnek (Hadház) nevezték. Böszörményben a várostól északkeletre osztották ki az első szőlőskertet.

Az első, még csekély területű szőlőskerteket valószínűleg már a 18. század derekán is több városban bővítették. Ez a bővítés bizonyára kapcsolatban állt a népesség növekedésével. Böszörményben a már meglevő szőlőskertet nagyobbították.
Böszörményben az 1790-es évekig csak a Vénkertet bővítették, az új szőlőskert kialakulásának gondolata csak 1791-ben vetődött fel, miután a Vénkertet a temető és a hadházi út miatt tovább már nem lehetett bővíteni . Ebben az évben osztották ki szőlő alá azt a területet a hadházi út másik (déli) oldalán, amelyet ekkor még Újkertnek, később Középkertnek neveztek. Három évvel később újabb szőlőskertet osztottak (Zaboskert) a Középkerttől délre, mivel az 1791-ben beültetett kertben nem jutott minden igénylőnek föld. Somossy András népszószóló a várostól északra fekvő Sashalmot javasolta szőlőnek, de végül is a város Zaboskertnek nevezett néhány telekalja ugar földjeit osztották ki szőlő alá. Az 1791-ben ültetett szőlőskert a Vénkert és a Zaboskert közé esett, ezért nevezték a Zaboskert beültetése után Középkertnek .

Az 1790-es böszörményi szőlőtelepítések 1801-ben a Boda szőlőskert létrehozásával folytatódtak, amikor a bodai erdőben levő hasznavehetetlen irtásföldet osztották el szőlő alá a lakosok között. A bodai szőlőt már nem a várost közvetlenül körülvevő belső legelőből, hanem a távol fekvő erdei irtásföldből osztották, nem csodálkozhatunk tehát, hogy a polgárok nem nagyon vásárolták a kiosztandó nyilasokat, annak ellenére, hogy a magisztrátus különböző fizetési kedvezményeket helyezett kilátásba a telepítésre vállalkozóknak. A fizetési kedvezmény lényege az volt, hogy az egy láncalja föld után járó 8 forintot csak 1802-ben kell megfizetni.

Az 1791-ben kezdődött böszörményi telepítési hullám 1813-ban, a Nadrágoskert kiosztásával ért véget. Ezt ismét a belső legelőből osztották, a Vénkerttől északra a Nánás felőli oldalon. Böszörményben is csak egy újabb szőlőskertet telepítettek, az 1840-es évek elején a Homokkertnek nevezett szőlőt.

A szőlőterület a 19. század utolsó harmadában és a 20. század elején is változatlanul növekedett, Böszörményben ekkor jött létre a Báthory-kert, Bethlen-kert, Hunyadi-kert, Árpád-kert, Zrínyi-kert, Batthyány-kert, Petőfi-kert, Lorántffy-kert, Hadházon a Bánom-kert, Bocskay-kert. A homokos talajon a filoxéra sem tudta visszavetni a szőlővel beültetett határ növekedését.
A szőlőknek fontos szerepe lett a futóhomok megkötésében (Böszörményben a Keleti csordanyomáson telepített szőlők), illetve a gyenge homokos talajok jobb hasznosításában (Hadházon a Dorogiás mezején telepített Bocskai-kert).

A hajdúk letelepítésének és kiváltságolásának sajátos módja, amelyben Bocskai katonái nem külön személy szerint, hanem együttesen kaptak nemességet, különleges helyzetűvé tette a tulajdonukban levő földbirtokot is. Bár a 17. században a hajdúk földjeiket általában nemesi birtokként használták és idegenítették el, a 18 . századra már kialakultak a földtulajdonnak azok a közösségi korlátai, amelyek elvi alapját az együttes nemesítés adta. Az együttes nemesi privilégiumból származott az a megkötés, hogy a hajdú földnek mindvégig meg kell maradni a hajdúk közösségének kezén. Ennek az elvnek megfelelően házat, telket és külső földbirtokot nem hajdúnak nem lehetett örökjoggal elidegeníteni, ha az elidegenítés zálogolás formájában megtörtént, az ilyen földbirtokot vagy telket a hajdúk mint hajdú örökséget" visszaválthatták . A földtulajdon birtoklásának feltétele a helybennlakás volt, az elköltözők még akkor sem maradhattak tulajdonosok, ha hajdúk voltak, de a közösségre háramló földjeiket visszaszerezhették mihelyt visszaköltöztek a városba. A hajdú föld végső tulajdonosának a városi (hajdú) közösséget tekintették, ami abban is megnyilvánult, hogy a magtalanul elhaltak birtokai a (városi) hajdú közösség tulajdonába kerültek vissza (caducitas). A hajdú földbirtokot általában jellemző vonások mellett a szőlőföld további sajátosságok hordozója volt, ezek paradox módon a szőlőt kiemelték az ingatlanok sorából.
A jogszokás törvényes megfogalmazást is nyert a hajdúkerület 1820. évi részletes statutumában, amely szerint . . .a szőlőket valamint a censuális földeket ingóságoknak tartják . . . " s ezeknek elidegenítéséhez nem szükséges a jogosultak (vérrokonok, hajdú örökösök) megkínálása", mégis hogy eladásnál az elővételi joggal rendelkezőknek (atyafiak, szomszédok) sérelme ne származzék, az eladásokat be kell jelenteni a tanácsházán. A telek tartozékának tekintendő szőlők esetében viszont érvényesülni kell a törvényes praemonitió"-nak.

Censuális földnek a hajdú városokban a pénzfizetés mellett osztott pusztai földeket nevezték.

A szőlőbirtok 1824 előtti jogállásának kialakulásában szerepet játszhatott az a szemlélet, amely a kerti szőlőket nem tekintette a hajdú telek szükséges tartozékának. A hajdú telek tartozékának a háztelken kívül eredetileg csak az ólas- vagy szérűskertet és az ún. szállásföldeket tekintették, de a 18. század végétől ehhez járultak a telek szerint véglegesen kiosztott ugar vagy forgó földek, később Böszörmény, Nánás esetében az ún. réti földek, Böszörmény, Hadház és Vámospércs határában pedig az erdők is. Szőlője tehát mindenkinek többnyire csak a szőlőskertekben volt, ezeket pedig, amint korábban láttuk, a közföldekből alakították ki a közösséget képviselő tanács akaratából.

1848 után Böszörményben is található néhány szőlő a szőlőskerteken kívül, így a de Pauli-Zeleméren és a Réten is, ez azonban egyáltalán nem jellemző.

Az ültetés után megalakultak a tulajdonosokat hegyközségszerűen tömörítő kertségek, amelyek a szőlőskert használatának módjára szabályzatokat alkottak. A szőlőskert gazdaközössége együtt fizette a csőszöket, akik esküjükben azt fogadták, hogy a Nemes Gazdaság szőlőire gyümölcs fáira, gyepűire, veteményeire, utakra, kutakra, kunyhókra és abban levő szerszámokra és edényekre, úgy közönséges, mint kiskapukra hűségesen gondot fognak viselni. A csőszök legfontosabb feladata azonban a tilalom betartatása volt. A szőlő zsendülése után ugyanis a kertek kapuját lezárták, hogy a tolvajlásokat meggátolják s szüretig csak a tanács engedélyével léphettek be a kertbe a birtokosok is. Szüretelni csak a magisztrátus által meghatározott időben lehetett, rendszerint szeptember utolsó hetében és október első felében. A tilalmakat áthágókat igyekeztek szigorúan büntetni, bár ez eléggé nehéz lett, különösen akkor, amikor a szőlőskertekben eredetileg szerszámok és szüretelő edények tárolására épített pajták, kunyhók egy részéből állandó lakások váltak . A szőlőskertek benépesülése is hozzájárult ahhoz, hogy a 19. század második felében a kommunitás szabályozó szerepe fokozatosan csökkent.

Vitéz Péter bodai szőlőjét a szüreteléshez tartozó edényekkel és sajtóval adta el 1840-ben.

Bármilyen jelentősen növekedett is a 18-19. század folyamán a hajdú városok szőlőterülete a lakosság borfogyasztásához a termelt mennyiség nem igen volt elég. Figyelembe véve a népességszámot feltételezésünket megerősíthetjük, mert országos átlagban az 1870-es években 1 főre eső megtermelt bor meghaladta a 261itert, a hat hajdú városban csak 2 liter körül volt. A terméseredményeket ismerve ennél valamivel jobb arányok a hajdú városokban csak az 1850-es években lehettek, de akkor is nagyon messze elmaradtak az országostól. A Hajdúságban termelt kerti borok más piacokon történő értékesítéséről a fenti helyzet ismeretében nem beszélhetünk, de a borminősége sem volt olyan, hogy a szállítás feltételeinek megfelelt volna. A bor gyenge minősége, a helytelen kezelés és az alkalmas pincék hiánya miatt a kerti borokat gyorsan elfogyasztották s a hajdú városi csapszékek az év nagyobbik felében érmelléki, hegyaljai, mátraaljai borokat értékesítettek, annak ellenére, hogy azok ára mintegy 50%-kal magasabb volt a kerti borokénál.

Böszörményben még az 1780-as évek második felében is mérhették a termelők házaiknál kerti boraikat, de csak 4 hétig.


A Boda erdő története...a XIX. századig

A Böszörmény határához tartozó erdőségek részint a Zeleméry és Szentgyörgyi erdők, a praediumokhoz tartoznak, melyek zálog vagy árendás használat útján kerültek a város birtoktestébe a XVII-XVIII században.

1831-ban a De Pauli Zelemért is megszerezték ugyancsak zálogbirtokként. 1800-ban 3000 R forintot fizettek árendapénz fejében, s az 1830-as jegyzőkönyv is árendásiként emlegetik ezt az erdőrészt. Az erdők több évi haszonbérlet után magánjogúvá formálódott és a múlt század elejétől kezdve birtokossági erdő néven emlegetik az államosításig. 1800-ban a parcellázott erdők bizonyítják a magánjog létezését: "A Belső és Boda-erdők felárkolását jónak látják, így meglehet látni kinek mekkora nyilas erdeje van Bodán". 1836-ban ezen erdőkön a tulajdonjog megszűnt. Ezen erdők osztatlan közvagyont képeznek a XIX század végéig, de a birtokosok magánjoga fennmarad anélkül, hogy tudnák melyik rész az övék. Ezen erdők birtoklási joga öröklődött is. 1894-ben Kovács Albert birtokos Bagosi Zsuzsannára hagyja Boda és Belső erdőbirtokosság kezelésében levő erdeit. Ezen erdők után járó failletményeket az örökös részére ki kellett adni! A tulajdonosnak tehát csak részesedési joga volt az erdőhöz. A birtokosok létrehozták a Birtokossági Választmányt. A magánbirtokjog létezését bizonyító a városerdőkre is vonatkoznak, viszont úgy látszik, mintha a város teljesen kisajátította volna a kezelésében lévő erdőket. 1796-ban a város a favágókkal levágott fát pénzért adta el a lakosoknak. A közbirtokosság pert indított a város ellen az erdők birtoklása miatt. 1884-ben a közgyűlés kimondja, hogy az erdő a benne lévő tisztásokkal együtt az adományos - a közbirtokosság tulajdonát képezi, tehát az erdő jövedelme a város bevételéül nem szolgálhat. 1898 évi XIX tc. az erdő államosítását mondja ki. 1901-ben a közbirtokosság erdeje is állami kezelés alá tartozik. Ezután a nagykárolyi Magyar Királyi Erdőhivatal fennhatósága alá helyezik.

Az erdőbirtokosságok a közös erdő használatára kötelezett tulajdon joggal vagy használati illetőséggel rendelkező társak közös érdekeinek védelmére és intézésére alakult szervezetek. A hajdúböszörményi Boda erdő és Belső erdő Egyesült birtokossága szervezkedéséről már 1861-bol őrizünk iratokat. Akkor hozták létre az erdőbirtokosok választmányát. Hajdú vármegye és Debrecen sz.kir. város Adattárából az alábbi derül ki Boda és Belső Erdőbirtokosságról. 1100 hold erdő tulajdonosa, melyben a fakitermelés egyeseknek van kiadva. Az állami erdőhivatal ellenőrzése alatt áll. Elnök: dr. M. Szabó Imre, alelnök: id. Szálkay András, jegyző: Fülep Sándor, gazda: Sitery Gábor, pénztáros: Török Zsigmond. A közgyűlés határozata alapján közös ügyeiket maguk intézték. Az erdőtársulás alapján a közgyűlés a tulajdonjog megtartása mellett az erdőkezelés és pénztár feletti felügyeletet gyakorolta., s a választmány évente a számadásokat elé terjesztette. Az erdőbirtokosság a városi képviselő-testület felügyelete alatt működött 40 évig. Az 1898. 19.tc. alapján 1904-ben a két elnevezést közbirtokossági társulattá változtatták, s elszakadt a képviselő-testülettől és önálló jogi személyként működött. A szakfelügyeletet a debreceni M. Kir. Erdőhivatal gyakorolta. Az 1935. 4. tc. az erdőbirtokosság képviseletét telekkönyvben bekebelezett joggal kiterjesztette a közös erdőre, ingó és ingatlan vagyonra. Az erdőgazdaság ingatlanjait csak földművelési miniszter engedélyével lehetett elidegeníteni. Minden erdőbirtokossági tagnak a társulati erdőben birtokarányának megfelelő használati joga van, ami elsősorban a fakitermelésre vonatkozik, de a szervezeti szabályzat a megfelelő kötelességeket is előírja. Az erdőgazdaság a gazdálkodásról gondoskodott: faültetés, kivágás, részarányos fakiosztás, pénzügyek rendezése, stb. Ez az állapot 1949-ig fennmaradt.

Hajdúböszörmény keleti határán manapság, a homokon, nagy kiterjedésű erdő húzódik, észak-déli irányba. Területe 3782 hold, vagyis 2175 hektár. Az 1783-ból származó térkép szerinti határvonalai megegyeznek a mostaniakkal. Magában foglalja a régi városi erdőt, az egykori birtokossági Belső- és Bodai erdőket, valamint a Nagy Rákóczot. A múlt század elején telepítették déli részén a Boda szőlőskertet és mellette alakult ki a Lorántffy kert. Mindkettőt teljesen körülfogja az erdő. Az erdő összefügg a hajdúhadházi Kutas- és Csere erdővel, a hajdúszentgyörgyi és monostori erdőkkel, ezekkel együtt 5000 holdnál jóval nagyobb területet alkot. Ezeknek központjában, a Peresen volt az erdőmérnök lakása, óriási bekerített virágos, veteményes, gyümölcsös kertekkel, gazdasági udvarral, százados tölgyekkel körülvéve, a ház előtt öreg lucfenyőkkel. Az erdő kijáratainál négy erdőőri lakás volt: a városerdei, méhészházi, belső erdei és bodai, valamint egy ötödik, az erdő szívében, a Peresen. Mindhez gondozott kert és gazdasági udvar tartozott. Az őrházak előtt tölgygerendákból és vastag tölgydeszkákból ácsolt hengeres kutak voltak, hosszú itatóvályúval.


Az erdő szerepe

Az erdő a magyar falvak, városok életében jelentős szerepet játszott, sok település határában természetes közegnek számított, és sokféle módon lehetett hasznára az ott lakó embereknek. Magyarország területének még a 19. század végén is 25,5%-át borította erdő, de ez az arány a természeti-ökológiai adottságoktól függően régiónként változó. A közép- és magashegységi területeken sokkal nagyobb jelentősége volt az erdőnek, mint a mezőgazdálkodó Alföldön. Az erdő a bölcsőtől a koporsóig végigkísérte a parasztember mindennapi életét. Az erdős határú falvakban a természetes növénytakaró termésének összegyűjtése, illetve a vadfogás és vadászat révén élelmezési nyersanyagokat biztosít, de az erdőből jutnak a tüzelőhöz is. Az állatokat az erdei legelőkön, tisztásokon legeltetik, a sertéseket, juhokat a makkos erdők termésén hizlalják, de ínséges években a lombtakarmánynak is komoly szerepe volt az állatok táplálásában. A szántóföldek területét az erdők irtása révén növelhették. Fából készült a mezőgazdasági és háztartási eszközök jó része; egyes falvak a faeszközök előállítására, a fafaragásra specializálódtak. Az erdőkben gazdag tájakon fából épültek a lakóházak és a gazdasági épületek, de még az Alföldre is leúsztatták az épületfát az Északi- és Keleti-Kárpátok vidékéről. E tájak mindig rászorultak a környező mezőgazdálkodó régiók termékfeleslegére, melyért cserében a lakosság a természet által nyújtott vagy maga készítette árucikkeket adott. Az erdei gyűjtögetés, a fa különféle feldolgozott formái és az erdei iparok termékei a közvetlen árucsere révén biztosították az eltérő természeti-gazdasági adottságú területek közötti termelési különbségek kiegyenlítődését. Az erdővidékeken az életlehetőségek bővítését jelentették az erdei munkaalkalmak, az erdőn folytatott ipari tevékenység. A fakitermelés, az erdei fafeldolgozás, fuvarozás, de a szénégetés és mészégetés is olyan rétegeket kapcsolt be az erdei munkába, amelyek társadalmi helyzetük folytán nem rendelkeztek földtulajdonnal; megélhetésüket jórészt az erdei munkák biztosították. A hagyományos erdőhasználat és erdőgazdálkodás néprajzi kutatása csak az utóbbi évtizedekben hozott jelentős eredményeket. Tagányi Károly közel egy évszázada honosította meg az erdészeti etnographia fogalmát, és oklevéltárában az erdő történeti és néprajzi tanulmányozásánál ma is nélkülözhetetlen forrásanyagot tett közzé (Tagányi K. 18961908). Gazdaságtörténeti, jogszokásfeltáró kutatásai közben minduntalan olyan tényekre bukkant, amelyek hátterét, a paraszti életben való megjelenésének tágabb összefüggéseit a néprajzi kutatások eredményeivel kívánta megvilágítani. Tagányi halálával nemcsak a dokumentumok szisztematikus feltárása akadt el, hanem megváltozott az erdőhasználatot szélesebb kitekintéssel a gazdasági tevékenységgel szoros összefüggésben vizsgáló szemlélet is. Az utána következő feldolgozások az erdőgazdálkodásnak csupán egyik fejlődési vonalát, a nagyüzemit követték nyomon. Az erdő néprajzi kutatása a gyűjtögető és zsákmányoló gazdálkodás keretén belül kezdődött. A magyarság néprajza az erdőlést a gyűjtögetésnél említi. Gunda Béla 1948-as összegzésében egyrészt a gyűjtögető gazdálkodáshoz sorolja, másrészt a termelő gazdálkodás függvényének tekinti. A paraszti erdőhasználat alapvető kérdése az erdő birtoklásának, jogviszonyainak a feltárása. E témában főként Hegyi Imre , Csiba Lajos, Imreh István, Jablonkay Géza, Takács Lajos, Tárkány Szücs Ernő és Petercsák Tivadar munkái hoztak új eredményeket. A hajdani földközösségi szokások továbbélésén túl a jobbágyfelszabadítás után kialakult országos törvények által is szabályozott erdőhasználat gyakorlatát rögzítik. Kevés az egy-egy település vagy tájegység erdőhasználatát komplex módon, a paraszti üzemszervezet keretében bemutató feldolgozás. Vajkai Aurél szentgáli, Hegyi Imre bakonycsernyei monográfiája, Petercsák Tivadar, Szabó István és Szabó László Északi-középhegységben végzett kutatásai tárják fel, hogyan élte ki, hasznosította a lakosság a történelem során változó gazdasági-társadalmi viszonyok között a nyers táj nyújtotta természeti javakat. A paraszti birtoklású és nagyüzemi erdők fő hasznát a fakitermelés, az erdei munkaalkalmak biztosították. Erre vonatkozó, illetve az erdőmunkások életmódját bemutató feldolgozásokat főként az Északi-középhegység vidékéről Bakó Ferenc , Balázs Géza, Erdély, Mádai Gyula, Petercsák Tivadar és a Dunántúlról Hegyi Imre, Herkely Károly, Kiss Géza, Bíró Friderika ismerünk. Adatközlések és feldolgozások jelentek meg Erdélyből: Haáz Ferenc, Tagán Galimdsán, Molnár Kálmán, Garda Dezső, Kovács Ferenc, Szász Lőrinc, Tarisznyás Márton, Kádár Zsombor. Alig ismerjük az ártéri, alföldi erdőgazdálkodást, erdei munkákat: Andrásfalvy Bertalan, Solymos Ede, Kaán Károly, Filep Antal, N. Bartha Károly. A magyar erdőgazdálkodás és erdősültség történeti változásaihoz fontosak Csőre Pál, Kolossváry Szabolcsné, Oroszi Sándor, Wallner Ernő dolgozatai. Az erdőfelújításról, -gondozásról a debreceni vákáncsosokon (Balogh I. 1936, Miklós Zs. 1972) túl csak elszórt adatközlések szólnak. Az ősi erdőkultusz emlékeit Ferenczi Imre (1960) mutatja be. A hajdani egyetemesebb erdőhasználat amikor a földesúr és a jobbágy egyaránt élhette az erdőt megváltozott, elkülönültek az allodiális és jobbágyparaszti erdők.


Erdőtípusok

Az erdő értékét az ember számára mindig a használati lehetőség szabta meg, s ez koronként változott. Az erdőhasználat szabályozása előtt, amikor fa még bőségesen állt rendelkezésre, elsősorban koruk szerint tettek különbséget az erdők között. Leginkább a fiatal erdőt választották el a már felserdült, nagy fákkal rendelkező erdőségektől. A felnőtt erdőn belül pedig a használat jellegének megfelelően volt különbség. Tanulságos ilyen szempontból a Werbőczy Hármaskönyvében található értékrend, mely szerint a legértékesebb az 50 márkára becsült makkos erdő. Ez is jelzi, hogy a kukorica megjelenése előtt milyen fontos szerepe volt a makknak a rideg sertéstartásban. Ugyanezen forrás szerint a makkos erdővel egyenértékűnek számított a bárdos erdő, amelyik elsősorban az építkezési alapanyagot szolgáltatta. Az effajta erdő későbbi neve lehetett a szálas vagy lábas erdő is, amely felnövekedésig védelem, illetve tilalom alatt állt. Ezt a típust még frángos vagy álló erdőnek is nevezték. Werbőczy kategóriái közül a közönséges erdő volt a legkevésbé értékes (3 márka), melyet a közösség szabadon, minden korlátozás nélkül használhatott. Ugyanebbe a kategóriába tartozhatott a konyhaerdő és a közönséges erdővel azonos jelentésű élő erdő kifejezés is. Ez szintén az erdő szabad élésére utal. Különösen a fiatal erdőket kellett védeni, óvni, hogy a legelő állat le ne rágja, ki ne törje, és a hasznos fákat idő előtt ki ne vagdossák. Erre a megkülönböztetett figyelemre utalnak a fiatal erdők olyan elnevezései, mint az eresztvény, a gyermek erdő, míg a gyakor erdő a bozótos, tisztítatlan, fiatal erdőt jelölhette. Helynevekben, nyelv-járásainkban maradt meg a fiatal, sarjadó erdőt jelölő cserke, cseplye, csepe, csigar kifejezés. Az erdőhasználat utóbbi két évszázadában gyakran találkozunk a vágáserdő és legelőerdő megnevezéssel, amelyek már tudatos erdővédelmet tükröznek. A vágáserdő fanevelésre szolgált, s ebből a faállományt károsító legelő állatok ki voltak zárva. Ezek az erdők jóval sűrűbbek, s a fák sorban nőttek, hiszen a felnőtt erdő kivágása után időnként magról is vetették. Ezt az erdőt rendszerint 4060 részre osztották, melyek közül minden erdőből egy-egy rész került vágásra, majd felújításra. A legelőerdő ritkán elhelyezkedő fái nagyok, ágai szétterülnek; alatta és köztük legeltethették az állatokat. A 19. század végén a magyar erdők faállományának 27,9%-a tölgy, 51,3%-a bükk és más lombfa, 20,8%-a pedig fenyő. Az erdőterületből körülbelül 60% esett a 600 métert meghaladó tengerszint feletti magasságokba, 30% a 300600 m magasságú előhegységekre és dombvidékekre, s mindössze 10% a síkvidékekre. A 18. század második felében kezdődik az Alföldön a futóhomok megkötését is célzó tudatos erdőtelepítés. Itt a fűzfa, nyárfa, akác a legelterjedtebb fajta. 1777-ben Kiskunhalas 4000 szál fűzfát kapott ültetésre, amit a gazdák között kiosztottak. Debrecenben 1868-ban még a kocsányos tölgy volt az uralkodó fanem, de az igénytelen és gyors növésű akác térhódítása következtében a 19. század végén 38% a tölgy, 55% az akác és 7% az egyéb fanem.


Erdőhasználat a feudalizmusban

A Kárpát-medencében megtelepedett magyar törzsek földközössége magában foglalta az erdő közös használatát is. Ebből a királyi erdőbirtokok váltak ki legkorábban, melyek a 12. században még az ország területének kétharmadát jelentették. Kormányzásukra külön közigazgatási egységeket, erdőispánságokat (például bakonyi, pataki, tornai, sárosi, zólyomi) szerveztek. Ezek szolgáltató népei voltak az erdőóvók. Emléküket 17 Ardó nevű falu (például Végardó, Szőlősardó, Hídvégardó, Pelsőcardó) őrzi. A királyi erdőbirtokok adományozások révén nagyrészt magán földesúri (egyházi, világi és városi) kézre kerültek. Az erdőközösségeknél kezdetben mindenütt az volt a szabály, hogy a kinek bármennyi és bármiféle fára vagy irtásra szüksége volt, azt a hol érte, ott vághatta, az erdők pusztulásával azonban az osztatlan birtoklásról a közös, de ideiglenes felosztásra tértek át. Az erdőből a község minden egyes tagja egyenlő részt kapott oly módon, hogy előbb az erdő felosztás alá eső felét annyi egyenlő részre mérték ki, ahány egyenjogú tagja volt a községnek, majd sorsot, erdőnyilat húztak. Az erdőközösségeknek nem csupán a földtulajdonra egyedül jogosult nemesség, hanem az egyéb státusú osztályok, rétegek képviselői is tagjai lehettek, így a parasztság és a városi polgárság is. A középkor folyamán több helyen találkozunk paraszti erdőközösségekkel. Ilyen a ceglédi, kecskeméti és kőrösi parasztok kezén levő Túlerdő (1382) vagy a Somogy megyei paraszti erdőközösség, a nagyszakácsi cserjés (14. század). Ezek a paraszti erdőközösségek viszonylag önálló életét éltek, melybe ugyan beletartozhatott nemes vagy a földesúr is, de az irányításban nem illette meg különleges jog. Például Szinden a 18. század elején az erdőközösség osztott erdőt a földesúrnak is. Kezdetben a közösség minden tagját egyenlő jogok illették. A székely Étfalván 18251835 között a tisztításra szánt erdőt a nyolc tízes között egyenlően osztják fel cinkus, sorshúzás szerint. Ezután egy-egy tízes népe kivágja a sűrűn nőtt, életképtelen fákat. Egyenlő csomókat alakítanak ki, melyeket a tízesbeliek sorshúzás útján egyformán osztanak el. A bodokiak 1731. évi törvénye alapján a falusiaknak szükségekre négy-négy szál fát adhatnak. Nagyenyeden azonban már 1800-ban két osztály volt, Szék városában pedig három. Az elsőben a nemesi és polgári ősi lakott telkek voltak a legnagyobb mértékű nyilakkal, a másodikba az új lakott telkek jutottak 1/3-ával kisebb nyíllal, s végül a harmadik osztályt a lakatlan és zsellértelkek képezték, melyek után felényivel kisebb nyíl járt. Eredetileg a faizás más városokban is szabad volt minden polgár számára az esztendei vágásra kijelölt erdőből. Az erdő megfogyatkozásával Debrecen 1680-ban olyan határozatot hozott, hogy csak azok részesedhetnek a fából, akik legalább három éve a városban laknak. Gyöngyös mezőváros a 18. században csak annak adta a faizást, makkoltatást és erdei legeltetést biztosító Mátra cédulát, aki helyi lakos. 1807-ben már 10 évi helyben lakáshoz kötötték az engedély megadását. A 18. század második felében Debrecenben a polgárok által fizetett adó szerint adják a tűzifát, 10 Ft adó után egy szekér fa jár. A város alkalmazottai külön fajuttatásban is részesültek. A városbeli szegénység eleinte a hét meghatározott napjain ingyen hordhatott gallyfát, majd a 18. század végétől a garasos gallyhordás jellemző, vagyis annyi garast kellett fizetni, ahány jószág volt a szekérbe fogva. Háton továbbra is ingyen hordhattak. Egerben az 1790-es években a jobbágyok és zsellérek háton 1 garasért, gyalogszánkán 2 garasért vihettek száraz fát a maguk szükségletére.
Zabolán és Étfalván előfordult, hogy a marhás gazdák kétannyit jussoltak. Ha a marhás ember egy szál fát kapott, két gyalogszeresnek kellett egy részt együttesen átvennie. Aranyosszék 1840. évi erdőrendtartása előírta, hogy a házhelyek után vágjanak fát a kijelölt táblában, s egész nyilat kapjon a nemes és szabad székely, fél nyilat a többi. Hidvégen a 19. század elején az a rend érvényesült, amely a teljesen jobbágyosodott faluközösségekben volt gyakoribb: mindenki annyi öl fát vághat, ahány marhával szolgálja földesurát, a zsellérek pedig semmit sem kaptak. Ez utóbbi példa már átvezet a földesúri függésben élő jobbágyok és zsellérek erdőhasználatához. Magyarországon minden föld tulajdonjoga a földesurat illette meg, az erdőt közösen használta jobbágyaival. A 18. századra az erdő allodiális jogúnak számított, a jobbágyságot a legjobb esetben is csak haszonvételi jog illette. A földesúr megengedte részükre a faizást, a makkoltatást, a legeltetést, de részesülhettek az erdő egyéb hasznaiból (gyűjtögetés, faszénégetés, mészégetés stb.) is. Mindezekért a helyi szokásjog alapján különféle szolgáltatásokkal tartoztak.
A Mária Terézia-féle úrbérrendezés rögzítette a jobbágyok és zsellérek erdőhasználati jogait, és felsorolta az ennek fejében nyújtandó szolgáltatásokat. Ennek ellenére a faizás mértéke és az egyéb erdei haszonvételek módja továbbra is eltérő képet mutat. 1843-ig az egri püspök gyöngyössolymosi jobbágyai tűzifaként minden második héten kaptak egy szekér esett gally fát, a zsellérek pedig hetenként két napon vihettek háton száraz fát az erdőből. Máshol külön szabályozták a téli és nyári tűzifa mennyiségét. Kisnánán 1848 előtt a telkes gazdák téli hónapokban havonként kaptak egy szekér fát, a zsellérek pedig minden korlátozás nélkül szabadon hordhattak háton vagy taligán. A faizás elsősorban száraz és dőlt fára vonatkozott. A jobbágyok épületfa-igényének kielégítése a legtöbb helyen a szükségletnek megfelelően, külön kérésre történt. A jobbágyok és zsellérek az úrbérrendezést követően favágással és fuvarozással tartoztak a tűzi- és épületfáért. Az erdős határú falvakban a robotterhek egy részét ez tette ki. A zselléreknek hetenként fél öl fát kellett kitermelni, a jobbágyoknak pedig telekszám szerint egy öl fát elfuvarozni a megadott helyre. A diósgyőri koronauradalom az 1760-as évektől egyre inkább arra törekedett, hogy a robotot favágás és fuvarozás révén tudják le a jobbágyok. Ez komoly terhet jelentett számukra, hiszen amíg a 18. század első felében a falvak és mezővárosok lakossága összesen 86 öl, az 1750-es, 1760-as években már 1829 öl fa kitermelésére és szállítására volt kötelezve. Helyenként egy-egy speciális szolgáltatás is megjelenik. A Zempléni-hegyvidéken a mogyoróskaiak az úrdolgán kívül esztendőnként tartoztak 10 000 szőlőkarót hasítani, és Hegyaljára, Tállyára hordani. A mikófalviak és bél-apátfalviak az erdei haszonvételekért tavasszal két hordó nyírvizet is szállítanak. Az urbárium szerint a földesúr a jobbágy saját szükségletére biztosította a tűzi- és épületfát. Helyenként azonban külön fizetés ellenében kereskedést is engedélyezett jobbágyainak. A mogyoróskaiak napi 4 krajcár befizetése mellett vághattak fát, s azt a közeli Szántó mezővárosba fuvarozva eladták. A székely falutörvények szerint az erdő fája el nem adható. Ez alól azonban voltak kivételek, hiszen a székely mint mondják az erdőből arat. Az alsócsernátoniak 1666-ban úgy szabályozták az erdőhasználatot, hogy azok, akik az osztott résznél többet kérnek vagy sajátos célra igényelnek fát, tartoznak megfizetni az árát. A 19. században szokásba jött az is, hogy egy-egy kivágásra ítélt erdőrészt vagy szálfákat árverésen adnak el. AZ


Erdőhasználat szabályozása

Amíg az erdő bőven rendelkezésre állt, szabad erdőhasználat volt érvényben. Ha a mértéktelen favágás és legeltetés az erdő pusztulását, elsatnyulását eredményezte, tilalom alá vették a felújítandó erdőrészt. A székelyeknél igen korán, már 1231-bol ránk maradt az eresztvény szó, ami sarjadzó, fiatal erdőt jelent, de tilalmas értelemben is használták. A 17. században még a nagyobb uradalmakban is csak időleges tilalomról volt szó, amíg az erdő önmagától rekreálódott. A kamarai hatóságoknak és a bányavárosoknak 1565-ben kiadott erdőrendtartást követően számos nemesi közbirtokosság készített erdőhasználati egyezséget. Ennek során tilos és szabad vagy közönséges erdőket különítettek el. Az előbbiek elsősorban épületfát szolgáltató és makkoltatásra alkalmas erdők voltak, melyekből épületfát a közbirtokosság tagjai is csak engedéllyel vághattak. A szabad vagy közönséges erdőket tűzifa kitermelésére, illetve a jobbágyok erdőhasználati igényeinek a kielégítésére jelölték ki. A rendszeres és tudatos erdőgazdálkodás megalapozása a 18. században történt. Az 1769-ben megjelent erdőrendtartás és az 1791-ben kiadott első magyar erdőtörvény az erdőket a közhatalom védelmében részesítette. Előírták, hogy a törvényhatóságok a tisztikar egy tagját bízzák meg az erdők felügyeletével. Az erdők felmérését a kamarai uradalmakban és a szabad királyi városokban a 18. század második felében a vágásterveken alapuló erdőgazdálkodás követte. A falvakban az erdő gondját a község vezetésén belül egy-egy személy képviselte, akit sok helyen erdőbírónak neveztek. A közbirtokosok rendszerint sorban töltötték be ezt a tisztséget. Az erdőbíró engedélye nélkül egyik uraság emberei sem hordhatnak fát a közös erdőből. A tűzifahordást csak dőlt- és gallyfából engedélyezik. Aki élőfát levág vagy engedély nélkül visz haza fát, a Heves megyei Ivádon 3 forintra büntetik 1802-ben. Az erdők őrzését és tényleges felügyeletét az erdőkerülők látták el, akiket gyakran neveztek erdőpásztornak, csősznek vagy hajtónak. Az erdélyi Papolcon az erdőbíró vezetésével 24 erdőpásztor volt 1759-ben, akik a falutörvény előírása szerint végzik dolgukat: haton a Bikkaljára vigyázzanak, tizennyolcan a felső tilalmasra. Az erdőőri tisztség a nemesi közbirtokosságokban is csak 24 hónapig tartó időszakos munka lehetett. A kerülők hajtó elnevezése arra utal, hogy a tilalmak megsértőinek az előállítása, a kártevők behajtása a feladatuk, amiért külön jutalmat, hajtópénzt is kapnak. A 18. század második felétől, a 19. század elejétől a dunántúli uradalmaknál több helyen a vadász feladatkörébe tartozott a fa kiadása és az erdő általános védelme. A szabad királyi városokban a polgárok közül esztendőnként választott erdőinspektor volt az erdőgazdálkodás felügyelője. Az erdők felújítása, a makkvetés, a csőszök felügyelete, a kártevők távol tartása, az esztendőnként vágandó terület kijelölése volt a feladata. A nagyobb városok a 19. század elejétől kezdtek szakembereket, erdőmestereket alkalmazni erdőbirtokaik kezelésére. A 18. században, a török kiűzése után fellendült a mezőgazdasági és ipari termelés, szaporodott a népesség, melynek egy része városokban koncentrálódott. Ennek során megnőtt a fa iránti igény (tűzi-, épület-, szerszámfa), ugyanakkor a gabonatermesztéshez is újabb területeket hódítottak el az erdőtől. Megindult a nagy allodiális gazdaságok kialakítása, és ehhez nemcsak a jobbágyok használatából vonták el a telki állományba nem vett, főként irtásföldeket, hanem az uradalmi üzemegységek nagy tábláit is kialakították. Ennek során valójában az erdőket is elhatárolták, és a jobbágyok csak szigorú ellenőrzés mellett irthattak erdőt, illetve az erdőhasználat feltételei is szigorodtak. A leggyorsabban a nagyobb gazdaságok kezdték kialakítani erdőőrző szervezetüket. A Bars megyei Széplakon 1731-ben szervezték meg az Erdő-Ispánságot, melynek instrukciója 11 pontban szabályozta a 8 erdőőrzővel való felügyeletet. Az uradalom későbbi rendtartásai tovább szigorították az erdő használatát. Az 1787-es már faizási regulátiot adott ki, 1797-ben pedig lehetőséget nyújtott a portákon tárolt famennyiség ellenőrzésére is.
A földesúri erdőőri szervezet feleslegessé tette a falvak népének mint szervezett közösségnek az erdészeti ügyekben való részvételét. Az erdei felügyelet teljes egészében az uradalmak kezébe került. Míg az uradalmak az erdőkből is a legnagyobb jövedelmet akarták húzni, és a gyors pénzszerzés reményében hamuzsírégetőkkel taroltattak le hatalmas erdőterületeket, addig a jobbágyság a megszorítások miatt igen takarékos fahasználatra kényszerült. A 18. század közepétől rendszeressé vált az írásos engedély, amely személyre szóló, át nem ruházható faizási lehetőséget jelentett. Ezek között volt olyan, amelyik esztendei folyamatos faizást tett lehetővé, máshol pedig csak egy-egy alkalomra adtak engedélyt. A cédulát a kerülőnek kellett bemutatni, aki kijelölte a vágás helyét, illetve kiadta a fát. Így az új erdészeti felügyelet mellett a hajdani szabad használatból ellenőrzött favágás lett. A falusi lakosság fokozatosan kiszorult a földesúri ellenőrzés alá vont erdőkből, és még a legszükségesebb tűzifát is csak nagy utánajárással szerezhette meg.


Fahordás, fuvarozás

A különféle közös erdők legfontosabb haszna az volt, hogy tűzifát biztosított tagjainak. Az élelmes hegyvidéki nép, különösen a fogattal rendelkezők, számtalan praktikával toldották meg a hazaszállított fát, és ezt a közvélemény nem tekintette lopásnak. Igyekeztek minél kevesebb ölfát rakni a szekérre, hogy az erdőn összeszedett gallyfával kiegészíthessék. Az uradalmi vagy állami erdőben dolgozó favágók a munkadíj fejében vagy amellett kaptak lehetőséget arra, hogy gallyfát vihessenek haza. Egerben a 19. század elején a püspöki erdészetnél minden öl fa kivágása után a munkabéren felül három cédulát kapott a favágó, hogy talyigán vagy szánkón ingyen hordhasson száraz tűzifát. A Börzsönyben a favágók ún. bimbófát vihettek haza kedvezményes áron. Volt rá eset, hogy az uradalom a száraz fát felében szedette. A falvak, mezővárosok szegényebb családjai, az erdőjog nélküliek a száraz gallyak összeszedése révén jutottak tüzelőhöz. A közbirtokossági erdőkben mindenkinek szabad volt a száraz gallyak szedése, az uradalmi erdőkben viszont rendszerint tiltották vagy külön engedélyhez kötötték. Legtöbben ősszel és télen jártak az erdőre. A Börzsönyben az asszonyok csapatostól, bandában mentek fát szedni, a férfiak közül inkább csak az öregebbje járt, aki a nehéz fizikai munkát már nem bírta. Itt sajátos fahordó eszközükről, a bazárkáról bazárkásoknak is nevezik a gallyszedőket. Hasonló szállítóeszközt használtak Debrecenben, amit kákónak hívtak. A tilalom ellenére a szárazfaszedők gyakran rövid nyelű baltát, baltikát, félkézfűrészt is vittek magukkal, amit a kötényük vagy a háti teher közé rejtettek. Észak-Magyarországon általánosan elterjedt, hogy a kamóval (kampós fa) lerángatott és körülbelül méteres darabokra tördelt fát kötélbe kötve a hátukon cipelték haza. Gömörben és a Zempléni-hegységben a vászonból készült ponyvába, hamvasba kötve is szállították. A Bükkben és a Börzsönyben a nők a hátyinak nevezett hátikosárban, Gyöngyös környékén a rudakkal megmagasított puttonyban, illetve a férfiak a krosnyának nevezett sajátos teherhordó eszközzel vitték haza vagy a piacra. A krosnyával történő fahordás nehézségeire utal a gyöngyösi Duránda városrészben elterjedt mondás: Hogy a krosnya nyőjjön el! amit sokszor szitkozódásszerűen mondtak egymásnak. A Bakonyban az asszonyok a fejükön, a férfiak a vállukon hordták a száraz gallyakat. A tűzifát az udvar végében tárolják. Az ölfát keresztben egymásra, kalitkába rakják. Ez a Börzsönyben mértékegységet is jelentett, egy kalitkában 2 erdei méter fa (1012 mázsa) van. Bernecebarátiban egy tehetősebb gazdának 810 kalitka fa is volt az udvarában. A gallyfát csak egyszerűen halomba rakják a favágató mellett. Ehhez egy tuskó és fűrészbak is tartozik, melyen a tűzifát felaprítják. A fogattal és a közös erdőben nagyobb számú erdőjoggal, illetve magán erdővel rendelkező családok a tűzifa nagy részét értékesítették, és a saját tüzelőjüket gallyfából, hulladék fából pótolták. Erdélyben, a Hargita vidékén a közös erdőből kapott fát a cimborasági fűrészeken gerendának, deszkának feldolgozva tavasszal és ősszel vitték a szekeresek a fában szegény szomszédos tájakra. A hegyvidékek ló- és ökörfogatos gazdái a mezőgazdasági munkák szüneteiben erdei fafuvarozással kerestek pénzt. Az élelmesebbek az uradalmi és állami erdészettől is vásároltak tűzifát bárcát váltottak , hogy háromszoros, négyszeres haszonnal értékesítsék a városokban és a fában szegény alföldi tájakon. A bérmunkában történő erdei fuvarozás során a kitermelés helyéről szállították a fát a rakodóba, a vasútállomásra. Ölfahordáshoz megnyújtott karfás kocsit (Palócföld), bérfás szekeret (Zempléni-hegység), oldalas kocsit (Bakony) használtak. A hozzávetőleg két köbméter fát két-három szakaszban rakták a szekérre, lánccal a szekérhez kötötték a terhet, majd csatlóval, csaptató fával rögzítették. A rönkfát oldal nélküli szekérrel, pőre-kocsin (Bakony), rönkhordó szekérrel, négy keréken (Palócföld) vagy nyútón (Zempléni-hegység) vitték. Ilyenkor a Bakonyban hosszi nyújtót tettek be, az Északi-közép-hegységben a két tengelyt egymástól 68 méterre széteresztették, és mindkét részt a rönkfához csatolták. A lejtőn leggyakrabban kerékkötéssel fékezték a szekeret. A bükki Mályinkán hosszú rönköt kötöttek utána, ha pedig jeges az út, pokrócot tettek a kerék alá, illetve felvágták az utat. Télen általános szállítóeszköz az egyrészes szán, a Bakonyban az ölfát és rönkfát egyaránt a pőreszánnal hordták. A Bükkben, a Zempléni-hegységben a két csúszó-talppal kiegészített szán a lacsuhás szánka, vlacsuha szán, ezt Udvarhelyszéken nyoszolyás szánnak hívják.


1876. évi XXXIII. törvénycikk némely törvényhatóság területének szabályozásáról és az ezzel kapcsolatos intézkedésekről

I. FEJEZET A területi szabályozásról
1. § Az alább megnevezett megyék, kerületek, székek és vidékek területe szabályoztatván, az eddig ott fennállott törvényhatóságok helyett a következő megyék alakíttatnak: Hajdu-megye, ezt képezik:
a) Nánás, Dorogh, Böszörmény, Hadház, Szoboszló és Vámos-Pércs hajdú városok:
b) Szabolcs megyéből Csege, Balmaz-Ujváros, Téglás, Egyek, Nádudvar, Püspök-Ladány, Szovát, Tetétlen és Földes községek;
c) Bihar megyéből: Kaba, Mike-Pércs és Sámson községek.
Székhelye: Debreczen.
Sáp és Érkenéz szabolcsmegyei községek Bihar megyéhez csatoltatnak.
4. § A Debreczen sz. kir. város tulajdonához tartozó és vele területi összefüggésben álló puszták, ugymint: Elep puszta a Kis- és Nagy-Álomzuggal és a Kösélyszeggel, továbbá Ohát, Zán, Máta, Kis-Hegyes puszták, valamint a nagyhegyesi, macsi, monostori, pallagi és zeleméri pusztarészek, végre Ebes, Szepes, Pacz, Fancsika, Bánk és Haláp puszták, Debreczen sz. kir. város hatósága alá helyeztetnek.


Boda

Régi magyar személynév - Boda -, melyet többnyire alsóbbrendűek viseltek az Árpád korban. A Boda név a Buda, Budimér szláv személynévből származik. A hajdúböszörményi népnyelv a zártkerteket "szőlő" néven ismeri, akkor is, ha csupán gyümölcsfa van beléjük ültetve, vagy pusztaföldek. Ezek mind a H.böszörményi határ keleti oldalán vannak, a homokon. Kerítésük rendszerint lepényfa (Gleditschia mirabilis) sövény, amihez néhol tatár lonc (Lonicera tatarica) társul. Utak - a nyelvjárás szerint "dűlők" - tagolják fel a területet, amelyben szőlő, gyümölcsfa és puszta vegyesen található. Az ottani épületek neve "pajta", akkor is, ha egy helyiségből álló, sövényfalú, venyigetetejű kunyhók, akár villanyvilágításos, emeletes, sokszobás kőépítmények. Északról délre haladva, az Újfehértói országútnál kezdődik a Báthori kert, aztán jön a Kossuth kert, Hunyadi kert, Bethlen kert, Homokkert, Petőfi kert, Nagy-Bocskay kert, Kis-Bocskay kert. Ezek összefüggenek egymással, csak utak választják el őket. A Petőfi kerttől keletre van a Batthiány kert, Árpád kert, Zrinyi kert. Néhány kilométerrel délebbre esik a Lorántffy kert, a Boda és végül, egészen a józsai határnál a Rákóczi kert. Hajdúvid átcsatolása óta, a Cégény út melletti Attila kert is hajdúböszörményi határ. A zártkertek összes területe 752 ha 8806 m2. A szőlők őrizték meg legjobban fél évszázaddal ezelőtti arculatukat. Fő változás bennük: sokkal több a pajta, mint valaha, főleg a felkapott Bocskai kertekben és a vasúton elérhető Lorántffy, Boda és Rákóczi kertekben.

A Boda a legnagyobb szőlőskert, 285 hold 1510 négyszögöl, azaz 162 ha 8247 m2. 1801-ben alapították. A múlt század közepén kezdtek állandó lakosok beköltözni és minden tilalom ellenére egyre gyarapodott a számuk. 1980-ban 837 lakója volt. De a Lorántffy, Rákóczi és Bocskai kertekben is emberek tucatjai élnek kint télen, nyáron, holott hajdan csak a csősznek volt szabad állandóan kint lakni.

Ötven éve még nem volt H.böszörmény határában nagybirtok. H.böszörménynek és a református egyháznak több százholdas birtokait is kisüzemi módon, utóbbit kis bérletek formájában hasznosították. A termőterület majdnem 100 %-ban 10-30 holdas kisgazdaságokból állt. A gazdálkodás megkönnyítésére már a múlt század második felétől építettek tanyákat, ezeknek száma 1940 táján jóval meghaladta az ezret. Számozásuk a Telekföldben, a Báthori kertnél kezdődött. A Vidi földön 150-250, a Réten 250-600, a Nagypródon 600-700, a Szigetorron 800, a Zeleméren 900 és a Keleti Csordanyomáson 1000-en felüli számokkal jelölték a tanyákat. Megjegyzendő, hogy nem volt minden tanyának száma és egy tanyában gyakran több lakóépület is állott, úgyhogy ténylegesen sokkal több tanya volt a szántóföldeken, mint a kimutatásokban. Az átlag tanya egyszerű, szoba-konyha-kamrás, nádfedeles épület volt. Falát kezdetben karó közé fonott sövény alkotta, amelyet kívül, belül betapasztottak és lemeszeltek. Udvarát legtöbbször napraforgó kóró kerítette. Az udvaron külön állt az ól (istálló), a lovaknak és a szarvasmarháknak, külön a baromfi ól - nemcsak tyúkok, hanem kacsák, a nyugati határrész tanyáin a libák és pulykák számára is. Magas oszlopokon bádog, vagy cseréptetővel fedett szénatartó, aztán rácsos oldalú, cseréptetős góré, a letört tengericsövek szárítására. Nyitott szín a tüzelőnek, gazdasági felszereléseknek. Jómódúaknál téglaépület a gazdának és külön ház a tanyát őrző "tanyásnak".

Az istálló mellett kocsiszín. Az udvar leghátulján helyezték el a sertésólat. A vizet jobbára gémeskútból húzták fel, bár hengeres, kerekes kutakat is lehetett elvétve találni. Az egész tanyakertet akácfák vették körül, az udvaron eperfák (Morus alba) állottak, a kerítésben bodzabokrok. Igen sokan ültettek gyümölcsfákat is és kerítettek el veteményes-zöldséges kertet.

Lovak húzták a szekereket, gazdasági gépeket. Tehenet, disznót szinte minden tanyán tartottak, a vízfolyások mellett és a határ nyugati részén juhot is. A tanyák és a tanya nélküli szántóföldek megközelítésére földutak szolgáltak, keskeny és kövezetlen "dűlő"-k, ezekből nyíltak a tanyabejárók. Ismerték az un. "közlekedő út"-akat, amelyeken egész határrészek forgalma bonyolódott le. Ilyen volt a Réten, a legtávolabbi tanyavilágban a "Hatöles út", a "Bagotai út", a "Kispródi út", a Zelemért keresztben átszelő "közlekedő út", vagy a szomszéd településekre vezető Nánási út, Téglási út. Ezek mind kövezetlen, de a dűlőknél sokkal szélesebb földutak voltak, soha nem hívták őket dűlőnek.

A dűlők és az utak mellett hosszú fasorok haladtak, főleg akácok, de nyárfa is akadt. Igen sok tanyán hórihorgas jegenye nyárfákat is ültettek. A Réten a Botlás ér, Máté ér, Remete ér, Sebes ér, Teknős ér, a Bagotán a Hortobágy, Hattyas, Hollós, a Nagypródon a Cserepes, Dedő, Döglő, Földvár, Görbe, Hetven, Horgas, Hosszú, Kadarcs, Süldős és Szőke ér, a Vidi földön a Száraz ér. A Telekföldön a Verébsár és Vidiér, a Zelemérben a Tócó, a Mély és a Zelemér ér, utóbbinak a folytatása a Gát ér, a Fejes Gát ere, a Brassó ér. A Brassó ér. A Zelemér hosszú hátságai közt ered, átfolyik a Szoboszlói és Újvárosi országutak alatt. A Keleti Főcsatorna alatt is átbújtatták és ettől nyugatra ömlik a Kadarcsba. Felső szakasza a tulajdonképpen a Zelemér ér, a középső a Gát ér (a köznyelvben csak Gát) és alsó szakasza a Brassó ér. Hivatalosan az egész 22 km-es vizet Brassó érnek nevezik. Hajdan sokkal bővebb vizű volt, a XVIII. Században még vízimalmot hajtott. A Tócó. A Zeleméry csonkatorony közvetlen közelében, tőle nyugatra, egy hosszú hátság alján ered és egyenesen délre fordulva hagyja el, 3 km-es út után a város határát. Közben magába veszi a Mély völgy és a Kis Zelemér felől leömlő vizeket is. Valaha komoly folyó lehetett, számos középkori falu épült partjai védelmében. Medréhez települt Debrecen első vízműve, a balmazújvárosi út mellett. Ez mutatja, hogy az alatta lévő rétegek ma is vízben gazdagok.


A Zeleméry templom

A Zeleméry csonka torony elsősorban mint kultúrtörténeti emlék jelentős. A hagyomány szerint e tájon nevelkedett Atilla nagy király. Először 1332-ben említi oklevél a nevét, melyet a Zeleméry családról kapott. Késő gótikus stílusú, egy hajós temploma egy neolit kori halomra épült 1310-1320 között.1564-ben a törökök rabolták ki és gyújtották fel, majd 1594-ben a törökkel harcoló tatár csapatok dúlták fel. A Zeleméry templomból mára csak a 18 méter magas csonka torony maradt meg. A templomrom 1907 óta műemlék.

Mi az halom, amire épült a templom.
Az Alföld sajátos képe, az úgynevezett kunhalom. Általában 5-10 méter magas és 20-50 méter átmérőjű kúp vagy félgömb alakú képződmények, amelyek legtöbbször víz mellett, de vízmentes helyen helyezkedtek el. Főleg temetkezőhelyek, sírdombok, őr vagy határhalmok voltak. A kunhalmok tehát táj-, régészeti-,kultúrtörténeti-, és botanikai kincseknek az őrzői. Jövőjük az ott élő emberek oltalmazó vagy pusztító tevékenységétől függ. A halmok mesterséges képződmények, tehát az itt élő emberek hordták össze verejtékükkel!

A kunhalmok keletkezését nem lehet konkrét időhöz kötni. Először a neolitikum (újkőkori) időszakában i.e. 3800-2800 jöttek létre. A halmok építői az újkőkori emberek, nomád pásztornépek, a trákok, illírek, dákok, kelták, szkíták, jazigok és szarmaták voltak. ők elsősorban temetkezési helynek és lakóhelynek építették. A későbbiekben itt megtelepedő népek tovább használták a halmokat. Ezért az avarok, kunok, besenyők, germánok, jászok, magyarok nyomait is őrzik a halmok. A szarmatakor után már nem halomsíros temetkezést részesítették előnyben, ezért a kurgánok - őshalom - építse megszűnt.

A halmok funkciója lehetett:
-temetkezési hely
-lakó hely
-őrhelyek /ebbe nem temetkeztek/
-pogány áldozótér
-településhatár kijelölése
-hírterjesztés /akár a Kínai nagy falnál?/
-újabb temetkezési hely
-templomok helyei /az Árpád korban sok halomra templomot, monostort építettek. Ezek jelentős része azonban elpusztult/

A halmok általában erek, völgyek, vízfolyások, tavak közelében vagy ezek partjain emelkedtek, mindig vízmentes területen. A mai Magyarországon kilenc megyében fordulnak elő halmok (Hajdú-Bihar, Jász-Nagykun-Szolnok, Békés, Borsod-Abaúj-Zemplén, Bács-Kiskun, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Pest, Fejér megyében). Határainkon túl, elsősorban Arad és Temes megyében, Bánátban és Bácskában. Az 1800-as években 2-4.000 halom állhatott hazánkban, azonban ezek 50-70%-át szépen elhordták, elszántották, megsemmisítették. Hajdú-Biharban nagyjából 500-nak tudjuk a helyét és nevét. A kunhalmok fizikai megsemmisítésének megakadályozása a legfontosabb feladat, ha már elhordták, nincs mit megvédeni. Fontos, hogy e helyeket még véletlenül sem szabad megbolygatni a kincskeresőknek, mert értékes leletek sérülhetnek meg. A 1996. évi LIII törvényben a kunhalmok országos védettséget kaptak. Ezzel megmenthetőek nem csak nekünk, hanem ami a legfontosabb lenne, a jövő vagy jövőnk számára is. A közelben fekvő TELEKI halom. A halom látképe Zelemérről és fordítva...



Mióta ezek a képek elkészültek, azóta a "Múltunk őrzői" tábla már eltűnt, természetesen. Az utolsó mondatok voltak rajta a legszebbek. "Számuk országosan még ma is több ezer, pedig számtalan esett már az emberi gyarlóság áldozatává... mindannyiunk feladata megismerni, megóvni őket!" Hát, a táblának nem sikerült...


Mitől gótikus egy templom...Mi jellemző a gótikus stílusra?

Az építészettörténet a gótika megszületését a franciaországi Saint-Denis apátsági templom 1140-ben kezdődő átépítésével fémjelzi. Szembetűnő tehát, hogy míg Franciaországban a gótika a XIII. sz. vége felé már kimerülőben van, a magyar gótika még éppen hogy ébredezik. A tatárjárás (1241-1242) után IV. Béla királyunk kezdi meg az ország újjáépítését, áttéve székhelyét Budára. Az itt megindult királyi építkezések már a magyar gótika kezdeteit jelentik. Az oldalfalakon hatalmas ablakokat helyeztek el, ezáltal sokkal világosabb belső tereket építettek. Ugyanígy elterjedté vált hazánkban, főleg német mintára és leginkább a koldulórendi szerzetesi templomoknál az egyhajós templomkialakítás az úgynevezett (teremtemplom?), szintén nagy ablakokkal. Elsődleges külső jellegzetesség, hogy a román kori félkörívekkel szemben az ablakok, kapuzatok csúcsívesek. Ugyanígy csúcsívesek a boltozatok ívei is a templombelsőben, amely nemcsak a magasságot növeli, de szerkezetileg is sokkal kedvezőbb. A boltozatok terheit a templomfal külsején látható falból kiugró vastag támpillérek viselik, így a falak már vékonyabbak lehetnek, sőt hatalmas díszesen faragott ablakokkal építhetők. Az apszisok már nem félkörívesek, hanem sokszögűek, szintén támpillérekkel. Jellegzetesség a főhomlokzat dísze, a rózsaablak, valamint a díszes nagy torony, amiből a magyar gótikus templomokon általában csak egy van.

A kisebb, főként falusi templomok többnyire egyhajósak. Az egységesebb terű csarnoktemplomok, bár egyes vidékeken korán is előfordulnak, a kolduló rendeknél és a késői polgári gótikában válnak gyakorivá. A hajók térarányai általában igen karcsúak. A főhajók magassága a francia székesegyházakban a szélesség két-háromszorosa. A terek lefedése túlnyomó részben boltozatos, kezdetben hatsüveges, majd gótikus keresztboltozat. Angliában korán megjelennek a bordák szaporításával kialakuló, a boltmezőket egységbe fogó csillag- és hálóboltozatok, amelyek az érett gótikában másutt is elterjednek. A templomok tereinek megjelenésében, hatásában jelentős szerepe volt a nagy ablakfelületek sok helyütt máig megőrzött sokszínű üvegezésének. A templomok belső térhatása az igen nagy magassági méretek és a karcsú térarányok folytán lenyűgöző, monumentális. Magasba törő jellegüket az oldalfelületek és a karcsú támaszok többnyire hangsúlyos függőleges tagolása és a csúcsíves boltozatok is fokozzák. A gótikus építészet nagyrészt ugyanazokat az anyagokat használja, mint a román stílus. A falak a teherhordó váz és a boltozatok anyaga jól faragható mész- vagy homokkő, a kőszegény vidékeken a már hagyományos tégla. A fa használata a templomoknál a fedélszékekre korlátozódik. Egyes területeken szokásosak a faboltozatok. Fokozott szerep jut a templomok nagyméretű ablakainál a beégetett színezésű vagy festett színes üvegnek, amelynek darabjait ólommal foglalják üvegfestményeket alkotó táblákba. A tetőfedések gyakori anyaga a korábbiak mellett a színes mázas cserép is. Megteremtette a nagyméretű, magasba törő terek áttekinthető, fénnyel elárasztott együtteseinek kialakításához a viszonylag könnyű boltozatokat hordó és így karcsú támaszokkal megoldott vázas szerkezeti felépítést. A teherhordó szerkezeti váz részei a boltsüvegek terhét hordó boltozati bordák, a körítő- és a közbenső falaknak azok vállát alátámasztó, a nagyméretű nyílások között pillérekké csökkenő faltestei és az ezekhez merőlegesen hozzáépített, merevítő, a boltozatok oldalnyomását felvevő és levezető támívek és támpillérek. A boltozati formák fejlesztésénél az önsúlyt és az oldalnyomást igyekeztek csökkenteni, hogy ezzel az alátámasztó szerkezetek keresztmetszetét is csökkenthessék. A bordákat kőből faragták, a téglagótikában azonban agyagból is égették. A bordák közötti boltsüvegeket többnyire faragott kövekből, ritkábban téglából falazták. Európa egyes kőszegény vidékein a falakat, pilléreket és oszlopokat hagyományosan téglából falazták. A nyílásáthidalások a falnyílások, kapuk és ablakok fölött, továbbá a szabadon álló támaszok között mindig boltozottak, és kezdetben szinte kizárólag csúcsívesek. Később a csúcsívet más ívformák is felváltják. A nyílászáró szerkezetek a kapukon és ajtókon fából készült szárnyak, amelyek felületét faragásokkal és a szárnyra szögezett, változatos formákra kovácsolt, hosszú, sokágú vaspántokkal díszítették. A szárnyakat közvetlenül a kőtokra ütköztették. A gyakran igen nagy méretű ablaknyílásokat színes üvegezéssel zárták el. A jelentős szélességet függőleges kő osztósudarakkal osztották meg. Az ívmezőt kőráccsal tagolták kisebb felületekre. A homlokzatok kőfelületeit többnyire nyersen hagyták. Lakóházak és középületek terméskő falazatú, vakolt homlokzatait többszínű, élénk árnyalatú, gyakran figurális festéssel díszítették. A padlóburkolatok sima vagy bepréselt mintázatú, néha mázas járófelületű, égetett agyag padlóburkoló téglákból vagy kőlapokból készültek.

Az oszlopok a korai gótikában (a késői román-ciszterci fejezeteket követő) bimbós díszítésűek. A kehelyszerű forgástestet széles levelek övezik, amelyeknek felül kihajló vége kibomolatlan, golyó alakú bimbóban végződik. A XIII. század elején ezeket már kibomló levelek váltják fel, majd az érett gótikában az oszlopfőket természethűen ábrázolt levelek borítják el. A késői korban a növénymotívumok sematikussá, szárazzá merevednek. Készülnek figurális fejezetek is. Az oszlopfőket sokszögű vagy tagolt abakusz zárja le.

A falnyílások felül kezdetben szinte kizárólag csúcsívvel záródnak. A csúcsív a fejlődés során egyre magasabb, meredekebb ívű. Eleinte az ívek középpontja a vállvonalon a nyílás szélességének harmadánál, majd negyedénél, végül a vállnál, ill. a vállon kívül helyezkedik el. A késői gótikában a csúcsívet sokszor más, részben összetett ívformák: szamárhát-, Tudor-, függöny- és szegmensívek váltják fel. Kisebb nyílások főként lakó- és középületeken vízszintes áthidalással is készülnek. Az ablakok alakja, keretezése és osztása a gótikában fokozott jelentőségű, miután méretük erősen megnövekszik, és a homlokzatok uralkodó elemeivé válnak. Általában a támpillérek közeiben középen helyezkednek el, és gyakran a teljes támpillérközt kitöltik. Az ablaknyílásokat a román koriakhoz hasonlóan kívül és belül rézsűs kávák keretezik az ugyancsak rézsűs könyöklő fölött (tölcsér-béllet). A gótika két jellegzetes díszítőeleme a kúszólevél és a keresztvirág. A kúszólevelekkel oromzatok, fiálék, vimpergák és támívek ferde éleit díszítik. A keresztvirágot tornyok, fiatornyok és oromzatok csúcsára helyezik. Mindkettő stilizált növénymotívumokból alakul. A korai gótikára a bimbós, a későbbire a kibomlott levélmotívum jellemző.


Magyarország gótikus építészete

Magyarországon a gótika a XIII. század második felében kezd meghonosodni, és a XVI. század elejéig virágzik. Meghonosodásában a ciszterciek, majd fokozódóan a kolduló rendek: ferencesek és domonkosok templom- és kolostorépítkezéseinek volt jelentős szerepe. Kezdetben francia, majd németországi mesterek munkájának a jellegzetességei mutatkoznak. Utóbb a szomszédos Ausztria, Csehország és Szilézia gótikus építészetének hatása erősödik a területükről hívott és részben itt letelepedő mesterek révén. A hazai gótika korai szakasza a XIII. század második felére és a XIV. század elejére, virágkora Nagy Lajos és Zsigmond uralkodására, késő virágzása Mátyás és II. Ulászló korára esik. A magyarországi gótika alkotásai méreteikben és kiképzésükben szerények. A francia és a német gótika erősen tagolt templomtömegeivel szemben a lényegesen kisebb hazai templomok inkább zárt, tömbszerű megjelenésűek, homlokzataik egyszerűbbek, kevésbé áttörtek. Nagyobb arányú építkezésekre néhány székesegyház újjáépítése és bővítése mellett jobbára a gazdag, különösen a felvidéki és erdélyi kereskedővárosok plébánia- és szerzetesi templomainak tágasabb és igényesebb alakban való megépítése adott alkalmat, gyakran korábbi, szerényebb, esetenként tűzvésztől megrongált régi épület helyén. Ezek a szabad királyi városokban a király, a mezővárosokban földesuruk támogatásával épültek. Nagy számban épültek kisméretű, változó igényességű falusi templomok is. Szerény méreteik ellenére jelentősek a magyar szerzetesrend, a pálos remeték településektől távoli, királyi vagy főúri alapítású kolostorai és templomai, amelyek a koldulórendi templomtípust követték. Túlnyomó többségük csak romokban maradt ránk. A világi építészet nagyobb méretű alkotásai a királyi és a főúri várak, gyakran gazdag kiképzésű kápolnával, továbbá a püspöki paloták. Szerényebb méretben, de sokszor gazdag részletképzéssel épültek a városokban a polgárok és a nemesek lakóépületei. Gótikus építészetünk alkotásai a töröktől megszállt területeken jórészt elpusztultak. Emlékei jobbára az ország mai területének töröktől meg nem szállt nyugati, északi és északkeleti vidékein, továbbá a Felvidéken és Erdélyben maradtak ránk. Fennmaradt gótikus templomaink közül késő gótikus templom a nyírbátori, mai református templom.

A gótika már a XIII. század második felében lehatolt a falvakig. Az egyhajós, egyenes, majd sokszögzáródású szentéllyel ellátott templomok alapjában véve megőrzik román kori szerkezetüket, de nagyobbak, díszesebbek lesznek. Nyílásaik megnőnek, az ablakokon kőrács virágzik. A szentélyt, majd a hajót a XIV. századtól beboltozzák, szemben a korábbi, egyszerű síklefedéssel. Az oldalnyomást kívül támpillérek veszik fel. Egyre-másra emelik, legtöbbször a nyugati homlokzaton, a korábban ritka tornyot. A kő mellett, főként az Alföldön, előszeretettel alkalmazzák a téglát, olykor mázas, vagy túlégetett formában. Így a falrakás mintássá válik. A háromsejtű, szentélyből, hajóból és toronyból álló épület arányai kellemesek, néha szinte zenei finomságúak. A török veszély növekedésével a XV. században a templomok erődítésére is sor került. Az egyszerű kerítéstől a tornyos, magas falakig, elsősorban Erdélyben, igen változatos megoldások keletkeznek. A falusi templomok igazi dísze a XIII. század végétől a falkép, amely gyakran az egész belsőt beborítja. A hagyományos, Krisztus életét és dicsőségét bemutató sorozatok mellett, különösen kedveltté válnak a szentek, kiváltképp a magyar szentek.



A Zeleméry templomnak 3 fő része van. A szentély, templomhajó és a torony. A szentély keleten van, a templomhajó középen, a torony pedig nyugaton van, ami egyben a bejárat is volt. A pap, mivel kelet felé mutatta be a misét, így a hívők is kelet felé imádkoztak. A templom osztatlan elrendezésű, a hajó csúcsíves boltozatú, félkörben - sokszögű - záródó és félkupolával fedett apszis jellemzi. Északi részén sekrestye (latin: sacristia) található. A templomnak azt a (többnyire külön bejárattal is kialakított) részét, ahol az istentiszteletre való felkészülés folyik, sekrestyének nevezzük. A sekrestyés (régiesen templomszolga) az a személy, aki a liturgikus tárgyakat előkészíti, és általában a templomot rendben tartja. A sekrestye szolgál a különféle kegytárgyak - liturgikus ruházat és felszerelés - biztonságos őrzésére, továbbá gyakran itt tartják az anyakönyveket is. Ez az a helyiség, ahol a lelkész magára veheti a liturgikus öltözéket, és a szolgálattevőkkel az istentisztelet előtt el tud csendesedni. Sok esetben a sekrestyében történik a perselypénz számolása is.




1092. május 20. A magyarországi főpapság I. (Szent) László elnökletével és a világi előkelők közreműködésével, a papság és a nép tanúskodása mellett Szabolcson zsinatot tart és határozatokat hoz. A zsinati határozatok képezik I. László király ún. I. törvénykönyvét. Határozatai: korlátozza a papok házasságkötését; védi az egyházak vagyonát; rendelkezik a lerombolt vagy elpusztult templomok újjáépítéséről és felszereléséről; áttelepítéssel akadályozza a megkeresztelt izmaeliták - böszörmények - visszatérését a mohamedán vallásra; tiltja, hogy a zsidók keresztény feleséget vagy szolgát tartsanak; előírja az egyházi ünnepek, összejövetelek, a böjtök és a templom mellé temetkezés megtartását; bünteti a házasságtörést; intézkedik a külföldről érkező egyházi személyekről; kényszeríti a lakosságot, hogy a templomok közelében telepedjenek meg; határoz az apátok és szerzetesek helyzetéről; fellép a pogány lázadás ellen; szabályozza a tizedszedést; tanúk jelenlétéhez köti az istenítéletek megtartását; korlátozza a sátorban való misézést; bünteti a nemi erőszakot; elítéli az erkölcstelen nőket és a boszorkányokat; rendelkezik a királyi bíráskodásról.

I. László királyunk 1092-es szabolcsi zsinaton hozott törvénye szerint május 3-án kötelező ünnepet tartani Szent Fülöp és Jakab illetve a Szentkereszt megtalálásának emlékére. A Szentkereszt megtalálásának tiszteletére 151 db templomot emeltek. Valószínűsíthető, hogy a Zeleméry templom Szent Kereszt templomaként épült fel.


Milyen lehetett élőben a templom?

Jelenleg az egyik legfontosabb projectem a templom bemutatása a jelenlegi kor technikai eszközeinek a segítségével. Remélem hamarosan betudom itt mutatni 3D-s megvalósításban a templomot; és ami a legfontosabb számomra, hogy HŰEN!

A környékünkön található Nyíracsád. XIII. században épült késő román és kora gót stílusban. A középkorban eredetileg 2 bejárata volt délen és nyugaton, a szentélyhez sekrestye csatlakozott. A templom a XVI. század közepén a reformátusiak birtokába került. A templom mellé 1779-ben 10 öl magas fatornyot építettek. 1930-ban kerültek elő a falképek a templomban, de azt egyszerűen lemeszelték! A templom három réteg értékes falképet rejt. A XIV. század végén készült az a püspökfigura, mely a diadalív leckeoldalán díszíti a felső mezőt. A második, a XV. század közepétől megmaradt színes patronmintával díszített, rutinos gesztusokkal megvalósított falkép figurái a szentélyt, a diadalív bélletét foglalják el. A harmadik réteg emléke a szentély diadalívvel alkotott sarkában található. A XVII. századi, népiesen játékos keretbe foglalt feliratról van szó, mely a protestáns fehér templom kialakításának szignatúrája. 1989-1995 között rekonstrukciót hajtottak végre, ekkor épült meg a harangláb. A szép gótikus és késő gótikus festett templombelső értéke a vizsolyi templomhoz hasonlítható.

A képen jól látható a még létező torony. Ilyen lehetett (?) a Zeleméry torony is.






A másik híres templom Nyíradonyban van. A Nagygút Árpád kori falujának XIII. századi román stílusú templomának maradványai a Guthi erdőben található. Megjegyzem, hogy jelenleg semmilyen tábla nem jelzi e templomnak a létét! Adony felől úgy 3 km-re lehet, bal oldalon.

A még létező információs táblán az alábbi olvasható:

"A Guthi erdőnek, az Alföld egyik legnagyobb összefüggő erdejének története a XIII. századba nyúlik vissza. Péter király idején GUTH és Keled testvérpár a testőrség parancsnokai voltak, akik hatalmas birtokokat kaptak Bihar és Szabolcs vármegyékben hűségük jutalmául. A Guth keled nemzetség sárvármonostori főágából származó Farkas egy külön ágat alapít, akiknek leszármazottai 1289-ben osztják meg a birtokot. Ekkor említik írott forrásaink először a két GUTH nevű birtokot a Kis és Nagy GUTH-ot, későbbi nevükön Külső- és Belsőguth-ot. Mindkét birtokon kis falu létesült, melyek közül a Belsőguthi település temploma a PUSZTATEMPLOM romjai részben helyreállítva ma is látható. A XV. században alakult ki a később Acsádhoz csatolt birtok ASSZONYRÉSZ, mely nevében is őrzi, hogy a GUTHI birtok leányágon örökíthető része volt. A törökök tatár segédcsapatai 1594-ben nagy pusztítást okoztak a két faluban. A két GUTH lassú elhalása ekkor kezdődött, mígnem 1660-ra teljesen el is néptelenedett. A debreceniek az első zálogos részt 1681-ben szerezték meg, majd ezt követte a többi. 1692 és 1717 között korábban bérlet, majd zálog révén a két guthi puszta többi része is az 1948 államosításig Debrecen város kezébe kerül. A század elején megépített keskeny nyomtávú kisvasút "ZSUZSI" 1978-as megszűnéséig szállította be Debrecenbe a kézzel faragott tölgy gerendát, talpfát, tűzifát. A GUTHI erdő számos növény és állatritkaságnak ad otthont, itt él a világ egyik legértékesebb dámszarvas populációja (1991-ben itt ejtette el Dr. Rocland Korz német vadász a világrekord dámbikát)..."






A Zeleméry árva intézet:

Karap Sándor (Hajdúböszörmény, 1796. márc. 18. - Debrecen, 1863. okt. 9.): mezőgazda, bíró. Jogi tanulmányait Debrecenben végezte. Hajdúböszörmény főjegyzője. 1841-ben a debreceni váltótörvényszék bírája, 1861-ben elnöke lett. 1821-ben feleségül vette Diószegi Sámuel leányát, Zsuzsannát. 1845-ben sógorával együtt a 300 kh Zeleméry pusztán gazdasági és árva intézetet alapított, hogy az árva gyermekekből gazdákat neveljen. A Zeleméry intézet 1845 tavaszán 12 gyermekkel nyílt meg; feladata volt a növendékeket okos mezőgazdákká képezni,s velük a kertészetet,s a selyemhernyó tenyésztést megismertetni. Az intézet első igazgatója Gönczy Pál volt. A szabadságharc azonban megakasztotta a munkát. A gyermekeket szét kellett bocsátani, az intézetet bezárták. Éppen idejében, mert jöttek az oroszok és Zelemért és környékét teljesen kirabolták s elpusztították az intézettel együtt.


Bodaszőlő utcái:

-Vákáncsos A vákáncsos debreceni erdőtelepítő volt, aki az általa beültetett erdőparcellát (a vákáncsot) a fák felnövekedéséig gondozta és a facsemeték között saját szükségletére kapás növényeket termesztett. Az elnevezés a lat. vacans (megüresedő) kifejezésre vezethető vissza, amely az 1820-as évektől a debreceni közigazgatási iratokban a városra szálló elhagyott vagy elpusztult erdőterületek megjelölésére szolgált. Később betelepítendő parcella jelentése alapján nyerte el az erdőtelepítést végző személy a vákáncsos megnevezést. Az 1880-as években vezette be Debrecen városa az erdőtelepítés hatékony és egyben ingyenes módját, amellyel az akkorra már jelentékennyé váló munkanélküliségen is segíteni tudott. A város a sokgyermekes nincstelenek között 68 holdas irtásföldeket osztott ki erdőtelepítésre. Az elszegődött vákáncsosok lehetőséget kaptak kunyhó és ól építésére, és megengedték nekik, hogy a makkvetés vagy a faültetés sorközeibe kukoricát, burgonyát, tököt, babot vessenek. A termesztett növényekkel együtt a faültetést is megkapálták. 45 év múlva, amikor a telepítés annyira megerősödött, hogy a köztes művelést már nem lehetett folytatni, a vákáncsos új parcellát kapott telepítésre. Ezért állandóan költöznie kellett. A sajátosan vándorló életformából következett, hogy lakóépülete és annak berendezése igen kezdetleges volt. Félig a földbe vájt, földdel fedett kunyhóban lakott családjával. Az egy, ritkábban két helyiséges lakás berendezése a legnélkülözhetetlenebb bútordarabokból (ágy, szék, asztal) állt. A földkunyhóban eleinte a földön tüzeltek, később csikótűzhelyet használtak. A kemencét az udvarra építették.




-Guhér 104/2004. (VI. 3.) FVM rendelet a borkészítésre alkalmas szőlőfajták osztályba sorolásáról. A szőlőtermesztésről és borgazdálkodásról szóló 2004. évi XVIII. törvény (a továbbiakban: Btv.) 57. § (1) bekezdés c) pontjában kapott felhatalmazás alapján a következőket rendeli el: 1. § Ez a rendelet szabályozza a borkészítésre alkalmas szőlő (Vitis) nemzetség fajai, fajhibridjei szőlőfajtáinak osztályba sorolását és az osztályba sorolás érdekében végzett vizsgálatokat.
2. § (1) A szőlőfajták osztályba sorolását a szinonim nevek egyidejű meghatározásával a 39/2001. (V. 14.) FVM rendelet alapján működő Szőlőfajta Használati Bizottság (a továbbiakban: SZHB) végzi. Az SZHB által osztályba sorolt fajták jegyzékét közigazgatási egységenként az 1. számú melléklet, a 3. § (2) bekezdésben említett termesztési alkalmassági vizsgálatokhoz használható összehasonlító fajták jegyzékét pedig a 2. számú melléklet tartalmazza. (2) A fajtajegyzék módosítására (kiegészítés, törlés, visszaminősítés) irányuló javaslatát az SZHB a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumnak küldi meg.
3. § (1) A borkészítésre alkalmas szőlőfajtákat közigazgatási egységenként (megyénként) osztályba kell sorolni, figyelembe véve az adott termőhelyen a szőlőfajta termesztési alkalmasságát.
(2) Az összes osztályba sorolt szőlőfajtának a Vitis vinifera fajhoz kell tartoznia, vagy a Vitis vinifera faj és a Vitis nemzetséghez tartozó fajok keresztezéséből kell származnia.
(3) Minőségi borok készítésére azon szőlőfajták sorolhatók be egy adott meghatározott termőhelyen, melyek a szőlőfajták osztályozásában - az adott közigazgatási egységben (megyében) - az ajánlott vagy az engedélyezett kategóriában szerepelnek.
4. § (1) Termesztési alkalmasság szerint a borkészítésre alkalmas szőlőfajtákat be kell sorolni ajánlott, engedélyezett és ideiglenesen engedélyezett kategóriába. (2) Egy adott közigazgatási egységben osztályba nem sorolt szőlőfajták akkor sorolhatók osztályba, ha a termesztési alkalmassági vizsgálatok alapján az értékmérő tulajdonságok összessége alapján köztermesztésre alkalmasak.
5. § (1) A szőlőfajták osztályba sorolásánál fel kell tüntetni a fajtanév mellett a szinonim nevet is, továbbá azt, hogy a fajta a borkészítésen kívül milyen más célra (csemegeszőlő, mazsola készítés, párlat előállítás, egyéb) használható fel.
(2) Osztályba nem sorolt, borkészítésre alkalmas szőlőfajta csak a 3. számú mellékletben részletezett termesztési alkalmassági vizsgálat eredménye alapján sorolható osztályba. Egy szőlőfajta osztályba sorolását a vizsgálat megindulását követő egymás utáni öt termőév után lehet kérelmezni. (3) Osztályba sorolható továbbá egy adott közigazgatási egységben az a szőlőfajta, amelyet az azzal közvetlenül határos közigazgatási egység területére legalább öt éve osztályba soroltak.
(4) Az olyan szőlőfajtákból előállított termékek, amelyek esetében a (2) bekezdésben említett vizsgálatok és tudományos kísérletek, illetve keresztezési és szelekciós munkák vannak folyamatban, azonos elbírálás alá esnek az engedélyezett, osztályba sorolt szőlőfajtákból előállított termékekkel. 6. § (1) A szőlőfajta kategóriájának megváltoztatása ugyanazon közigazgatási egységben az alábbiak szerint történhet:
a) feljebb sorolható az engedélyezett kategóriából az ajánlottba, ha az adott közigazgatási egységben legalább öt évig engedélyezettként szerepelt és a termesztési tapasztalatok alapján az ajánlott fajta követelményeinek megfelelt;
b) visszaminősíthető az ajánlott és engedélyezett kategóriából alacsonyabb kategóriába, ha a gyakorlat azt mutatta, hogy a fajta nem felelt meg a besorolás szerinti kategória követelményeinek vagy a belőle készített termék minősége ezt indokolja.
(2) Ha a szőlőfajtát az adott közigazgatási egységben az ideiglenesen engedélyezett kategóriába visszaminősítették, a visszaminősítés napjától a fajtát nem szabad telepíteni vagy átoltásra felhasználni.
(3) Ha a szőlőfajtát termesztési alkalmassága vagy a belőle készült termék minősége miatt töröltek az osztályozásból, a visszaminősítéstől számított tizenöt éven belül ki kell vágni az ültetvényt.
Fehérborszőlő-fajta: Gohér - guhér, körteszőlő, sárga gohér, török gohér, zöld gohér


-Vincellér A vincellér, vincellér a szőlő műveléséhez jól értő, nagy gyakorlattal rendelkező szakember. Középkori oklevelekben vinitor (lat.), vincellér-alakban először 1466-ban fordul elő a Müncheni Kódexben. Német eredetű szó (Weinzierl, szőlőműves). Közülük kerültek ki a majorsági szőlők és városi polgárok nagyobb szőlőbirtokain felügyeletet gyakorló munkavezetők, akik a napszámos szőlőmunkásokat irányították. A vincellérek munkába állása, hasonlóan más éves cselédekhez, vidékenként változó volt. Így pl. Tokajban ápr. 17., de már Sátoraljaújhelyen és az Alföldön is jan. 1. Nem napszámbérben, hanem szakmányban dolgoztak. A bér az elvégzett munka mennyiségétől (pl. beoltott tőkék száma) és a felügyelt szőlőterület nagyságától függött és mindenkor magasabb volt, mint a napszámban dolgozó kapásoké. Más részük kisebb szőlőbirtokok egész évi munkáját vállalta el. Ezeket az alföldi területeken éves kapásnak nevezték. Családjukkal együtt kint laktak a szőlőben a kapásházban. A múlt század végéig kommencióért, később egyre inkább kialkudott gabonamennyiségért vagy meghatározott pénzösszegért dolgoztak. Bár a vincellért csak egy évre fogadták, a munkaviszony általában több évig tartott; mindaddig, amíg kifogás nem merült fel a munkája ellen, vagy maga kedvezőbb feltételeket kínáló munkát nem talált. Számuk különösen a múlt század folyamán növekedett meg nagymértékben az Alföldön. A homokkötések céljára parcellázott földekbe, majd a tagosítások és legelőfelosztások után a távol eső tanyák mellett telepített homoki szőlőkbe rendszerint vincöllérös embört fogadtak. A 19. sz. elejétől a szőlőművelés és bortermesztés fellendítését célozta az a törekvés is, hogy a földesúri majorsági és a városi polgári szőlőbirtokok művelésének irányítására a nyugati eredményeket ismerő, szakképzett vincelléreket neveljenek. Az első vincellér képezdét 1853-ban állították fel Budán, de csak 1860-tól folyt rendszeres képzés az Országos Magy. Gazdasági Egyesület (OMGE) irányítása alatt. Az iskolázott vincellérek iránti kereslet különösen a filoxéravész után nőtt meg. Az újabb ismeretek elterjesztésével közvetve a paraszti szőlőművelésre is hatással voltak.


Hajdúvárosi végrendeletek

Ezekből a végrendeletekből kiderül, hogy a vagyonhoz tartozó szántó mellé sok esetben szőlőföld is tartozott. Böszörményben Uzonyi György özvegye 1799-ben! két nyilas és egy tábla szőlőt hagyományozott utódaira. Ebből is látható, hogy a XVIII. század végére a szőlőtermelés megjelent e vidéken és a vagyon részévé vált.

Nézzük csak Uzonyi György özvegyének, Tóth Sárának osztálylevelét, mely 1799. március 17-én Hajdúböszörményben kelt. A Vidi pusztán 13 1/2 nyilas föld; Nagy Zeleméren 6 nyilas föld; Kis Zeleméren 4 1/2 nyilas földet jelölt meg az örökösöknek.

Somossy Miklós végrendelete, 1817. március 26. A Belső osztású Szent Györgyi és Bodai erdőkön a gyermekeinek egyenlő mértékben kellett megosztozkodniuk. Ez alól kivétel a Bodán lévő azon erdő, melyet Mester Istvántól szerzett meg és ezt Uzonyi Kiss György unokájának rendeli. A Nagy Zeleméry pusztán lévő másfél nyilas földjét, melyet apjától kapott o is, gyermekeinek rendeli. A maradék harmadfél nyilas (aequirált) földjét Máriára - Uzonyi Kiss Gáborné - és Péterre hagyja. A Kis Zeleméren lévő egy egész és egy nyolcad nyilas földjét szintén Máriára és Péterre hagyja. A De Pauly részen lévő ezer Rft árú Zeleméry zálogos földjét Mária és Péter kapja.

Karap Miklós és neje, Sára asszony javainak leltára 1849. július 26. A leltárban megjegyezték, hogy a egy nagyobb és kisebb asztal, két 2 deszkás lócza, egy ócska posztó kanapé, egy noszolya, egy Hárságy szintén Bodán található. Nagy Zeleméren 4 helyen Kis Zeleméren 1 helyen rendelkezett földdel. Bodán 8 nyilas szőlője volt, de ebből kettőt már Sándor eladott.

1850-es évek...




Magyar színtársulatok Pesten 1831-ben

Az itt jellemzett társulat volt a Ballá Károly és Pergő Celesztin igazgatása alatt működő vándor társaság, mely július hónap végével vonult be a városba és kezdte meg előadásait az úgynevezett Beleznaykertben épült szálában. Dacára Kiss Károly rosszaló véleményének ki kell mondanunk, hogy a társulat igen jó volt, hisz tagjai között találjuk a két kiváló színészigazgatón kívül Lendvay Mártont, (persze az idősebbet) Fejérváry Ferencet, Török Antalt, az első erdélyi színészek közül Rácz Sándort, Párthényiéket, Kovátsné-Fekete Máriát, a majdani Nemzeti Színház kitűnő kómikáját, Szökőné-Tölgyesi Izabellát, Székely Zsuzsannát.

A pesti idényről nem maradt fenn semmi írott emlék más, de tudjuk, hogy a társulat mostoha helyzetén segítendő, december hónap elején előadást tervezett, amelyben a pesti ifjúság egynéhány életrevaló tagja, mint műkedvelő lépett volna fel, hogy ez mint attrakció hasson Pest csekélyszámú színház járó magyar publikumára. Áz előadás színlapjának kéziratos tervezete fenmaradt, ami egy úgy látszik elveszett eredeti drámánkról is őriz néhány adatot.

A színlap szószerinti szövege a következő : MA PÉNTEKEN KARÁTSON HAVA 9DIK NAPJÁN 1831. A' NEMES VÁROS JÁTÉK SZÍNÉBEN A' HAZAI NEMES IFJÚSÁG ÁLTAL, ElŐADATIK BLANKA ÉS BIBAR El BONDUKDARI LIBÁNONHEGYI FEJEDELEM. VILÁGRA MOST UJJONNAN JELENT HISZTORIAI NAGY HŐS TÖRTÉNET NÉGY SZAKASZBAN.

SZEMÉLYEK : Zeleméry László - Fő tiszt ...stb.


A Horthy nemzetség

A Horthy-nemzetség ősei az Árpád-ház alatt valószínűleg Aranyosszéken és Kolozs megyében éltek, mint szabad székelyek s az erdélyi reformáció kezdetétől a református hitet követték. A család tagjai vitézségükkel és hősi erényeikkel tűntek ki s ez úton nagyobb adománybirtokokat nyertek Erdélyben. Báró Forster Gyula: "Koros és a Berényiek" című könyvének 30. lapoldalán található: "Lorántffy Zsuzsanna tehát unokája Lorántffy Lászlónak és Horthy Erzsébetnek, másodunokája Zeleméry Kamarás Jánosnak és Dobó Annának. Így kapcsolódik be Lorántffy Zsuzsanna, Rákóczi György hitvestársa a Horthy, Zeleméry és Dobó családokba." A nagybányai Horthy-nemzetség ősi nemességét II. Ferdinánd 1635-ben kiadott oklevelével erősítette meg s Horthy István és fiai István, János, Lőrinc és András címert kaptak vitézségük elismeréséül. Ezt az adománylevelet Kolozs vármegye 1652 július 21-én kihirdette. Ennek a nemesi címernek a rajza a következő: arany és vörös ezüst kördíszítésbe foglalt sisakdíszítésű kék pajzs, melynek hármas zöld halma középsőjén könyököl egy három búzakalászt tartó, páncélos kar.


Tarcal, Védett területek

Védett objektumok:
Községháza, Fő u. 61. 848 hrsz.
Zsinagóga, Fő út 86. 651 hrsz.
Zeleméry Kúria avagy Rákóczi borház Könyves K. u. 52. 432 hrsz.
Meczner lakás, Könyves K. u. 86. 463 hrsz.
Görbeház, Könyves K. u. 90. 466 hrsz


Középkori téglaégető helyet találtak, 2006. május

Valószínűleg megtalálták azt a téglaégető helyet a leendő bevásárló és szolgáltatóközpont - Józsán a Posta mellett - építési területén, ahol Szentgyörgy falva középkori templomának az építőanyagát égették. A templom a lelőhelytől 300 méterre van, északra. Az ásatás során felszínre kerültek XIV-XV. századból való gödrök, kutak és műhelyek! A gödrökben újkőkori (Kr.e. 5500), késő bronzkori (Kr.e. 1100) és római császárkori szarmata (Kr.u. 200-300) népesség nyomait találták meg.


Dobó István csontjaira bukkantak?, 2006. június

A feltételezések szerint az egri várkapitány maradványait találták meg a dobóruszkai templom eddig elzárt XVIII. századi kriptájában. Azonban az embertani vizsgálat még hátravan. Az 1570-es évek közepén a mai Kárpátalján található szerednyei várban elhunyt Dobó Istvánt a családi birtokon, a dobóruszkai templomban temették el. Ugyanakkor a mai Szlovákia területén található község szentélyét először a XVII. század végén alakították át. Ekkor került a Dobó síremlék fedlapja az egri várba. Az átalakítás során a csontokat a most megnyitott kriptában helyezték el. A maradványokat két faládában találták meg, melyben ott lehet Dobó István felesége és fia csontjai is.

Napló újság. 2008.április 3., csütörtök
Hét csoda: hamarosan szavazhatnak

Továbbra is keressük a megye hét csodáját: a játék első lépéseként ,március 31-ig vártuk olvasóink javaslatait. Megyeszerte lázas gondolkodás kezdődött iskolákban, munkahelyeken vagy éppen a hétvégi ebédnél arról, mi legyen az az épített vagy természeti érték, akár természeti jelenség, amelynek mindenképpen ott kell lennie a legnevezetesebbek között.
Természetesen szép számmal érkeztek olyan ajánlások, amelyekre előre fogadtunk volna: a debreceni Nagytemplom és a Csonka templom, a hortobágyi Kilenclyukú híd vagy a nagyhegyesi krátertó. Volt azonban olyan levélírónk is, aki azt mondta, vannak ugyan gyönyörű műemlék templomaink, de ilynekkl minden megye büszkélkedhet: viszont csak nekünk van délibábunk, úgyhogy vegyük fel gyorsan a listára a különleges természeti jelenséget. Volt, aki a furtai hímzést, a nádudvari fekete kerámiát ajánlotta.
Levélíróink többsége lelkes lokálpatrióta módjára saját települése valamely nevezetességét küldte be nekünk.
Listánkra végül is 44 javaslat érkezett. Az olvasók által küldött ajánlások közül a megyei kereskedelmi és iparkamara turisztikai tagozata dönti el, melyek kerülhetnek a döntőbe, vagyis melyekre szvazhatnak majd olvasóink három héten át a 7csoda.haon.hu internetes oldalon.
A cikkhez egy kép tartozott: Több javaslat érkezett a zeleméri templomromra.

Itt megjegyezném, hogy még április 6-án írtam egy levelet a turisztikai tagozatnak - előzetes megbeszélés alapján - hogy én miért javasolnám a zeleméri templomot a megye hét csodájának címére. Hogy emiatt vagy sem, de a döntőbe került a templom is!
Április 17-én a döntőbe került 26 döntős közzül a 4-5-ik helyen állt a zeleméri templom, végül pedig megnyerte!


A francia tulajdonban álló, sárospataki székhelyű Pajzos pincészet a budapesti Hotel Sofitel Chain Bridge-ben ünnepelte 25. születésnapját. (2017)

A borkóstoló és a vacsora közben Nagy Kornél PhD, az MTA BTK TTI tudományos munkatársa tartott rövid előadást a cég tulajdonában álló Megyer és Pajzos dűlők történetéről. A kutató történész kiemelte, hogy Tokaj-Hegyalja titka egyfelől földtani adottságaiban, másfelől történelmi múltjában keresendő. Ugyanis Magyarországon e borvidék az, amely történeti forrásokkal jól van dokumentálva. A Megyert 1248-tól, míg a Pajzost 1336-tól jelzik létező szőlőhegyként az írott történeti források, és lényegében mindkét termőhely a magyar történelem egy-egy lenyomata. A Megyer nevét a honfoglaló Megyer törzs után kapta, és a 13. századig bizonyítottan királyi kézben volt. A Pajzos dűlőnek több neve volt. Először Hosszúvölgynek, majd később Hosszúhágónak nevezték.
A Pajzos névvel először 1586-ban találkozunk, és az akkor birtokos Zeleméry főnemesi családra utal, akik címerrel, régiesen szólva pajzzal (pajzzsal) rendelkeztek Mindkét szőlőterületnek patinás birtokosai voltak a jelenkorig. Közöttük megtalálhatjuk a sátoraljaújhelyi pálosokat, a szepesi prépostságot, a Perényi, a Dobó, a Zeleméry, a Kazinczy, a Kossuth, a Lorántffy és a Rákóczi nemesi családokat. S végül pedig a zsidó nagypolgári családokat, közöttük a Goldsteineket, akik a vészkorszakig birtokolták szőlőiket a Pajzoson.


Ami szerintem nem maradhat ki ebből a könyvből...

PÁL LEVELE A RÓMABELIKEHEZ
13,12.13. Az éjszaka elmúlt, a nap pedig elközelgett; vessük el ezért a sötétségeknek cselekedeteit, és öltözzük fel a világosság fegyvereit. Mint nappal, éhesen járjunk, nem dobzódásokban és részegségekben, nem bujálkodásokban és feslettségekben, nem versengésben és irigységben:

JAKAB APOSTOLNAK KÖZÖNSÉGES LEVELE
4,1.2.3. Honnét vannak háborúk és harczok közöttetek? Nem onnan-é a ti gerjedelmeitekből, a melyek a ti tagjaitokban vitézkednek? Kívántok valamit, és nincs néktek: gyilkoltok és irigykedtek, és nem nyerhetitek meg; harczoltok és háborúskodtok; és nincsen semmitek, mert nem kéritek. Kéritek, de nem kapjátok, mert nem jól kéritek, hogy gerjedelmeitekre költsétek azt.

PÁL I. LEVELE TIMÓTHEUSHOZ
6,10. Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme: mely után sóvárogván némelyek eltévelyedtek a hittől, és magokat általszegezték sok fájdalommal.

BÖLCS SALAMONNAK PÉLDABESZÉDEI
1,10.11.12.13.14.15.16.17.18.19 Fiam, ha a bűnösök el akarnak csábítani téged: ne fogadd beszédöket. Ha azt mondják: jere mi velünk, leselkedjünk vér után, rejtezzük el az ártatlan ellen ok nélkül; Nyeljük le azokat, mint a sír elevenen, és egészen, mint a kik mélységbe szállotak; Minden drága marhát nyerünk, megtöltjük a mi házainkat zsákmánnyal; Sorsodat vesd közénk; egy erszényünk legyen mindnyájunknak: Fiam, ne járj egy úton ezekkel, tartóztasd meg lábaidat ösvényüktől; Mert lábaik a gonoszra futnak, és sietnek a vérnek ontására. Mert hiába vetik ki a hálót minden szárnyas állat szemei elott: Ezek mégis vérök árán is ólálkodnak, lelkök árán is leselkednek; Ilyen az útja minden kapzsi embernek: gazdájának életét veszi el.

PÁL I. LEVELE A KORINTHUSBELIEKHEZ
13,3.4.5.6.7. És ha vagyonomat mind feléltetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból. A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt, Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal; Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr.

JAKAB APOSTOLNAK KÖZÖNSÉGES LEVELE
2,24. Látjátok tehát, hogy cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán hitbol.
5,12. Mindeneknek előtt, pedig ne esküdjetek, atyámfiai, se az égre, se a földre, se semmi más esküvéssel. Hanem legyen a ti igenetek igen, és a nem nem; hogy kárhoztatás alá ne essetek.

Folytatása következik...